Bevallom, régóta nem értem azt a többé-kevésbé össznépi fanyalgást, amivel a Helmet a zenekar 2004-es újjáalakulása óta – tehát bő 19 éve (!) – megjelent albumait általában fogadni szokás a hazai zenei sajtóban. Ha kivonom a képletből azt, hogy némi elfogultság okán valószínűleg kicsit felfelé kerekítek velük kapcsolatban, egyszerű matematikai alapon sem tartom életszerűnek azt a narratívát, hogy valaki, aki dalszerzőként, frontemberként és gitárosként alapjaiban határoz meg egy zenei koncepciót, és a kilencvenes években olyan lemezeket csinált akkori zenésztársaival, amiket kis túlzással a legjobb dologként emlegetett mindenki a szeletelt kenyér óta, az az utóbbi majd’ két évtizedben csupa olyan albumot tesz le az asztalra, melyek a legjobb esetben is csak arra jók, hogy legyen ürügy egy újabb turnéra, mert élőben amúgy még mindig zseniálisak.
Ennek mentén nálam ugyanúgy rendszeresen hallgatott anyag mondjuk a Size Matters, vagy a ma is érvényes felállással készített lemezek, a Seeing Eye Dog meg a legutóbbi Dead To The World, mint a közmegegyezéses klasszikusok, legyen az a Meantime, a Betty, vagy az Aftertaste. És valószínűleg erre a sorsra jut majd a nemrég kihozott új teljesítmény, a Left is, egyszerűen azért, mert zenei szempontból semmi kivetnivalót nem találok rajta. Olyan dolgokat, amik miatt szerintem érdemes meghallgatni egy albumot, annál többet.
Mert ugye van itt egy markáns, teljesen egyéni stílussal rendelkező, a mostani felállásban is kitűnő hangszeresekből álló zenekar, akikhez hasonló zenét ma gyakorlatilag senki sem játszik. Meg van egy hét év szünet után megjelent félórás, kifejezetten velősre vett, könnyen hallgatható lemez, rajta tizenegy, többségében három percet sem elérő új szerzeménnyel, amik között nyilván vannak tipikusabb dalok, meg persze néhány olyan is, melyek eddig nem hallott formában mutatják a zenekart. Előbbiek sorát erősítik az olyan, felvezetőként kihozott számok, mint a Holiday, a Gun Fluf, vagy a Big Shot. Utóbbira meg jó példa a lemez utolsó harmadát nyitó, akusztikus gitárra és vonósokra hangszerelt Tell Me Again, ami a meglepetésfaktorral együtt is az album egyik legjobb dala. De ilyen a közvetlenül utána érkező Powder Puff, amihez hasonlót írtak már máskor, kifejezetten melankolikus hangulatával mégis új árnyalatokat ad az összképhez, és ugyanígy említhetem a záró, Resolution című, nyúlfarknyi jazz jammelést, ilyeneket bármikor hallgatnék tőlük nagyobb mennyiségben is, akár hagyományosabb dalokba ágyazva, nem „csak” az aktuális anyag levezetéseként.
És igen, itt van minden, amiért szeretni szokás ezt a zenekart. A (mártott gyertya egyenességű kazánkovács kettőnégyekhez szokott fülek számára legalábbis) furcsán ritmizált, minimalista riffek, Page Hamilton zseniálisan disszonáns, mégis emlékezetes szólóbetétei, eltéveszthetetlen énekhangja, a stabilan alapozó zenésztársak Dan Beeman gitáros, Dave Case basszusgitáros és Kyle Stevenson dobos személyében, meg persze egy olyan általános hangulat, ami szintén csak rájuk jellemző. Cirkusz, szerepjáték, melldöngetés és hasonló kellemetlenségek nincsenek, csak jó zene, és bár lehet, hogy igénytelen vagyok, a magam részéről bőven beérem ennyivel. (Meg azzal a kellemes meglepetéssel, amikor a cikk írása közben egy korábbi dalt visszahallgatva felfedezem, hogy lám, abban is volt vonós a háttérben, csak éveken át nem vettem észre. Van ez így.)
Forradalmi lemez a Left? Korántsem. Meglepő? Néhány daltól eltekintve nem igazán. Felér jelentőségében a korai anyagokhoz? Biztosan nem. De nem lehet elvitatni, hogy zenei és produkciós szempontból egyaránt több mint korrekt módon összerakott anyag, aminek megvannak a maga pillanatai, és amiről az értő hallgatók jó eséllyel évek múlva is fel tudnak majd idézni egy-egy maradandó, netán kiemelkedő fejezetet. Ahogy én is fel tudok az elmúlt majd’ húsz évből néhányat: Smart, Crashing Foreign Cars, Surgery, Swallowing Everything, Bury Me, Welcome To Algiers, Morphing, White City, Red Scare, Dead To The World, meg mondjuk Drunk In The Afternoon. Nem is olyan rövid lista, pedig a teljesség igénye nélkül készült.
Értékelés: 4/5
A Helmet november 25-én, szombaton játszik Budapesten, az Analog Music Hallban. További információk a koncert Facebook-eseményén! Korábbi interjúnkat Page Hamiltonnal itt olvashatod.
Fotó: Helmet Facebook
