Hirdetés
Hirdetés

Loki-nézőpontok – Két képregénykötet a Csínytevés Istenéről

A cím, igazodva Loki jelleméhez, máris csúsztatás némileg, míg a Loki: Asgard ügynöke a nagy közönségkedvenc tényleges főszereplésével kényeztette érzékeinket csavaros fordulataival és új fókuszbeállításaival, a most szintén piacra dobott másik sorozatfolytatásban, az Északi mitológia II. kötetében, ha nem is egyszerű mellékalak, de kábé csak annyival járul hozzá a történések előremozdításához, mint a többiek. Persze ez sem igaz egészen, mennyiségileg még talán, furfangban, kétértelműségben és kíméletlen átverésben viszont továbbra is köröket ver bárkire.

Neil Gaiman bár a Sandman révén előbb futott be képregényesként, mint regényíróként, több olyan kötete megjelent már magyarul is, amelyek nem egyenes ági dolgozatok: más szerzők gyúrtak át novelláiból párat képregényes forgatókönyvekké. Ilyen ugyebár az Északi mitológia is, amit P. Craig Russell író/rajzoló porciózott ki különböző grafikusok számára, megtartva az eredeti regény legfőbb sajátságait, a mondák és mesék hangvételének aranymetszésében. Amit viszont céltudatosan és biztos kézzel kiműtött belőlük, azaz forgatókönyveibe már bele sem szőtt, nem más, mint Gaiman sötét gyönyörökben fürdőztetett melankolikus felhangjai. Első körben ezt még hiányoltam némileg, talán mert összekacsintott a bennem is valamivel, mondjuk a sosem-volt világok elillanó kincsei fölötti merengéssel, de Russell láthatóan úgy döntött, az ilyesmit a nagyközönség talán kevéssé tolerálná a képregényes narratívában, így már én sem kérem számon. Főleg most, a kettes kötet után, amikor négy újabb fejezettel bandukolunk tovább ráérősen, de kérlelhetetlenül a vég felé, amikor majd a várható harmadik kötetben óriások és istenek, szörnyek és tündérek alkonyában majd úgy is nekem lesz igazam.

De ott még nem tartunk, most Thor, Loki, Odin, további asgardiak és tömérdek óriás kalandjainak/csatározásának lehetünk önfeledt tanúi, és ismétlem: Loki megint odateszi magát rendesen. Merthogy adódik az evészet-ivászat, öldöklés és sima jövés-menés mellett valami igazán érdekes is: az érintettek kénytelenek önmagukat meghaladva reagálni ezekre, hogy aztán a végére a világ megelégítve fordulhasson egyet a másik oldalára. Költészet és halhatatlanság a két fő vezérfonal, és bár egyéb apróságok is előkerülnek: szerelem, párválasztás, hősiesség, gyarlóság és gyávaság (ez utóbbit Loki le se tagadhatná, bár így, hogy nem teszi, ezzel persze kétségessé is válik), de a költészet végül is csak bemondás marad, egyetlen nyamvadt strófa nem kerül elő, pedig Gaiman maga is verselget, viszont cserébe kiderül, miből merítenek ihletet mind a jó, mind a csapnivaló költők.

A négy történet rajzolói és színezői (Matt Horak, Mark Buckingham, Gabriel Hernández Walta, Sandy Jarrell, és Lovern Kindzierski) bár elkapták a képregényes tempót, vaskos, tenyeres-talpas figuráik – jól elkülöníthető stílusaik ellenére -, valahogy mindvégig a régi vágású meseillusztrációk keretein belül mozognak, mintha gyerekkorom óriásai és menyecskéi éledtek volna újra, engem és a kort is visszaröpítve az időben. P. Craig Russell most is csak egy adagot vállalt be, akárcsak az első kötetben, és ez több szempontból érthető döntés, de azért az egyik szemem sírdogál kissé, az ő cizelláltabb vonalvezetése és varázsosabb világa messze a legjobb az egészben. A Ragnarökig még szintén négy történet van hátra, reméljük az istenek bukását és elmúlását taglaló harmadik kötet kiadásra kerül magyarul a mi kis hétköznapibb világvégénk előtt, vagyis inkább helyett, mégis csak kényelmesebb fotelből szemlélni az ilyesmit.

A Loki: Asgard ügynöke 2. kötet a teljes hátrálévő adagot tartalmazza, a 6-17 füzeteket. Természetesen ennek a robusztusságnak is van ára: időt kíván, ráfordulást, felfokozott tudatállapotot. Ha valaki úgy ül neki, hogy akkor most szépen bekalandozzuk a tíz ismert világot és hadd szóljon, akkor részben igaza lesz, de nagyot is csalódhat. A sztori felszínén tényleg kapunk mindent, ami szuperhőstörténettől elvárható, de gyorsan jön a ráébredés: az elbeszélés külső burka csak afféle levedlő héj, ami a gyorsan pörgő események és sűrű nézőpontváltások során gyakran meg is esik. És mondjuk is ki, hátha ezzel elejét vehetjük a felesleges elvárásoknak: ez a Loki ugyanis valójában önmagával harcol, csakis saját különböző énjeivel. Mondhatnók azt is, hogy önnön tulajdonságaival, hogy némi javulást elérve mind környezete mind pedig önmaga előtt növekedhessen valamicskét morálban és világmegbecsülésben.

Az első kötet öt füzete alatt annyi derült ki igazából, hogy Lokit tényleges ügynöki feladatokkal bízta meg Freya: amit lehet, szálazzon ki az egyre bonyolódó varázslatok és hősök/antihősök kavarásaiból, ami nyomozati eredményt aztán a hazugság istene részben, vagy tán teljes egészében saját hasznára forgat be. De ez mégsem maradéktalanul gáz, mert bár ez a hazugságcunamikba torkolló önzés kozmikus dimenziókat képes akár romba is dönteni, némileg megfékezve és igazsággá átfordítva az univerzumot meg is mentheti. Mindeközben benéz sok ismert figura, főleg persze az asgardi körökből, Thor lovaghaverjaitól Heláig, és még azt is végignézzük, hogy Loki durva bullyingnek lesz kitéve népe részéről, miután megbízatása érdekében saját gyermeki énjét is likvidálja, az ember alig tudja eldönteni, mit is gondoljon jóról és rosszról, társadalmi előítéletekről és bölcs istenekről vagy egyszerűen csak megutálja a teljes bagázst. Nyilván pont erre a tudatos elidegenítésre volt szükség a magvasabb gondolatok és szembenézések kisajtolásához, mert az ember bizony szeret belekényelmesedni a megfigyelő pozícióba, mondván: én csak meg akarom kapni a napi szórakozásadagomat. Az Asgard ügynöke ezt komoly deficitekkel ugyan, de nyújtja. Miért is várnánk egyébként nagyon mást, az előbb tisztáztuk, hogy itt igazából Loki önkereséséről és különböző énjeivel való offenzív bíbelődéséről van szó. Olyan bölcseletekkel enyhítve többek közt a testi-lelki kínokat, hogy: nyugi, néhány történet azért a világvége után is fennmarad.

Miközben hűség, barátság, őszinteség adják a kozmikus nyújtódeszka folyton sebző tüskéit, a sérüléseket is pont ezek gyógyítják: Loki kitart Verity nevű barátja mellett, életeken és halálokon át, és a megvetettség ellenére is végigcsinálja a küldetéseket, testvérét, a méltatlanná vált Thort akkor is képes szeretni, amikor az meggonoszodva zargatja őt halálos csapásokkal. De ez mind semmi a jövőbeli gonosz Loki királlyal való csatározáshoz képest. Ez a lehetséges idővonal persze éppoly ingatag, mint a gonosz Loki szemében az összes odavezető esemény és időhurok, de nem is ez az igazán fontos, hanem a kitartás és bátorság. Fél távon ébredtem rá, hogy olyan ez az egész, mint a világtörténelmi tablók mögött húzódó grandiózusabb vezérlő okok: ami a valódi nagyfiúk közt zajlik, annak a hatása íródik át a mindennapok világába. Így az általunk ismert világ csak következmény, lesorjázódás, semmiség. Említésre kerül egy-egy ponton Thanos, Malekith, a Titkos Háború, látjuk Ultron legyőzését, a világfaló midgardi kígyó előkúszását, Helát és a halott hősöket is utolsó csatára vonulni, és még az ismert istenek fölötti isteneket is, de ez az egész színjáték tényleg csak a drámai körítés Loki magasabb öntudatra ébredéséhez. A legjobb részeket ezért az önmagát maradéktalanul sosem felfedő ifjú és az öreg antagonista Loki közti vitázás és végeérhetetlen blöffölgetés nyújtja. A fiatalnak ábrázolt ügynök-verzió előnyét a gonosszá vált öreggel szemben változni képes rugalmassága adja, és hogy képes megszenvedni a kudarcokat és az áldozatokkal járó veszteségeket. Ha nagyot akarnánk mondani: ez az ára a szeretetnek. De valójában már a barátságnak és a kötelességtudatnak is.

Loki egyébként kultúrtörténetileg az ó-iráni mitológiában feltűnő Ahrimán figurájának az átkonvertálása a skandinávba, őt hívta Zarathustra, a perzsa kor nagy beavatottja a hazugságok fejedelmének. Ahrimán/Loki trükkje többek a fejlődés minden szinten való siettetése, hogy az emberiség képtelen legyen lépést tartani a reá zubogó új és új impulzusokkal, erőpróbákkal és vívmányokkal. Loki, bár mind a Gaiman műben, mind pedig az Asgard ügynökében fantasyba csomagoltan jelenik meg, nagyon is erőteljes kontúrokkal mutat rá a modern embert ért kihívásokra. A klasszikus bonmot pedig, miszerint a „gonosz bár rosszra tör, azzal végső soron jót okoz” főleg az utóbbi fabulában domborodik ki igazán, a jelenbeli Loki harca a valódi, széles körű belátással és cselekvési képességekkel rendelkező éniségért a becsontosodott önzőséggel szemben pont az a fajta küzdelem, amit minden egyes embernek fel kellene vállalnia morális fejlődése érdekében.

És bár tényleg ez a vezérfonal, jócskán meghaladva a klasszikus szuperhősös narratívát, ne ijesszen el senkit, hogy túlmutat az unásig ismert zsánereken és formákon, Al Ewing író és Lee Garbett rajzoló sorozata az egyik legjobb, ami elénk kerülhetett a témában. A Világfa a Thor és körei menetekben eddig csak afféle elvont szimbólumként bírt megjelenni, itt azonban már nem bemondásra kell elfogadnunk, egyértelművé lett, hogy az az istenek honába vezet, mégpedig éppen az eddig részletezett morális döntések és felvállalások hangolják vertikálissá.

Északi mitológia II. kötet beleolvasó és rendelés.

Loki: Asgard ügynöke 2. beleolvasó és rendelés.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók