Hirdetés

Már majdnem igaz zenekar – Meghallgattuk az új Killer Be Killed-lemezt

Az úgynevezett supergroupok sosem a nagy teljesítményeik miatt voltak érdekesek a rockzene történetében. Az ember első hallásra mindig fellelkesül egy-egy szokatlan vagy izgalmasnak tűnő csoportosuláson, de aztán igazán maradandó sosem születik egy-egy ilyen kooperációból, mert amúgy a kreatív puskapor inkább megy mindenki valódi zenekarába. Talán nem égbekiáltó nagyot mondás azt állítani, hogy pár kivételtől eltekintve semmi sem lett klasszikus ezekből, maximum kultikus, ami inkább az érdekes szinonimája ebben az esetben.

Hirdetés

Persze minden zenefanatikusnak megvan a szívéhez közel álló ilyen projekt, az idősebbeknek a Cream, a kevésbé időseknek a Temple Of The Dog, annak pedig akinek a kétezres években alakult ki a zenei ízlése, az Audioslave. És pont ezek a formációk azok, ahol úgy is lehetett érezni, hogy itt egy valódi zenekar zenél, és nem különböző markáns személyiségek pakolják össze az ötleteiket. Akárhogy nézzük, a nagy egyéniségek nem tudnak már úgy alkalmazkodni más világokhoz, hogy az ne legyen szembetűnő. A Killer Be Killed is olyan, hogy bár papíron biztosan tudna működni, és van is benne három olyan szereplő, aki zenei sokrétűsége okán egymáshoz is tud igazodni, de van benne egyvalaki, aki már csak technikai tudása miatt sem képes rá.

Max Cavalera nem tehetségtelen ember, de mindenki a szívére teheti a kezét: ha nem lennének mellette olyan zenészek, akik fogyaszthatóvá formálják az ötleteit, akkor már nem lenne képes kimagasló teljesítményre. A Killer Be Killed első lemezén az volt a baj, hogy az ötleteit nem is igazán próbálták összefésülni a többivel, az egyszerűbb szakaszok és témákra egyszerre csak átváltott a zenekar, mintha mi sem történt volna, majd vissza az agyasabb dolgokra. Persze biztosan nem ilyen egyszerű a képlet, hiszen simán lehet, hogy amit mi az ő témájának gondolunk, az mondjuk a mastodonos Troy Sandersé, de ez mindegy is. A Killer Be Killed első lemezén nem egy zenekar zenélt, hanem négy olyan csávó, aki egyébként nem is találkozott volna, ha nem eleve ismert zenész.

A Reluctant Hero lényegesen javít ezen a helyzeten. Van rajta néhány olyan emlékezetes szám, ahol ezek a világok képesek szervesen együttműködni. Ott van például a From A Crowded Wound, ami baromi hangulatos, és mellé tele van olyan izgalmas váltással, dallammal, amit érezhetően egyik zenészből sem hozott volna ki az anyazenekara, nem mellesleg itt a gitárnak olyan száraz/nyomasztó hangzása van, ami a klasszikus Neurosis-lemezeken volt. Aztán nagyon tökös a Filthy Vagabond punkmetál aprítása, a rögtön rögzülő refrénnel. Ilyenből van a The Great Purge-ban is, hangulatos nyomasztásból pedig a záró címadó tud újabbakkal szolgálni, amellett, hogy ide is bődületes nagy refrént írtak. Van egy olyan hullámzása, egységes világa a lemeznek, amitől szórakoztató hallgatni, és van is rajta mit.

Szóval még az is lehet, hogy a converge-es Ben Koller javított az összképen, aki a metálszíntér talán legalulértékeltebb dobosa. Vagy talán az is kellett, hogy Greg Puciato már nem kínlódik a Dillinger Escape Plan általa vélt korlátai között. Mindenesetre elődjével ellentétben a Reluctant Hero már kifejezetten ajánlott annak, aki szereti a hangulatos, modern metálzenét. Még akkor is, ha ebből sem lesz klasszikus.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,850KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
747FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk