Egyáltalán nem volt benne a pakliban 25 évvel ezelőtt, hogy az Iron Maiden és Bruce Dickinson kicsit sem megkopott csillagként áll majd a metálzene csúcsán. Impozáns volt zeneileg a Dickinson szólópálya, és baromi erős volt a Maiden addigi karrierje, de egymás nélkül nem tudták volna magukat újra a csúcsra lökni. Döbbenetes, hogy a Maiden és Dickinson újra egymásratalálása már ennyi ideje történt, és bizony ezek a zenészek azóta megöregedtek. Ez nem degradálás, hanem tényállítás. Koncerten tényleg hozzák még a maximumot, az ámulatba ejtő energiát, de a közelmúlt Maiden-lemezeinek lassabb, nyúlósabb, és kissé poros zenéje mutatta, hogy ők helyén kezelik magukat. Nem akarnak ezernyi galoppos témát, villámszólókat, ablakrepesztő énektémákat, csak jó dalokat írni, amit ha nem is egy lemeznyi hosszan, de mindig produkálnak is.
Mindeddig talán azt hihettük, hogy ez a megközelítés Steve Harris miatt uralkodott el a Maidenen, de az új Dickinson-szólólemez a bizonyíték rá, hogy a teljes zenekar érzi a korát, és tudja, hogy hülyén venné ki magát, ha úgy viselkedne, mintha 20-30 éves lenne. Szóval fontos előre jelezni, hogy aki még nem vetette rá magát erre a lemezre, az tudja, hogy inkább csak nyomokban van meg rajta a vaskos, lendületes, groove-os Accident Of Birth világa, aminek kiterjesztése volt a The Chemical Wedding, és az ezeknél kicsit laposabb Tyranny Of Souls. A The Mandrake Project egy tradicionális hard rock lemez, lassú tempóval, klasszikus zenei megoldásokkal.
Inkább ne maradjon a végére, ami hatalmas hibája ennek a lemeznek, és bizony rengeteget húz rajta lefelé: a The Mandrake Project tragikusan szól. Ez a téma vagy nem kerül szóba vele kapcsolatban, vagy ha igen, akkor próbálják mentegetni, hogy azért a gitárok a helyükön vannak, szerintem viszont nem túlzás az előző mondat. Az igaz, hogy a lélektelen, kopogó, lendület nélküli (néhol gyanúsan gépi) dobhangzás kijavítása már sokat segítene, de sajnos az egész hibádzik. A lemez homályosan szól és szív nélkül. Ezen nincs mit szépíteni. Ráadásul a hangzás tovább tompítja az eleve alacsony pulzusú dalok hatását.
Nem rossz dalokról van egyébként szó. Az Eternity Has Failed, az Afterglow Of Ragnarok vagy a Fingers In The Woods olyan, amiben bőven van fogódzó, és tökéletesre lehet hallgatni őket, ha elsőre nem is ragadnak magukkal. A kifejtős dalok közül a Shadow Of The Gods, ahol kicsit megcsillan a The Chemical Weddings világa is, és a gitárok hangolása is lekerül a pincébe. Ezzel szemben a Sonata (Immortal Beloved) kicsit el lett művészieskedve, de azért üde színfolt a lemezen. Egy dal van, ami az említett lemezekre is ráférhetett volna, ez a Mistress Of Mercy. És vannak az amolyan standard rocktémák, mint a Many Doors To Hell vagy a Rain On The Graves, vagy akár a Resurrection Men, ahol beugrik az utolsó két Ozzy-szólólemez, már olyan értelemben, hogy egy olyan dögös hangzással, és lendületesebb dobolással mennyivel frissebbek lennének ezek a dalok, pedig Ozzy (és dalszerzői) sem rugaszkodott el standardjaitól.
Nem gondolom, hogy rossz lemez a The Mandrake Project, és bár evidenciaként írja le mindenki, hogy ez bizony nem Accident Of Birth, de itt többről van szó. Kicsit olyan, mintha az elszabaduló lovakat erőszakkal húzták volna vissza, mintha nem akarták volna, hogy a Dickinsonban még mindig dolgozó hevület megmutatkozzon. Szóval hiába természetes 65 évesen egyszerűbb hard rock lemezt készíteni, és hiába lehet jóra hallgatni ezt az albumot, ha közben érezni, hogy ez sokkal több lehetett volna.
