Az MCU-ból, azaz a Marvel mozis univerzumából mégsem lett Loki karaktere az első Thor filmet követően kiebrudalva, és bár a rajongói nyomásra történő derékbeadás ritkán sül el jól, a csínytevés istenének sikerült többrétegű pályaívet felrajzolni, amit az idei sorozat csak tovább cizellált. Például ez utóbbiban domborodott ki igazán (anti)hősünk alak- és nemváltó képessége, ami egyrészt a képregényekből már ismert dolog, másrészt a különböző Loki-megnyilvánulások külön tudattal és én-érzékkel bíró egyedek, még úgy is, ha éppenséggel tudnak egymásról. Röviden: Loki a Marvel rockandroll figurája, aki akkor is érdekes, vonzó és kivívja bocsánatunkat, amikor sötét, kíméletlen, senki másra tekintettel nem lévő énjét villantja. Nincs mit tenni, odavagyunk az olyan szélhámosokért, akiket szeretünk életművészként látni és láttatni. És bár képes szélsőséges, sátáni megnyilvánulásokra, Lokira mégsem tekintünk úgy, mint például a Marvel valódi ördögére, Mefisztóra, aki kizárólag szélsőségesen intrikus énjében leledzik, és ha át is lép az emberi forma-világba, „szakmában” marad. (Ez itt spoilermentes spoiler…)
Első felütésre kicsit elijedtem az Asgard ügynökétől, a kezdő füzetek hangvétele korunkat megcélzó (2014-15-ben készült) fiataloskodó túltolásként hatott, képileg és egész narratívájában is, és a gyors vágások is alig hagytak kellő kifutást a váltogatott szálaknak. Akkor kezdett a helyére zökkenni az egész, amikor moralitás is került a serpenyőbe, és ezzel Loki karaktere is fontos árnyalatokkal gazdagodott. Mert igen, nagy szükség van az ilyesmire a beleéléshez, a motivációk elfogadásához, az esetleges azonosuláshoz, és ez túl is mutat egy figura (pozitív-negatív) megítélésén. Az egylövetű, papírmasé szereplők akkor is érdektelenek maradnak, ha világmegmentők vagy épp világrosszítók. Ráadásul a Lokiról való vélekedés, ha már itt tartunk, sosem volt egyértelmű, és most sem az. Persze nagyon helyesen. Például most látjuk olyan szituációban is, amikor rossz megítélését használja fel egy számára rendkívül fontos személy morális megmentésére. Talán ez volt az a fordulópont, amikor igazán rá tudtam fordulni az Asgard ügynökeire.
Az alapötlet egyébként kitűnő: Lokit Mindenek Anyja küldi bevetésre afféle titkosügynökként, és hősünk természetesen ki is használja ezt a fedettséget, hogy a feladat sajátos elvégése mellett maszek ügyeit is előmozdítsa. Ebből adódnak laza, vicces momentumok éppúgy, mint megterhelőbb számonkérések. Megfordulunk a modern világban is, egy Monte-Carló-i kaszinóban a Lorelei nevű varázslónő számottevő ereje adja fel a leckét, és Asgard hőskorába is visszaugrunk, ahol egy kegyetlen testvérviszály és Loki múltja mellett a korokon átívelő hőst, Sigurdot ismerjük meg, akinek a sors aztán jelentős lapokat oszt.
Apropó, ha már sorsként hivatkoztunk a szerzőre: Al Ewingról (brit képregényszerző, főleg a 2000 AD-nek és a Marvelnek dolgozik) tehát kiderült, hogy képes csavaros és időugrásokkal bőven terhelt sztorit kiötleni, amit aztán lépésenként ki is tud bontakoztatni. Ami elsőre felszínesnek tűnt, mégpedig a történet szívét adó karakterfejlődés, arról kiderült, hogy csak a vágástechnika csúsztatta odébb a fókuszt róla, ahogy a tabló kezdett kirajzolódni a szélesebb rálátást követően, az időváltakoztatások is mélyíteni kezdték Loki jellemét, nem csak a tettei. Az egyéb főfigurákat is szépen kidolgozta Ewing, végig ügyelve, hogy azért ne lopják el a show-t Loki elől, de az arányok eltérők: Lorelei bár sokat van színen, mégsem kel úgy életre, mint Sigurd. De az is lehet, hogy az ember bizonyos személyiségjegyekre, típusokra, valamint eseményekre és az arra adott reakciókra jobban rezonál, mint másfélékre.
Lee Garbett rajzoló (sokfelé dolgozik, a DC-szerződés lejárta óta szabadúszó) is példás munkát végzett, lendületes oldalai annak ellenére beszippantottak, hogy először idegenkedtem a figuráitól. Ezt az ízlésbeli tényezőt simán felülírta, hogy nagyon ért a legkülönbözőbb beállításokhoz, testtartásokhoz, látványos akciókhoz, vagyis bármilyen kameraszögből jól mutat nála minden és mindenki. A paneleket magukat is minden szinten jól kezeli, legyenek azok kisebbek vagy egész oldalasak. Egyébként az intrikus fizimiskák állnak neki a legjobban, a hőskori Loki és Mefisztó egészen parádésan festenek.
A kötet az Agent of Asgard széria első öt füzetét tartalmazza, és ez a 120 oldalnyi adag be is jár egy olyan kört, aminél le lehetett zárni az első kötetet. Mivel azonban a narráció minden eleme és a figurák is a helyükre kerültek, valamint a konfliktusok és a morális tényezők is csúcsra járatódtak, nyilván szívesen olvastam volna még tovább. Jöhet a folytatás.
Színező: Nolan Woodard, fordította: Lunczer Gábor.
Rendelés és beleolvasó.
