Vélhetően az év egyik legjobban várt eseménye volt sokak számára a Quimby Class&Roll koncertje, amiről már kezdés előtt rengeteg infót megtudtunk. Tavaly már javában zajlottak a próbák a Danubia zenekarral, és mi is beszélgettünk a Quimbyvel a főpróbahét előtt, amikor beszámoltak róla, hogy sem hangzás sem a vizualitás terén nem egy átlagos show-ra készülnek. Mondjuk a Quimby tekintetében egész más értelmet kap az átlagos koncert kifejezés.
Ugyan én akkor még nem voltam koncertek közelében, amikor a Quimby már olyan óriási volumenű bulikat adott, mint a Teátrum, vagy a Cirque du Quimby meg a szigetes Csodaország, de a zenekar megkedvelésével együtt jár a régi koncertfelvételek nézegetése, ami azonnal rántja maga után az irigykedést, hogy mennyivel másabb lehetett akkor a Szigeten lenni, amikor a Quimby saját napot kapott a repertoárból. Viszont szerencsére nem veszett el a Quimby-varázslat az évek során, és ha tíz évvel később lennénk, akkor erre a második Class&Roll koncertre is ugyanolyan irigységgel néznék vissza, mint az elsőre. Már ha nem lettem volna most jelen.
A zenekarral készített interjúban szóba került, hogy a hat évvel ezelőtti első, hasonló felállású koncert nagy élmény volt számukra is. Szó szerint nagy, ugyanis monumentális méreteket öltött a megvalósítás, és annak a koncertnek a tanulságait szerették volna átültetni a mostani műsorukba. Viszont hiába volt ez a második klasszikus zenekarral való összebútorozásuk, kevés ponton hasonlít egymásra a hat évvel ezelőttivel.
Korábban már néztem videókat különböző rockzenével vegyített nagyzenekarokról, és tudat alatt el is könyveltem magamban, hogy egy külföldi kiruccanásnak kötelező részévé fogom tenni ezt az óriási show-t alkalomadtán, de a Quimby megelőzött, és házhoz hozta az élményt, amit pont ilyennek képzeltem.
A szombat esti koncert minden pillanata precízen meg volt tervezve, ami egyébként nem meglepő, hiszen a zenekar beharangozta, hogy a hat évvel ezelőtti hibák kijavítása mellett nagy figyelmet fordítottak a vizuális megjelenésre is. A koncert egyik legnagyobb pozitívumának tudható be, hogy amit a zenekar ígért, azt hozták is a színpadon. Se többet, se kevesebbet, de ez pont tökéletes volt. Arányosan eloszlottak a rock és klasszikus elemek, amibe belefolyt néhol egy kis jazz és rap is úgy, hogy azok sem lógtak ki a műsorból. Az említett monumentális látvány beharangozása se volt túlzó, ugyanis egyedi animáció futott a koncert első percétől az utolsóig, ami a színpadi óriási ledfalon kívül kiterjedt a nézőtéren, az ülőhelyeknél körben elhelyezett reklámfelületekre is, és így minden dalnak megvolt a maga világa vizuálisan is.
Az Ott Rezső által hangszerelt dalokat Balassa Krisztián karmester vezénylésével megszületett produkcióról a zenekar már a koncert elején leszögezte, hogy ők azt nem előadják, hanem játszák, ez pedig érezhető is volt a dalokban, hogy a színpadon fent is legalább annyira élvezték azokat, mint körülötte.
A több mint kétórás műsor alatt rengeteg dal megszólalt, köztük olyanok is, amik a korábbi klasszikusokkal vegyített előadásban már egyszer helyet kaptak, mint A próféta, voltak közönségkedvencek, mint az Autó egy szerpentinen, és angol nyelvű dalok, mint a Nice Day.
A tökéletesbe forduló koncertélményre pedig a legvégén saját maguk tették fel a koronát. A több hónapot felölelő próbák és az évekkel ezelőttre visszanyúló tervezések nem színpadias levonulással és nem is közös meghajlással értek véget, hanem a közönségnek és a zenésztársaknak kifejezett kölcsönös hálával. A zenekar a rajongóknak, és minden közreműködőnek, meg egymásnak is megköszönte az élményt, (amire utólag egy angol kifejezést találtak, a post-show bluest), és nagy boldogságukban még ott a színpadon megölelték egymást, mi pedig úgy éreztük, hogy ott vagyunk velük.
