Hirdetés
Hirdetés

Ez a heavy metal – Meghallgattuk az új Judas Priest-lemezt

Nagyon lelkes voltam, amikor az új Judas Priest-lemez első beharangozó dalát meghallottam kb. fél évvel ezelőtt. Már az ezt megelőző Firepower című album is meglepetés volt, de a Panic Attack alapján nem hogy tartották, hanem megfejelték azt a meglepetést. Aztán hasonlóan lelkes voltam, amikor a teljes lemezt hallottam, de inkább lehűtöttem magam, hogy biztos túltolom, hallgatom még, és akkor kiderül, hogy jobb-e az Invincible Shield az előző albumnál. Egy ilyen egyenes vonalú, gyorsan ható lemeznél mondjuk vicces érlelgetni a véleményt, de mégis így alakult.

Hirdetés

A két lemez között azért történt egy s más. Például Rob Halford nyilatkozata miatt kisebb földindulás keletkezett abban a témában, hogy a Judas egy gitárral fog turnézni, amit azóta felülírtak, és szerencsére a lemez producere, Andy Sneap továbbra is betölti a turnégitáros szerepet. Aztán ami sokkal fontosabb, hogy a két lemez között Richie Faulkner kiadta a kvázi szólóprodukcióját Elegant Weapons néven. Ez a lemez nem csak jó minőségű volt, hanem azt is megmutatta, hogy mit gondol Faulkner a gitározásról, dalszerzésről, szólókról. A Firepowert visszahallgatva érezhető, hogy azon a lemezen még nem annyira kapott teret, de az új album már egyértelműen az övé. Bár a hivatalos nyilatkozatok szerint Glenn Tipton legalább olyan része a produkciónak, mint Faulkner, és valóban ott is van a Parkinsonnal küzdő gitáros keze nyoma, de az Invincible Shield már inkább a fiatal, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a Judas alapítóinál jóval fiatalabb (hiszen ő is már 44 éves) gitáros ötleteit használja, és a legtöbb szóló is az övé lehet.

A mai Judas Priest egyszerre hagyományőrző és XXI. századi módon dinamikus. A zenekar veleje, lényege nem változott (ti. HEAVY METAL), ahogy az sem, hogy minden időszakuk megjelenik a dalokban. Talán annyi a különbség, hogy most kifejezetten lírai momentum nincs. A legtöbb dal tempója gyorsabb, lendületesebb, de persze nem úgy ahogy Ripper-időszakban. Önmagában kijelenthető, hogy ez a lemez a Firepower egyenes folytatása, hasonlóan változatos és sziporkázó.

Ezen a lemezen mindegyik dal kiemelkedő, de persze honnan emelkedik ki? A stílusból ugyanis. Lehet valaki ennél keményebb, lágyabb, dallamosabb, modernebb, fifikásabb, de ha azt kérdezik tőled, hogy mi az a minőségi heavy metal, akkor megmutatod neki az As God Is My Witness-t, és akkor tudni fogja. Az egyszerre kemény és dallamos, és iszonyúan fogós főriff, a könnyen átlátható dalfelépítés, Halford dallamai olyan egységet képeznek, amelyik szint alatt lehet elzenélgetni, de nem muszáj. Ez a csúcson van. Csak az legyen a cél, ha a stílusban zenélni kezd valaki. És amúgy éppen ilyen jó az ozzy-s betéttel viccelő Escape from Reality, vagy a már említett és a szokatlanabb megoldásokat is bevető Panic Attack, de nem fogom sorolni tovább.

Inkább azt említem még meg, hogy minden (!) dal elsőre hat, mindegyiket fel tudod idézni első hallgatás után. Nincs kivétel. És akkor jöjjön a megfejtés: az Invincible Shield jobb, mint a Firepower. Akkor voltak resztlik és a meglepetés is elvitte a rajongó véleményeket, hogy ezek a csávók ilyen minőséget hoznak még ennyi idősen is. Az Invincible Shield szintjére már azért lehetett számítani az előzmények alapján, de még így is meglepően erős lett a végeredmény. Megint csak jár az elismerés a Judas Priestnek.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,932KedvelőTetszik
3,064KövetőKövetés
3,660FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók