Hirdetés
Hirdetés

A nagy Jared Leto-dilemma tetőzése

Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom a 30 Seconds To Mars koncertjét, akkor is gondban lennék, mert a nem nem túl baráti “ergya” és a sokkal kedvesebb, de azért mégsem ömlengős “családias” között vacillálnék. De mivel ennél azért sokkal több hely van erre, így eljött az ideje, hogy kifejtsem a dilemmámat ezzel a zenekarral kapcsolatban, ami valószínűleg az MVM Dome-ban tetőzött.

Hirdetés

Szóval bevallom, a 30 Seconds to Mars első két lemezét hallgattam. Persze most lehet azzal jönni, hogy én is olyan vagyok, hogy a demók még jók voltak, aztán mikor befutottak, akkor meg nem, de itt azért mégiscsak az van, hogy egy már akkor világhíres színész volt a frontember. Aztán a This is War környékén már nem igazán tudtam sok izgalmat felfedezni, és mikor már a stúdiófelvételek alatt bejött a csordakórus minden dalban, hogy tudja a közönség, hol kell nekik is énekelni, azt már kifejezetten nevetségesnek tartottam. Hozzáteszem, csütörtök este is nevetséges volt, hogy a tömegek énekelnek bejátszásokat, szóval ebben nem változott a véleményem. 

Színjáték vagy rocksztárkodás? 

Még a második lemez környékén láttam először élőben őket a Novarockon, akkor azt gondoltam, hogy ez valamiféle tök jó hepp Jared Leto számára, valahol cuki is, hogy a tesójával járják a világot, aztán mikor a Szigeten léptek fel többször, elkezdett bennem megfogalmazódni a kétely, és hát nem voltam ezzel egyedül a szerkesztőségünkben. Leto kiváló színész. Nehéz olyan filmet találni, ahol a zseniális szó nem illik a játékára, képes teljesen átalakulni, és bármilyen karaktert megformázni. Ebből pedig jön is a következő kérdés: a rocksztárság a kedvenc szerepe, vagy még mindig ugyanaz a szórakozási mód, mint annak idején, vagy esetleg már akkor is csak egy jó alakítás volt az egész? És ebből fakad a következő kérdés, hogy számít ez egyáltalán? 

Hollywood menni rock n’ roll?! – Thirty Seconds to Mars karriertörténet, 2. rész

Évekig tartó billegés

Többször voltam azóta is 30 Seconds To Mars-koncerten, általában valamilyen fesztiválon futottam bele. Láttam őket a Jézus komplexusos korszakban, a szektavezéresben, irigykedtem a színpadon viselt Gucci köntösei után, de közben egyre távolabb került az egész zenekar attól, amit anno a Novarockon láttam vagy amit hallgattam. Zeneileg is, de leginkább az egész előadás sokkal személytelenebb – mondjuk ki – nevetségesen teátrális lett, így inkább afelé hajlottam, hogy Jared Leto úgy kiváló színész, ha van egy jó rendező, mert ez a rocksztáros karakter meglehetősen klisés. Persze lehet szimpatikus, hogy Jared Leto teljesen őrült és kiszámíthatatlan, és ha kedve van Pókemberként mászik fel falakra, vagy leugrál mindenhonnan, vagy csak úgy feltűnik itt-ott, de valahogy a a legspontánabb megmozdulása is művinek tűnik, ami miatt nehéz eldönteni, hogy akkor most mit is lát az ember, és ezt hogyan lehet értékelni, és közben azért nehéz elmenni amellett, hogy zeneileg az égvilágon semmi nem történik sem a lemezeken, sem a színpadon. Ha nagyon őszinte akarok lenni, tegnap ugyanúgy a Beautiful Lie és a The Kill maradt meg, mint korábban, az újabb dalok pedig tényleg csak a közönségkórusról meg az óóó-óóózásról szóltak, a This is War alatt pedig az egész egy karaoke est lyric videó lett, ahol a szöveget a kivetítőkről lehetett olvasni, hogy együtt lehessen énekelni a zenekarral, csak éppen rossz ütemben váltakoztak a sorok, amik annyira művésziek voltak, hogy nem lehetett elolvasni a felét. 

Elszánt rajongókra alapozva

2024-re eljutottunk oda, hogy nem vártam sokat a zenekartól. Persze profi az egész, és valahol lenyűgöző volt már annak idején a Volt fesztiválon is, hogy olyan rajongóbázist tudtak kiépíteni, akik irreálisan sok pénzt képesek otthagyni azért, hogy a Leto-testvérek kesztyűben fogjanak velük kezet és készíthessenek egy közös fotót, valamint garantáltan felmehessenek az utolsó szám végén a színpadra ugrálni. A mostani turnén ez a csomag több mint 800 dollárba, azaz közel 300 ezer forintba került, külön csavar, hogy ebbe az összegbe nem fért bele az, hogy ezért jegy is járjon, így azt külön meg kell vásárolni. Voltak is szép számmal a színpad szélén elkülönített részen, ahova Jared Leto néhányszor mosolyogva odaintegetett, és úgy tűnt, hogy az állójegy vásárlók 80 százaléka is a kiemelt állójegyet részesítette előnyben. Vagyis a válasz arra a kérdésre, hogy érdekli-e a rajongókat, hogy a rocksztárság egy újabb szerep, vagy őszinte dolog, valószínűleg az, hogy nem. Letóék teljesen profin építették fel ezt az egészet, és úgy tudják megőrjíteni a rajongóikat, hogy nem lennék meglepve, ahogy azt leginkább a K-Pop előadóknál lehet látni. 

Na de akkor ergya vagy családias? 

A budapesti koncerten nem volt tömeg, ezt egyébként maga Jared Leto is megjegyezte, hogy lehet, hogy nem ez a legnagyobb koncert a turné alatt, de értékeli a közönséget. A korábbi megjelenésekhez és színpadi showkhoz képest teljesen visszafogott, mondhatni ergya koncertet lehetett látni, de itt jön a logikai csavar. Azt is elmondta, hogy beteg, iszonyatosan be vannak gyulladva a mandulái. Namármost ehhez mérten tényleg nem volt túl élettel teli a buli, de ha az egész színészkedés lenne, akkor valószínűleg a saját profizmusának köszönhetően ebből semmit sem érzékelt volna a közönség. Mivel érzékelt, akkor pedig lehet, hogy mégsem színészkedés az egész? Ekkor viszont a tegnap este egyáltalán nem volt ergya, inkább kedvesen családias, ahol Jared Leto nem a rocksztárt alakította, hanem egy olyan frontember volt, aki nincs éppen jól, ezért például jóval kevesebbet rohangál, pörög és őrül meg, de zeneileg így sem lehet belekötni a produkcióba. Vagy aki két nagyon ritkán játszott dallal, a nagyjából öt éve nem játszott Was it a Dream? illetve a szintén 5-6 éve nem játszott Capricorn dallal kompenzál a kissé visszafogottabb buli miatt, vagy aki inkább a From Yesterday című dalból egy közönségénekeltetős dalversenyt rendez. A közönség kemény magja, pedig imádja így is, a setlist nem okozhatott túl nagy csalódást senkinek sem, Shannon Leto pedig mostanra végleg kinőtte a Jared Leto bátyja kategóriát, és gyakorlatilag egyfajta társ-frontemberként vitte el a koncertet. 

Igazából mindegy is volt mit csinál a 30 Seconds to Mars, vagy mennyire beteg Jared Leto, a kommentelőinknél visszatérő érv, hogy ők azért mentek oda, hogy jól érezzék magukat, tök mindegy mi történik, ha a zenekar a színpadon van, akkor az csak jó lehet. Na ezt a már fentebb említett hű és néha már vallásosnak tűnő rajongók pontosan követték is. Nem ez volt a legjobb 30 Second to Mars, amit valaha láttam, de abban mindenképpen különlegesnek tűnt, hogy ez volt hosszú évek óta az első, amelyikben Jared Leto kifejezetten emberinek és ép elméjűnek tűnt, amit korábban a legnagyobb jóindulattal sem tudtam volna róla elmondani. Hogy tökéletesebb lett az általa eljátszott karakter, vagy végre megtalálta önmagát a színpadon, azt továbbra sem tudom, de mindenképpen kellemesebb volt az egész előadás, mint néhány éve.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,995KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók