Tag: lemezkritika

A domoszlói zenekar minden eddiginél tüskésebb lemezt írt, néhol vaskos mondanivalóval, súlyos hangzással, sok-sok témával. De jó ez?

Jó ez a lemez, de a Gojira érezhetően tud még jobbat is.

Szólólemezével az Amorphis főnöke biztosra ment, mert az underground metálzene legtapasztaltabb énekesei közül válogatott a dalaihoz, néhány kivételtől eltekintve.

Nagy a merítés manapság különböző fókuszpontú folk produkciókból, de ez persze nem is annyira új keletű, rögvest a táncházazás hetvenes évekbeli startja körül felállt a képlet, és a hagyományőrzéssel egy fedél alatt kialakultak a máig ható egyéb formák is.

Bár közel egymáshoz jelent meg, és hasonló stílusban fogant az alábbi két lemez, de a zenekarok mind korosztályban, mind életútban más ívet futottak be.

A derült égből megjelenő Ominoust nem a túl pozitív hangulat jellemzi, ennek ellenére vagy éppen ezért kiemelkedően jó lemez született.

Nem felesleges, mert jó hallgatni, de nem pótolja azt, ami annyira tökéletesen működött.

Nem könnyű ez a zene, és a keményvonalas black-rajongóknak természetesen merőadta giccs, de az értéke elvitathatatlan.

Csak a szokásos.

Az utolsó dal a lényeg.

Nem az év legeredetibb metállemeze, de bőven a jók közül való.

Nincs nagy baj, ugyanazt a melankolikus, riffes, dallamos, alternatív metált tartalmazza, mint a korábbi lemezek.