Hirdetés
Hirdetés

Metallica: 72 Seasons – Avagy a sárga lemez, meg apád kerti partija

Először, az új Metallica-lemez felvezetésekor csepegtetett dalokat hallgatva egy sokkal megfejtősebb gondolatsor kezdett körvonalazódni bennem, olyan alkotóelemekkel, mint annak a problematikája, hogy vajon ki az, aki szükség esetén ellent mer mondani a rock / metal tápláléklánc abszolút csúcsragadozóinak, vagy hogy szerintem milyen kapcsolatban van a szólógitáros zenekari rangsorban elfoglalt helye az innovatív játékkal. Aztán, ahogy hallgattam újra és újra a 72 Seasons dalait, rájöttem, hogy ennek semmi értelme. El is mondom, miért.

Hirdetés

A Metallica aktuális új albumai – legalábbis annak, aki a közmondásos aranykorban szerette meg őket – úgy a Death Magnetic óta olyanok, mint apád kerti partija. Ahogy belépsz a kapun, eszedbe jut mindaz, amit kaptál tőle az évtizedek során. Volt abban jó és rossz egyaránt, de nyilván a jóra szívesebben emlékszel. Ott van benned, milyen volt, amikor gyerekkorodban a homokemberről mesélt, meg persze az is, amikor húsz éve, egy kiadós életközepi válság idején félreérthetetlen helyzetben találtátok egy olajoshordóval. Utána nem is beszéltetek egy darabig, de szerencsére a dühkezelési problémák megoldódtak azóta; hosszú évek óta jó formában van az öreg, persze néha becsúszik egy görbe este, de az bárkivel megesik. És ugyan tudod, hogy a bulin nagyjából ugyanaz lesz a menü, mint hosszú évek óta mindig, természetesen nem hagyod ki a fontos családi eseményt, még akkor sem, ha szíved szerint pár fogást másképp fűszereznél, meg utána hazafelé arról beszélgettek, hogy a papa megint nem fogta vissza magát mennyiség terén.

De itt az ideje, hogy „Mondd már meg, milyen idő lesz!” jeligére visszakanyarodjunk a kertvárosi díszletek között játszódó allegóriából a klasszikus lemezismertető felé. Szóval a 72 Seasons egy teljesen jó lemez. Legalább annyira, mint a Hardwired…to Self-Destruct volt, amit én amúgy megjelenésekor hosszú évek óta a legjobb anyaguknak tartottam, és azóta sem lett rosszabb a véleményem róla. És bár tendenciákról nem nagyon lehet beszélni úgy, hogy azóta eltelt hét év, vannak bőven párhuzamok azzal a lemezzel, zenei és hangulati téren egyaránt. Ezúttal is van mit emésztenünk, hiszen (most is) veri a 77 percet a (most is) 12 dal játékideje. Ennek megfelelően nem is szeretnék úgy tenni, mintha a megjelenés óta eltelt egy hét alatt teljes egészében kiismertem volna az anyagot, így annak ellenére, hogy túl vagyok már elég sok hallgatáson, egyelőre csak benyomásokat tudok felsorolni kritika címszó alatt.

Például, hogy az albumon van legalább 2-3 olyan dal, ami bőven ott lehet a (leg)jobbak között az életmű egészét tekintve is, ilyen például a záró, bő 11 perces, komótos tempójú, melankolikus és elképesztően hangulatos Inamorata, ami szerintem toronymagasan kiemelkedik az idei termésből. Ha csak ez az egy szám lenne a lemezen, már ezért megérte volna kiadni, valódi mestermű, melyben Hetfieldék a hatodik iksz környékén is úgy villantják meg legjobb formájukat, hogy közben a dal különböző részleteiből még a nagy elődök szelleme is kikacsint – hogy szándékosan, vagy véletlenül, talán mindegy is. De nem kell szégyenkezniük az olyan dalok miatt sem, mint a címadó, a másodikként érkező Shadows Follow, az If Darkness Had a Son, vagy a You Must Burn!, melyben Robert Trujillo basszusgitáros vokálénekesként debütál. Igazából még a megjelenésekor számomra kellemetlen, retróskodó közhelyparádénak tűnő Lux Aeterna is jól elfér a lemez egészében, pláne, ha hozzáveszem, hogy a rajongótábor jelentős része biztosan jobban szereti ezt „régi jó” vonalat az olyan kevésbé nyilvánvaló témáknál, mint a Crown Of Barbed Wire, vagy a Room of Mirrors, amikre viszont a magamfajta „azért sem a legnagyobb slágerek a kedvenc dalaim” típusú sznobberjóskák gerjednek majd.

Mit akarsz még tudni? A lemez gyönyörűen szól, ilyen öreg rókáktól, évtizedes rutin és gyakorlatilag határtalan anyagi lehetőségek birtokában furcsa is lenne, ha nem így lenne, bár láttunk már karón varjút az ő házuk táján is, de az akkor volt. A dizájn és a lemez arculata az elszenesedett tárgyak installációjával jellegzetes, valódi, azonnal felidézhető, és nyilván van mögöttes üzenet is. Hogy húsz év múlva fogjuk-e „sárga lemezként” emlegetni a 72 Seasonst, azt majd az idő eldönti. Szerintem nem túl valószínű, de nem azért, mert objektív szempontok mentén annyival gyengébb lenne, mint a fekete, hanem mert nagyon más időket élünk, mint akkoriban. Ugyanakkor az biztos, hogy több mint becsületes munka, a Metallica mondjuk úgy, érett korszakának valószínűleg egyik legerősebb teljesítménye. Még akkor is, ha bizonyos fordulatokat már hallottunk párszor, ha simán megtehették volna, hogy vagy két dallal rövidebb lemezt csinálnak, vagy ha inkább többé, mint kevésbé előre ki tudjuk találni a gitárszólókban érkező figurák legalább felét.

A grillezésnek vége, a rokonok többsége már elköszönt, vagy épp búcsúzkodnak a kerítésnél. Képzeletbeli apám épp a garázsban mutogatja, miken bütykölt mostanában. Jó a kedve, még egy sört is megengedett magának, amíg a család nem néz oda. Én meg örülök, hogy jól érzi magát, és megköszönöm az ebédet. Ettünk már ilyet, de jó volt most is. És apáddal akkor is jó együtt nevetni, ha a legtöbb viccét valószínűleg már hallottad korábban.

Értékelés: 4,5/5

A teljes lemez:

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,994KedvelőTetszik
3,061KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók