Hirdetés
Hirdetés

Hanggyógyászat népzenével – Négy új hazai nagylemez terítéken

A címből ne konkrétumokra és tüneti megoldásokra asszociáljunk, inkább a lehetőségekre, mert azok viszont széles skálán kínálják magukat, és ami adatik, az nem kevés: olyan új, népzenéhez (is) köthető albumról van szó, melyek igyekeztek ugyan nagyot meríteni abból a sokat hivatkozott kulturális közösből, de nem vállalhatatlan megfejtésekben utaznak, sokkal inkább önazonosságban. Nálunk a labda.

Hirdetés

Lovász Irén munkásságát figyelemmel követtük eddig is (például itt és itt), és az első mérleget le is vonhatjuk: nagy szakmai felkészültséggel és odaadással kimunkált albumait nem csak egyszerűen meghallgatni érdemes, ha beljebb akarjuk vinni, nem árt némi plusz időt és megtisztított belső teret kialakítani hozzá. De ne ijedjen el ettől senki: a szeretet hangja ez, a figyelemé, hogy amit Irén az élettől és szakmájától visszakapott a befektetett munka révén, azt végre méltó módon és megfelelő formai köntösbe csomagolva adhassa vissza. Nincs más érvem erre, csak annyi, hogy épp eléggé elidegenít bennünket a nehézrögig alákalibráló modern életvitel ahhoz, hogy ne elégedjünk meg a lelkiség rugalmasságát felszámoló tömegtermékkel, néha megengedhetünk magunknak egy-két órányi minőségi zenehallgatást is.

A CD füzetében olvasható tanulmányban Irén kitér a kétezres évek eleje óta készülő, Gyógyító hangok című négylemezes sorozatának indíttatására, szakmai hátterére, de a miértek és mikéntek mellett megkapjuk azt a jóízű lelkesültséget is, ami nélkül száraz maradna a tudomány, miközben a lényeg jóval túlmutat az akadémikusságon. (A CD-ben olvasható szöveg csak kivonat, a teljes tanulmány Lovász Irén honlapján olvasható.) Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb ponthoz, Lovász Irén munkásságának, lemezeinek és élő előadásainak középpontjában igazából nem a szépen szövegezett megfejtések állnak, hanem mindenekelőtt az, amit tündéri énekhangjával kiárasztani képes. Mert a gyógyító hangok legjobbika még mindig az emberi hang. Ami ha tényleg az, akkor be akarjuk fogadni, fürdőzni akarunk benne, amihez oda akarunk bújni, amitől gyógyulni kezdünk. Nyilván már közhely, de a modern életvitel részben kiszárít, a korábbi korok kiérlelte minőségeket egyre inkább hárítjuk, és ugyan ideig-óráig lehet ezek teljessége nélkül élni, de nagy ára van. Lovász Irén jól tudja és jól érzi, hogy a nagy szükség idején már tudatosan kell megdolgozni a helyreállításon, mert a tradicionális kis és nagyobb közösségek mind megtörtek, szétmállottak, a varázstalanított világnak tehát javasasszonyokra és füves emberekre van szüksége. Persze nem kell szó szerint venni, nem a felhasznált módszer és eszköz a fontos, hanem a szándék, a felkészültség és a művészi hozzáállás. És ha már gyógyítás: a waldorf-pedagógiát is kidolgozó Rudolf Steiner mondta erről: a jövő orvoslása maga az orvos lesz.

Lovász Irén a sorozatzáró Gyógyító hang (Siren Voices, 2023) lemezére mintegy összegezte az eddigieket, azaz feldolgozott egy sor népdalt, megszólítva ami bennük él, és talán csak látszólag, de mindezt átkonvertálta valami mássá. A summázat formán túlmutató: a hangról-hangra reprodukálás és sokadik népzenei dalcsokor-tálalás helyett tehát a nehezebb utat járja, lenyúl a magig, és amit abból kinöveszt, az több szempontból mégis valami más. Ami annak idején népdallá és népzenévé lett a közös megélések folyamán, az mindig az élet olyan leképezésévé nemesült, amit aztán a közösségből bárki használhatott erőadóként, szelepként, a mindennapi események, örömök és bánatok lekísérőjeként, és ha hisszük, ha nem, de ezek a lesallangozott dalos életcseppek olyan aurát szőttek az ember köré, amiben aztán már nem érezte magát olyan egyedül, a holtpontról kimozdulva lelke gyógyulni kezdett. Lovász Irén efféle minőségeket kínál, a közös sors ölelését, és nyilvánvaló, hogy mi már messze szakadtunk szociális gyökereinktől, így másféle formákra van szükség, tudatos munkára és kidolgozott, újfajta gyógyító metódusokra, a zenében például sajátos és egekig hatoló megszólalásra, zeneterápiára, mert az ingerküszöbünk már felettébb nagy. A lemez ennek megfelelően hangszerelésileg és hangzótereiben is gazdag és nagy ívű, húros hangszerek, ütősök, fúvósok, magyar cimbalom, indiai hegedű, hárfa, elektronika és vendégénekesek segítik kikerekíteni az eddig vázoltakat, de semmiféle zsúfoltságtól és leterheléstől ne tartsunk, minden mértéktartó, tágas kiszerelésű és ráérősen kibontakoztatott. Mondanám, hogy igazából nem is népzenei, hanem mélységekbe mutató és magasságokba húzó ambient lemezt kaptunk, de ezt meg csak abban az esetben jelenthetném ki meggyőződéssel, ha a segítő természetszellemeket megszólító vagy a vallásos áhítatot kifejező gregorián lemezeket is annak mondhatjuk. Az élő templom, ahol valami igazán fontosra és méltóra találhatunk, valójában az emberi lélek, így amíg olyan zenék születnek, mint például a Genezis és a Bájolók, amiket ebben a belső szentélyben hallhatunk meg igazán, addig van remény.

(Közreműködő zenészek: Дeva, Lukács Miklós,Lantos Zoltán, Horváth Kornél, Mizsei Zoltán, Ágoston Béla, Pintér Ágnes, Balázs Gergely és Keönch László Farkas.)

Ha már idősíkok, kulturális hatások, és életadó gyökerek is szóba kerültek, akkor nem marad más, mint közös múltunkat mindenkori jelenné tenni: most jelesül a komáromi népdalénekesnő, Korpás Évi új albumával van lehetőségünk némi lenyugvás közbeni merítésre az élet vizéből. Korábban is írtunk már lemezeiről (például itt és itt), így most sem hagynánk ki világért sem, főleg, hogy kor-független gyereklemezről van szó. A Pripotty (Fonó, 2023) tehát mindenekelőtt a belsőgyermeknek szól, nem kizárólag a kicsiket célozza, és bár Korpás Évi nyilván nagyon örül, ha az ifjabb korosztályokat is megtalálja, akik hajlandók népzenébe csomagolt dallamokat és versbe foglalt szóláncokat befogadni, de ha egy mód van rá, mindez bennünket felnőtteket se tántorítson. Ez a fajta mesés mámor, amiben próza, vers, népdal, csárdás, cigányzene, pengetős folk, swing és egyéb kerekségek gördülnek elő fénylőn vibrálva, nem titkolt mosollyal vezetnek el oda, ahol minden kezdődik: saját létünk tisztaszobájába, hogy onnan aztán feltöltődve roboghassunk tovább ilyen-olyan dolgainkra.

Igazából akárhányszor indítom is újra, titkát fel nem fejthetem: felszabadító pezsgése paradoxon módon jórészben a népzene kötött elemeinek egybeolvasásából fakad, és mivel kölyökkorom óta hallgatok mindenféle népzenét, meg nem mondom már, hogy kulturális és zenei nyelvismeret nélkül mennyire menne a dekódolás. Persze szimpla múzeumi folklórtermék esetén szóba se hoznánk, hiszen nekünk fontos dolgunk van: élni akarunk azzal, ami adatott. Mi legfeljebb csak sejtjük, mi a jó nekünk, Korpás Évi és csapata, Gáti István költő, a verses mese megálmodója, és a muzsikusok, Lakatos Lili, Csernók Klára, Takács Ádám, Papp Endre, Kuti Sándor, Hanusz Zoltán és a hattagú kórus viszont tudja, és mintha összebeszéltek volna, mindannyian elfeledkeztek róla, hogy ők egyébként felnőttek. Legjobban persze Korpás Évi tudja, és ezt onnan tudom, hogy hallom, ahogy ezt az egészet elénekelni. Vagyis hát még az is kevés lenne, hiszen sokan el tudnak énekelni mindenfélét, szinte akármit, de ami igazán számít, hogy azt milyen szinten képes valaki belakni, alkalmasint felforrósítani, vagy lehűteni, éppenséggel közel hozni, vele ellibbenni és körbe-körbe futni, előlünk kacagva elrántani, majd aztán a végén az egészet mégis odaadni és nálunk hagyni. Korpás Évi ezt pont így csinálja: ahogyan csillogva dalol, körbeölelve a produkció égisze alatt a fél világot, miközben minden apró részletre is ügyel, hogy végül önnön megtáltosodott lényét velünk megossza, azt, ahogy mondani szokás, tanítani kéne. Mivel azonban ezt tanítani nem lehet, valaki vagy eljut eddig vagy nem, marad a rácsodálkozás. Akár a mesére, amit először hallottunk gyerekkorunkban.

Salamon Soma: Tudat alatt (Fonó, 2023) című lemezén, bár hallgatóként simán népzeneinek hangzik, valójában egyetlen konkrét autentikus dallam sincs, úgyhogy látszólag ezzel odébb léptünk a szó szerinti folklórtól, de igazából persze mégsem. Soma tapasztalt muzsikus, mi is szeretjük azokat a bandákat, amikben megfordult (Magos, Erdőfű, Fanfara Complexa, Buda Folk Band), és a jelek szerint eljött az idő, amikor mindezzel kezdeni kellett valami mást is: „Ha kérditek, milyen zene ez, a választ nem tudom. Kíváncsi voltam, elindultam; félhomályos, ismeretlen ösvényen, magam felé. Mielőtt visszafordultam, különös dallamok szegődtek mellém. Koruk nincs, érvényük talányos. Eltörnek és összeforrnak, összetartanak és szétszaladnak. Ha egyvégtében hallgatod, talán van történetük is. Átvillanó gondolatok, elfelejtett emlékek: furcsa rajzolataim, tudat alatt.”

Az album borítójára viszont mindössze ennyi kísérőszöveg került: „A lemez anyaga nem népzene”. Adódik a kérdés, hogy akkor mi? A fenti önvallomás nyomán azért kiolvashatjuk, hogy valahol mégis csak az, hiszen ami felhalmozódott majd lepárlódott az eddigiekből, az abból ágazott le. Bár így többször áthallgatva nem annyira távolodó ipszilon ágnak tűnik, mintsem inkább párhuzamosnak, esszenciális létélmények zenei foglalatának, ami pont abból sarjadt ki, mint a népzene maga, a megélt dolgok elmuzsikálásának elemi vágyából. Hogy aztán kívül is formát kapjon, amit meg lehet aztán szemlélni, osztani, és abból valamit visszanyerni. A népzene érdekes képződmény, nehéz is startvonalat kijelölni az egymástól átvett dalok, pikulákkal bontogatott pásztorzenék, majd a különböző udvari muzsikák egymásra rímelésének tengelyén, hogy aztán azok visszaáramolva a közösségibe, a mindennapok és ünnepek kísérőjeként végső formáikat elnyerjék, és itt fölmerülhet a kérdés: hogyhogy végső? A népzene már valami változatlan és örök objektum, érinthetetlen és szent? Az a kor, ami a népzenét kívülről, városi kiművelt fejjel újra felfedezte, nagyjából az utolsó pillanatokban, amikor az már kezdett a hagyományos életterek megszűnésével tempósan kikopni a létezésből, lelkesen, de féltőn összegyűjtötte és betárazta a megfelelő fakkokba, majd részben/egészben vissza is vitte eredetének helyszíneire, valamint a táncházmozgalom keretei közt újabb színtereket is teremtett hozzá. A féltés persze jó dolog, mert a tisztán tartott eredeti forrásból újra és újra lehet meríteni, onnan, mint kályhától mind ahányszor el lehet indulni, máskülönben viszont a mesterek soha kétszer ugyanúgy el nem játszották a dalokat és táncrendeket, mindannyiszor a pillanathoz igazították, saját hangulatot és az esemény menetét beforgatva, így zárjuk is rövidre: a népzene eredeti közegében, még ha a fődallamokat és fordulatokat meg is tartotta, folytonosan alakult, formálódott, fejlődött. Salamon Soma szólóalbuma egy nagyszerű muzsikus saját külön bejáratú népzenéje, de rendben, ne hívjuk annak, mert ezek a szilánkok bár valóban nagyon emlékeztetnek a veretes dallamokra, és a világ egyik felén az ilyesmiket a felhasznált hangkészlet és dallamjelleg okán simán folknak hívják, de ezen felül már valóban nincs jelentősége az egésznek, így inkább örüljünk annak, hogy valaki hajlandó és képes szabadon fogalmazni azzal, amit tanult, amit megszeretett, ami adatott neki. Azzal a borítóra írt feloldozó mondattal odahagyta a megfelelési kényszerei jó részét, majd körülnézett, hogyan lehet azt a külső világba vinni, ami belül zajlik.

Soma lemeze repetitítven építkező tarka szőttes, mindazon hagyományokból hallhatók rajta impressziók, amiket kiismert, tömören fogalmaz ugyan, de kellően kibontakoztatja a témáit, és néha még szűkebb pátriáját is odahagyja, hogy távolabbi pusztákra tévedjen. És mivel nem csak úgy oda van kenve valami ebből vagy abból, minden menet jól érzékelhető kontúrokat kap, ezért aztán az egész átbucskázik, mert így kirajzolva és határozottá téve az alapötleteket, ezek már biztosan nem maradnak tudat alatti szférákban, ettől kezdve oda-vissza megtapasztalható objektumok. Ha ilyen a nem-népzene, ebből bármennyi jöhet.

A Napfonat muzsikája az eddig tárgyaltak tükrében még inkább ellépésnek tűnhet a tényleges népzenétől, második albumuk, a Harmatcseppben él a világ bennem (Fonó, 2023) négy-elemre épülő tematikájával és dallamvilágával viszont a népdalok szinonimájaként is értelmezhető, hiszen a forráskultúra minden rezdülésével kötődött a természet világához. A föld-levegő-tűz-víz persze külön is értelmezhető komponensek, de egymást átjáró/alakító minőségükben a panorámaszerűen kibomló létezés teljességének mélyebb megértéséhez visznek közelebb. Az első lemezről ezt írtuk: „… ez a magyar népzenéből és néha máshonnan is merítő produkció a maga tisztaságával, szellősre hangszerelt formáival a befogadónak is nagy tereteket kínál, hogy megtalálhassa helyét ebben az ölelő körben, így valóban valami több keletkezett: bármilyen lelkiállapotban vettem is elő, rendre kisimított és harmóniába hozott önmagammal és a világgal.” Azon még számottevő volt a feldolgozások aránya, az újra azonban a Palya Beával közösen összerakott Zöld-kék élet című macedón és két magyar népdalfeldolgozást (Kicsi madár, Csendesen!) leszámítva saját szerzemények kerültek, és ez több okból is fontos. Először is a vezérlő témához, amit a jelek szerint meg is tudtak tölteni élettel, jelentéssel és továbbálmodáshoz szükséges energiával, nem feltétlenül szükséges kizárólag konkrét népdalokat felhasználni, másrészt pedig semmi sem olyan szinten Én-erősítő hatású és személyiségépítő, mint a teremtésre fordított akarat.

Az öttagú Napfonat (Szalay Heni, Szarka Anita, Tóth Eszter, Tóth Orsi, Volkova Krisztina) alapvetően a capella együttes, és az, hogy néha dobok és más csilingelő ütőhangszerek kísérik közel sem tolakodó üzemmódban a dalokat, az ősi zenékkel rokonítják a produkciót, és az ilyesmit eleve természetközelikként érzékeljük. Tehát már önmagában ez is támogatja ezt a ráfordulást és ráhangolódást, az időtlen hangulatokhoz képest modernebb formaiság legfeljebb csak a nagy terű megszólalásokat nyújtó profi stúdiómunkában érhető tetten. Ez az ölelő hangzástér persze sokat hozzáad a kívánt élmény eléréshez, de nem tudna sem elfedni, sem helyettesíteni művészi hiányokat, így néhányszor direkt igyekeztem magamban ezen rétegek nélkül meghallgatni, csak a dalok csupasz lényegére koncentrálva, és így is megerősítést nyert az első, még elengedettebben mért műélvezet: pazar világépítésben és zenei narrációban egyaránt. Olyan szintekig járja át az embert a belőle áradó tisztaság, éterien csillanó emelkedettség és gyermeki rácsodálkozás, ami igen sokféle élethelyzetben jól jöhet, hiszen többször átbeszéltük már: égető szükségünk van ilyesmire. Az album egészének ívét és kicsengését bár nem írja felül, de a Mint a zápor három hangszeres közreműködővel (Lantos Zoltán, Ölvedi Gábor, Simon Gyuri) is felvett verziójának zárótételként alkalmazása jó döntésnek bizonyult: feloldoz és útra bocsát.

Bár marketing szempontból talán nem túl szerencsés ilyesmihez kötni ezt a horizontálisan és vertikálisan messze és magasra hívó produkciót, szívesen nevezném egyszerűen felnőttmesének – ráadásul ezt a vonást erősíti a tematikához hermetikusan illeszkedő borítógrafika is: Makhult Gabriella kontemplatív festményei látványos képeskönyvvé avatják az albumot. Az ős- és népmesékbe szellemi tudás és bölcselet van kódolva, és külön öröm, ha új és aktuális történetek, versek, dalok születnek hasonló szándékkal, amelyek megerősítenek bennünket a hétköznapinál mélyebb emberi mivoltunkban. Ezen nézőpontból viszont talán nem is érdemes már korosztályokban és nemzedékekben gondolkodni manapság, így maradjunk annyiban: a Napfonat csapata már első nekifutásra figyelemre méltó volt, újabban azonban már varázsolni is képesek.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,995KedvelőTetszik
3,061KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók