A beszélgetés a „HONNAN KERÜLT EZ AZ EMBER IDE?” című interjú folytatása. Kistamás László nem egy magányos hős. Kitalál, alapít, létrehoz, beindít – másokkal, másoknak. Alkotócsoportot, fesztivált, kulturális központot – a közösségépítés és közösségmegtartás szándékával. Nevéhez fűződik a Kontroll Csoport, a Fekete Lyuk, a Déjá vu Revue, a Nap-Nap fesztivál, a Vákuum TV vagy az EgoCentrum elindítása, melyeken keresztül társaival – kifogyhatatlan kreativitásának és szokatlan ötleteinek terepet találva – addig ismeretlen színeket hozott a magyar kulturális életbe. Tv-rendezőként olyan műsorokat jegyez, melyek vérfrissítésként hatottak a hazai csatornák rotációjában. És bár hatalmas közönséget tudhat magáénak az, amit társaival az évek során létrehozott, ő maga mégis inkább a háttérben érzi jól magát. Most megismerhetjük a gondolatait arról, hogy miként épült be a művészeti és szervezői tevékenységébe az a sokféle hatás, melyet magával hozott, illetve szedett fel a színes alkotóközösségek sűrűjében, ahol nemcsak hogy szellemi otthonra lelt, de aminek közben ő maga is formálójává vált. És hogy mit keresett Laci a Zeneakadémia színpadán zenei tudás nélkül? Hogyan kerültek a Magyar Néphadsereg membránjai a Kontroll dobfelszerelésére, és mi köze van a lókupeceknek az Eladom című számhoz? Ez is ki fog derülni. Kistamás László mesél kötetlenül, estefelé, a Szent György-hegy oldalában.
A Kontrollban három énekesből egy voltál, akinek sokszor az „effektezés” volt a szerepe, a Balkan FuTouristban viszont te lettél az egyedüli frontember, szövegíró. Furcsa volt ez a szerepváltás?
Igen, én se értettem, hogy miért így történt. Szerveződött a Balkan, megvolt a kész zenekar, és kvázi szövegíró-énekest kerestek. Az, hogy önálló Balkan FuTourist-koncert legyen, a csatlakozásom után nagyon sokára történt meg, ugyanis az elején nem volt produktum, amit bemutathattunk volna. Meg engem valami más érdekelt, nem feltétlenül a zenélés, úgy éreztem, hogy ez egy nagyon jó csapat, akikkel inkább egy színházi dolgot lehetne csinálni, így előbb volt Déjá vu Revue, mint Balkan FuTourist-koncert. A Déjá vu Revue lényege az volt, hogy az alternatív szcénában mozgó emberek valami olyat csináljanak a színpadon, amit addig nem. Egy basszusgitáros például ne basszusozzon, hanem álljon fejen, vagy bármi. Ezeket a műsorszámokat a zenekar kötötte össze, mi találtunk ki hozzá részletelemeket. Ott éreztem meg azt, hogy ez a színházszerűség tetszene nekem: mindenki önállóan hozza a saját produkcióját, és azok majd maguktól összeállnak egy egésszé, nem pedig valaki pontról pontra ledirigálja a műsort. Legyünk szabadok, viszont idomuljunk egymáshoz, és csak arra kelljen figyelni, hogy a molekula összeálljon. Rengeteg tehetséges ember fordult meg a Revue műsoraiban, Király Tamás a legelső divatbemutatóját is itt tartotta. Pajor Tamás a Love me tendert adta elő, Kiss Laci az Európa Kiadóból egy speciális kutya-énekeltető műsort hozott, Dönci a saját zenei kísérleteiről pedig a könyvében is említést tesz. (Dénes József: Szökésben, 181. oldal.)
A Déjá vu Revue felkészítette a csapatot arra, hogy olyan koncerteket adjon, amelyeknek nagyon sok színházi eleme van. Sokfelé felléptünk, külföldön is, még menedzserünk, sőt nagylemezünk is lett egy akkor újonnan induló lemezkiadónál.
Akkor a frontemberszereped miatt lehet azt mondani, hogy a Balkan volt a fő zenekarod, amiben leginkább magadra találtál zenészként-szövegíróként?
Nem, mert túl nagy terhet vállaltam magamra. Én azt szeretem, ha nincs ennyire rám tolva a hangsúly. A Kontrollban pont az volt a jó, hogy amikor valaki megrekedt egy sornál, a másiknak eszébe jutott a következő, vagy egy hülye ötletről kiderült, hogyha fordítva olvassuk, az tök vicces, és akkor úgy csináltuk meg. Itt meg túlságosan határozottan alakultak ki a szerepek: aki gitározott, az csak gitározott, aki dobolt, az csak dobolt. Ugyan kollektív volt az egész, de valahogy mégis ezt a főszerepet én nem kívántam.
A Fekete Lyuk indulását már elmondtad egy interjúban. A Balkannal és a baráti köröddel hatalmas munkával kitakarítottátok a Ganz pincéjét és megszerveztétek az ország első ilyen jellegű multikulturális szórakozóhelyét, melyet a bő egy hónapnyi, egyre sikeresebb működés után egyszerűen elvettek tőletek, majd pedig learatták a babért.
Speciális kapcsolat volt a Ganz Művházzal. Nagy Gyula – a Ganz népművelője – kedvelte ezt a kultúrát, Karcsi meg ott dolgozott grafikusként, ahogyan Ocztos Pisti is, így a Balkan Karcsi révén próbálhatott a Ganz víztornyában. Nagy Gyula baráti viszonyban volt velünk és támogatta a dolgokat, kommunikált az igazgató és köztünk, ambiciózus ember volt. Amikor a Balkan FuTouristtal egy svájci fesztiválon léptünk fel, akkor ismertük meg a Rote Fabrik nevű helyet, és ott esett le nekünk, hogy ennek mintájára, kevés befektetéssel tök szuperül meg lehetne csinálni a Ganz pincéjét. Egy multikulturális központot: vetítéssel, koncertekkel, kiállítással, összejövetelekkel, ahogy azt Zürichben is ez a civil, autonóm, anarchista társaság csinálta. Ezt a víziót próbáltuk lehozni a Fekete Lyukba. Kipucoltuk, színpadot ácsoltunk, büfét nyitottunk, a Karcsi, a Gerhes Gábor és az Ocztos Pisti kifestették a helyet, az Öreg meg a Kóczán Karcsi építette a technikát – mindent mi intéztünk. Eleinte az volt a vita tárgya, hogy minden nap nyitva legyen-e. Gyula azt mondta, hogy legyen először csak szombatonként, hogy megnézzük, egyáltalán eljön-e valaki. Mi mondtuk, hogy legyünk nyitva minden nap, és ha nem működik, akkor csökkentjük – erre Gyulát rá lehetett venni, és hamar kiderült, hogy az emberek minden nap lejönnek – és nem is kevesen. Ez Gyulának egy marketing csoda volt és elkezdte foglalkoztatni a dolog: „Minden nap jönnek? Sokan? A büfében fogyasztanak? És belépőt is fizetnek?”
Aztán kértek egy helyiséget, ahova beraktak egy rendőrt. Ellentmondásos volt, mert nem lehetett tudni, hogy védenek, vagy figyelnek. Valószínű az volt, hogy amikor feljelentette valaki a Fekete Lyukat, akkor jöttek a járőrök, a beépített rendőr meg elhajtotta őket, hogy nincs semmi baj. Védte is, de lehetősége volt egyéb tevékenységet is folytatni. Nincs bizonyítékom, de van, aki határozottan állítja, hogy megfigyelést is végzett.
A szakításkor egyetlen kérésünk volt Gyula felé: a továbbiakban ne Fekete Lyuk legyen a hely neve. Ő erősködött, hogy pedig ezt együtt találtuk ki: mi azt, hogy fekete, ő meg azt, hogy lyuk. (nevet) De én elég jól emlékszem, hogy a Kiss Gyuri lakásán, szűk balkáni körben ötleteltünk, hogy mi legyen a hely neve. Azt tudtuk, hogy mindenképp valami csillagászati nevet akarunk, így a Fekete Lyuk mint névötlet elementáris erejű volt. Aztán abban legalább megállapodtunk Gyulával, hogy a helynek, amit ugyanott csinál a jövőben, szimplán Lyuk lesz a neve.
De mi volt Gyula érvelése, amivel végül is kitett benneteket?
Alapvetően a Demi és a Gyula veszett össze. A büfé körül kezdett kibontakozni egy harc, hogy azzal nem nekünk kéne foglalkozni, arra vannak sokkal jobb emberek. Amikor megnyitottunk, azt terveztük, hogy a bevételt visszaforgatjuk: technikát fejlesztünk, hogy legyen rendes vetítő, rendes hangtechnika stb. Egy illúzióban éltünk, azt gondoltuk, hogy ez a hely úgyis senkié, és nem is lesz senkinek haszna belőle – nekünk se. Ez egy értelmezhetetlen hozzáállás volt még a kommunizmusban is.
Tudtál azonosulni azzal, amivé azután vált a hely?
Nem mentem oda többet, elég rosszul esett mindenkinek. Rengeteg időt és energiát öltünk bele. Gyula nemcsak egy alapot, de egy kész fejlesztési tervet, egy knowhow-t „kapott”. Akkor már elkezdtünk külföldi zenekarokat is szervezni, készültünk újabb termet is megnyitni. A szakításkor jó páran voltak, akik szolidárisak voltak velünk, az Ocztos Pisti például azt mondta, hogy ha nem mi csináljuk a Fekete Lyukat, akkor neki a grafikai állás sem kell a Ganzban. Ki is lépett. A Müller Péter állítólag semmiről nem tudott, mert akkor jött haza Hollandiából és vidáman mentek oda koncertezni a Sziámival. A VHK ugyanígy nem volt szolidáris ezzel a helyzettel.
Van benned keserűség?
Nem vagyok haragtartó. Volt a Kiscelli Múzeumban pár éve a „Fekete Lyuk” kiállítás. Megkerestek, hogy egy szobát berendeznének a Fekete Lyuknak, de a többiekkel abban maradtunk, hogy mi ebben ne vegyünk részt, mert ez nem a Fekete Lyukról szól, hanem a Lyukról. Én csak azt kértem, hogy ne feketelyukazzanak. Megígérték. Gyula ilyen szempontból legalább betartotta a szavát, a Kiscelli Múzeum szervezői viszont nem: már a kiállítás plakátján is Fekete Lyuk szerepelt.
Rengeteg mindent csináltál, de mégiscsak zenészként ismert meg a közönség. Milyen a kapcsolatod a zenével?
A zene eleinte teljesen idegen volt számomra. A családban nem volt semmiféle zeneorientáció, nem hallgattak zenét a szüleim, nem jártunk koncertekre. Otthon maximum az volt, hogy az édesanyám autós kirándulásokon – hogy a tesómmal ne verekedjünk – magyar népdalokat énekelt.
Amíg zene van, addig sincs háború?
Érdekes, hogy a zene hogyan épült fel bennem a nulláról. A zeneietlenségem sokat segített abban, hogy nyitott voltam minden irányban. A színjátszó csoportban a komolyzene fel volt emelve, a könnyűzene meg le volt nézve, így nekem ez a műfaj meghatározóvá vált, a gyakorlatok során is ezeket a zenéket használtuk. Volt például egy feladat, amiben csak a két kezünk volt megvilágítva, és azokkal kellett csinálni valamit, miközben egy etűd szólt. Ez nekem iszonyúan bejött: hogy történeteket le lehetett írni két kézzel, ami zenével alátámasztva egy ilyen balettszerű produkciót eredményezett. Lassan elkezdtem én is komolyzenei lemezeket hallgatni, és az ágyon ugrálva vezényeltem a Bartóktól a Dvořákon át mindenkit. Iszonyúan le voltam maradva komolyzene terén, de igényem volt rá. Ezen a vonalon Csaba is sokat segített, aki nemcsak klasszikusokat, hanem elektronikus komolyzenéket is mutatott. Szintén Csabán keresztül ismerkedtem meg Faragó Bélával, aki konzisként – az Új Zenei Stúdió mintájára – a barátaival létrehozott egy Kis Zenei Stúdió nevű formációt. Ez is egy nagyon érdekes háló volt, autonóm, új utakat kereső zeneszerzők önvédelmi szövetsége, halmaza, akik nyitottak voltak a legújabb zenei irányzatokra is. Amikor Béla elhívott az Új Zenei Stúdióhoz tartozó Vidovszky László koncertjére, és ott meghallottam a Schroeder halálát, akkor egyszerűen kibuktam, hogy ilyen van. Ez színpadilag is gyönyörű volt. Sötét öltönyt és fehér kesztyűt viselő emberek körbeállják a fekete zongorát, a zongorista leül és belekezd egy skálázás-szerű futamba – a legmélyebb hangoktól a legmagasabbakig –, oda-vissza, közben az öltönyös emberek különböző tárgyakat – csavarokat, radírokat – raknak be a húrok közé, amitől elkezd megváltozni azok rezgése, aztán már csak néha szólal meg egy-egy furcsa hang, végül pedig csak a néma billentyűket hallod. Hátborzongató.
Megmaradt nálad később ez a komolyzenei vonal?
Újra felbukkant, ugyanis az egyik legújabb kori élményem, hogy megismertem Dargay Marcell kortárs zeneszerzőt, aki egy lomtalanításnál megtalálta a Kontroll Csoport szövegek című könyvecskét, amiben benne volt egy nem túl sűrűn játszott szövegem, a Nehezen jöttél. Ez egy ilyen mantrás elképzelésem volt, annak a mintájára, ahogy a buddhista szerzetesek az Om Mani Padme Hum szövegét éneklik:
Nehezen jöttél a világra,
nehezen távozol.
Semmi se voltál azelőtt,
semmivé változol.
Meditatív szám, de jó helyre berakva a koncerten teljesen működőképes volt. Marcell kiszúrta ezt a szöveget és megkeresett, hogy szeretné beépíteni az egyik művébe. Speckó érzés volt, hogy ilyen módon dolgozzák fel a szövegemet. Marcell egyébként azokra a zeneszerzőkre próbálja felhívni a figyelmet, akiknek a művei nekem a hetvenes évek végén nagyon bejöttek. Ez egy nagyon erős korszaka a magyar komolyzenének, és mivel a zenének a szélsőséges, de nagyon izgalmas területeit is kapirgálták, még az is belefért, hogy a botfülűeket is bevonjanak. Én például felléptem a Zeneakadémián, még a Kontroll előtt. Ez volt az egyik legnagyobb zenei élményem.
Öt éve meg New Yorkban, a világhírű Museum of Modern Artban volt kiállítva egy általad tervezett Kontroll plakát. Képzőművészeti tudás nélkül a MOMA kiállítótermében és zenei képzettség nélkül a Zeneakadémia színpadán?
Vidovszky László Souvenir de J. című művében történt. Úgy nézett ki az egész, hogy rendezett sorokban felálltunk a színpadra, profi zenészek is, meg például én, aki semmihez nem értettem. Mindenki kapott egy különböző méretű – és hangolású – műanyag vízvezeték csövet, amibe egy levegővétellel addig kellett fújni, amíg csak bírtuk. Amikor elfogyott a levegő, akkor a mellettünk lévő kezdett fújni, és ez így haladt jobbról balra. A csövekkel létrehozott hangok hullámként áramlottak át a színpad jobb sarkából a balba, majd az egész visszahullámzott, és ez így ment, miközben gyönyörű állózenévé állt össze.
Ilyen zeneművek születtek a ’70-es évek végén, Béláék ebben az áramlatban voltak a legfiatalabbak és nagyon összebarátkoztunk, rendszeresen közreműködtem a produkcióikban és lényegében tiszteletbeli tagja lettem a Kis Zenei Stúdiónak. Olyannyira befogadtak, hogy az első hallhatatlan zeneművemet elő is adtuk. Öt zongoradarab volt a címe. A Béla profi zongoristaként leült a zongorához, elővett egy csavarhúzót és lecsavarozott egy darabot a zongorából, majd átadta nekem, én meg kitettem, mint egy műtárgyat. Utána leszerelt egy másik darabot, és így tovább. Ezeknek az új zenéknek pont a felszabadultság, a humor volt a lényege. Meg akartuk mutatni, hogy a komolyzene nem az, amit szomorú, merev arccal, pisszenés nélkül kell végighallgatni, hanem lehet röhögni, lehet az élményt ilyen módon is élvezni. Ekkor már kész volt egy hallhatatlan kórusművem is, amelyik később, az egyik Déjá vu Revue-ben Hajnóczy Csaba teljesen precíz, komoly vezényletével lett bemutatva. A motettára asszociálva Mutatta volt a címe, és a Kodály-módszer kézjeleivel kellett előadni.
Sokáig azt gondoltam, hogy a Kontrollban az „effektezés” részedről egy ilyen „jobb híján” szerep, hogy mégse állj ott a színpadon, amíg nem énekelsz, de kezdem megérteni, hogy ez egy szerves és különleges része a zenéteknek. Nem is ismerek más zenekart, ahol ilyen színesen használnák a testhangokat.
Én nem vagyok se zenész, se énekes. A lakásunkban nem volt hangszer, így lényegében a saját hangom jelentette a zenét és a hangszert. Talán innen is jön, hogy szeretek különböző hangokat kiadni. Érdekelnek az emberi hangok – a suttogás, az ordibálás, a krákogás, a nyivákolás – egyszóval minden, amit szájjal, testtel ki lehet adni. Ezekkel próbáltam dolgozni. Például az Eladom című szám stílusát egy filmben látott amerikai lóárverés ihlette. Akkor még nem volt rap, viszont a filmben az árverező – akik hagyományosan nagyon gyorsan beszélnek – iszonyú jól, kicsit olyan dallamosan hadarta a mondandóját. Ez inspirálta azt, hogy az Eladom szövegét így adjam elő.
Tisztán emlékszem arra, amikor Steve Reichnek kijött a Clapping Music (Tapsoló Zene) című műve. Egyszerűen elképesztő volt. Hát, erről beszélek! Ez az! Ott van a két tenyered, összeütöd, és ha ezt öt-tíz ember különböző ritmusban csinálja, akkor egy speciális alkotás jön létre. Ezzel egy időben megismerkedtem – szintén Csabán keresztül – afrikai, törzsi zenékkel, amiktől teljesen el voltam képedve, főleg attól, amit hangszer nélkül, testtel csináltak. Az ilyen, hangszer nélküli zenék nagyon érdekeltek, teljesen lekötöttek és hatottak rám.
A kortárs komolyzenétől a lókupecig. Elég széles a zenei hatások skálája.
És ott van a csend is. Amikor megtudtam, hogy John Cage-nek van egy 4 perc 33 másodperc csend című műve, akkor azt mondtam magamban, hogy végre valaki! Cage odaült a zongorához, lecsukta a fedelét, majd 4 perc 33 másodperc múlva felnyitotta, meghajolt és elment. Én ezelőtt leborultam, ezt én tökéletesen értettem. A csend nekem a zene alapja. Abból indul minden. John Cage rávilágított arra, hogy az első zene az, amit csak úgy hallunk: szól egy Beethoven zenemű a szomszéd faluból, ott viszont a táborozó diákok Che Guevara-ról énekelnek, vagy elmegy egy rendőrautó a másik irányba, a nyikorgás, a fűnyíró, ciripel a tücsök, elrepül egy madár. Nekem ez már a zene.
Melyik a kedvenc Kontroll-számod?
Az Anyád az ítéletvégrehajtó-ról azt gondolom, hogy nagyon jól sikerült. Nagyon a sajátomnak érzem, én írtam a szövegét, Ági énekli. Mondtam a Csabának, hogy először valahogy félre kéne vezetni a közönséget, és induljon úgy a szám, mint valami nagy tinisláger, a Mamához szóló dalok túlcsorduló érzelmeivel. De aztán egyre furcsább lesz a szöveg, és egyre gyanúsabban nem arról szól, amiről ilyenkor kéne, és elmegy egészen odáig, hogy „a gyilkosaid névsora előtted áll”, aztán átmegy egy vad punkba.
Ez a szám arról szól, hogy aki gyereket nemz, az egyben a halálba is küldi őket, és ehhez még a kormány is asszisztál.
Az életnek ezt a paradox helyzetét elég jól sikerült megfogalmazni. Figyelmeztetésként is fel lehet fogni: ha szeretkezel, az halállal végződhet. Én küzdöttem ezzel az érzéssel – hogy mi a francnak hoztak világra. Nekem ez probléma volt.
Na, várjál. Családapaként hogyan nézel a gyerekeid szemébe úgy, hogy közben a gyilkosuknak nevezed magad?
Elénekeltem nekik koncerten, sőt, volt olyan ötletem is, hogy – csavarként – ők énekeljék el nekem. Ez a Kontroll Csoport nevében a zseniális, mert elénekeltem ezt a szöveget ember-, család- és gyerekgyűlölő, későn érő tinédzserként, majd elénekeltem apaként is. Rendíthetetlenül igaza van ennek a számnak. Azzal, hogy ezt vállalom a gyerekek előtt, sokkal tisztább vagyok. Egyszerűen nem találom a magyarázatot, és nem ismerek olyat, aki meg tudná magyarázni, hogy mi értelme van annak, hogy itt vagyunk. Mindezek ellenére nagy probléma nekem a „Ne ölj!” parancs. Hogyan tudsz megfelelni egy törvénynek, amikor akárhogy csűröd-csavarod, egyszer csak belecsúszol abba, hogy közvetve vagy közvetlenül, akarva-akaratlanul, de okozója vagy annak, hogy valami elpusztul?
Hogyan működött a Kontroll mint alkotócsoport?
Ez egy nagyon jó kis csoport volt, jól egészítettük ki egymást, de a nagy totalitarianizmus-ellenes tagokból mégis valahogy az ősi ösztönök előhúztak egy ilyen „az legyen, amit én akarok” érzést, annak ellenére, hogy mindenki dolgozott azon, hogy ne uralja le a másikat. A konszenzuson alapuló alkotás együtt jár feszültséggel, elfojtással. Néha a saját ötleted erőlteted és a másikét háttérbe szorítod, amikor veled teszik ugyanezt, akkor persze sérelmezed. Máskor meg belátod, hogy valóban jobb a többiek ötlete, vagy ők látják be, hogy a tied a jobb. Közösen alkotni nagyon nehéz, és sok mini-sérelemmel tud járni. Általában az elején még nincs ez, ezért ki kell kihasználni ezt az időszakot, mert sose lehet tudni, hogy meddig tart ez a gördülékenyebb együtt alkotás. A Kontrollnak egy idő után szét kellett hullania, de ez nem volt számomra természetellenes. Addigra edzett voltam, tudtam, hogy csoportok összeállnak, széthullanak, egymásba szövődnek, átalakulnak. Nem kell ezt mereven kezelni. Nagyon fontos, hogy emberek összedolgozzanak, ebből születhetnek a legjobb dolgok, de utána meg nem kell erőltetni az együtt maradást, mert akkor eltorzul valamilyen irányba, és ilyenkor sokkal jobb a szétesés és az újraszerveződés – másképp.
Nem elég, ha vannak egy zenekarban tehetséges emberek, de közben meg mindenki csak részfeladatot végez – az nem közös alkotás. A kitalálásba nálunk mindenki beleszólt. Az Anyád az ítéletvégrehajtóban magamnak is meg akartam fogalmazni valamit, de ettől még nem az én számom, hanem Kontroll-szám. Amikor jött a lemezkiadás, és le kellett adni, hogy ki a zeneszerző, szövegíró – szinte lehetetlen volt kibogozni. Van olyan szám, aminek – mondjuk – a Péter írta a szövegét, de hogy miért azt írta, miért úgy? Ha Árpi nem azt fújja, akkor már mást írt volna? Kinek mi volt a szerepe a számban? Ez egy idő után már nem lebontható. Voltak szövegek, amik úgy íródtak, mintha társasjátékot játszottunk volna. Mind szövegben, mind zenében egymást inspirálva alakultak ki a számok. Lehet, hogy csak beszélgettünk valamiről, és ez adott ihletet valakinek egy szöveg megírásához, de ezzel már a többiek is szerzőkké váltak, hiszen ha nincs az a beszélgetés, akkor nem jön létre az a szöveg sem. A csoportban létrejött alkotások tehát nem stipistopizhatók le.
Mennyire volt kapcsolat akkoriban a különböző alkotóközösségek között?
Az óbudai színjátszó csoportot egy nagyon helyes, nyitott szellemű ember vezette: Wéber Péter, aki elvitt minket más társulatokhoz is, így jutottunk el például Pilisborosjenőre, az Orfeo csoporthoz. Máskor meg elmentünk az Erdély Miklós által vezetett FAFEJ társasághoz (FantáziaFejlesztő), ami egy vegyes, intermédiás dolog volt és belekóstoltunk ennek a körnek a tevékenységébe, szellemiségébe is. Halász Péter Dohány utcai lakásszínházát szintén így ismertem meg – akkor ők már sehol nem léphettek föl. Az előadásaik 360 fokot fordítottak a színházzal kapcsolatos korábbi elképzeléseimen. Tehát aktív kapcsolatépítés zajlott, eleinte Wéber Péter által generálva, később már magunktól.
Születtek közös akciók az új kapcsolatokból?
Igen, de nagyon érdekes, hogy egy már korábban megalapozott ismeretség hogyan tér vissza később egy másik formában. Amikor a színjátszókör véget ért, megismertem egy másik csoportot, amelyik XI. kerületi gimisekből szerveződött: Menyhárt Jenő, Kiss Laci, Kiss Gyuri és legfőképp Demi. Ők nem színházat, hanem inkább tárgyalkotó, performansz, kisérleti csoportot alkottak. Összehaverkodtunk, és elkezdtünk olyan akciókat szervezni, ahol kipróbálhattuk a színházi mechanizmusokat, hogy azokon keresztül ismerjük meg a környezetünket. Ez szórakozás és kísérletezés is volt egyben. Például volt olyan gyakorlatunk, hogy le kellett ülni egy idegen mellé egy padra és elmondani neki egy adott szöveget. Meg akartuk tudni, hogyan működik a hatás-ellenhatás, mi lesz, ha ugyanazt a szöveget elmondom egy öreg néninek és – mondjuk – egy fiatal apukának. Volt, hogy egy embertől az utca különböző pontjain nyolcan is megkérdeztük, hogy hány óra van. Az egész egy speciális színészi edzés volt, eseményeket generáltunk, amelyekből nem szabadott kizökkennünk. Azt próbáltuk kutatni, hogy mi az, ami hiteles, amit a próbahelyen nem tudtunk volna elsajátítani. Sok évvel később, már a Kontroll feloszlása után ők alapították meg a Balkan Tourist-ot, és én jutottam eszükbe a szövegíró-énekes posztra. (A zenekart eleinte Balkan Touristnak, később – Laci javaslatára – pedig Balkan FuTouristnak hívták.) Pont a korábbi közös akcióink miatt gondoltuk azt, hogy ne feltétlen zenekart csináljunk – mert akkor már rengeteg zenekar volt Budapesten –, hanem inkább a régi színjátszós élményekből táplálkozzunk: így jött létre a Déjá vu Revue. Itt azt szerettem volna elérni, hogy a különböző csoportok érintkezzenek egymással és jöjjön létre a csoportoknak egy füzére. A Kontrollban is olyan koncerteket szorgalmaztam, ahol ne elő- és utózenekar legyen, hanem páros koncertek: játsszuk egymás számait, érjen össze a két zenekar. Így született meg az EuroKontroll műsor, ahol az Európa Kiadó és a Kontroll egymás számait játszották. Ott volt még a Kontroll a Bizottság előtt, Bizottság Kontroll alatt című koncert is. Az élményen túl mindezt azért, hogy a közönség ne érezze, hogy az egyik vagy másik zenekar oldalán áll, mint ahogy valaki vagy Illéses vagy Omegás volt. Az Ikarusban szerveztünk olyan Kontroll-koncertet is, aminek a keretén belül a Kis Zenei Stúdió is fellépett. Azt szerettem volna, hogy ne alakuljanak ki táborok, ne legyen egymás ellen uszítás, hanem a különböző csoportok vegyüljenek és ismerjék meg egymást.
Mennyire lehetett nyilvánossága az alternatív megmozdulásoknak?
Ahogy Prágában, Budapesten is eleinte lakásokban történtek a dolgok. Ahhoz, hogy valamit bemutass, külön engedélyek kellettek volna. Néha az utcán voltak közös zenélések – anélkül, hogy le lett volna szelfizve –, csak azok tudtak róla, akik éppen ott voltak. A Víg Misiéket először lakáskoncerten láttam, egy házibuliban, a Sosó (Sóskúti Tibor) diákat vetített rájuk. Nagyon furcsa volt, amikor először láttam őket koncertzenekarként a Kulich Gyula téri pszichiátria drogdependenseknek fenntartott épületének udvarában. Ott még abban a hangulatban játszottak, ahogy a lakásokban, míg az URH koncertje már erős, színpadra készült, támadó produkció volt, és tényleg beindította a ’80-as éveket. Szuperzseniális volt. A Kulich Gyula téri társaságba már korábban becsatlakoztam, az ottani drogfüggőkkel dolgozó pszichiáter, Gerevich József azt mondta egy Albert Laci nevű, kezelés alatt álló barátomnak, hogy az egyik pincét kiürítheti, és csinálhat ott színházat, zenekart vagy bármi ilyesmit. Ketten kitakarítottuk a pincét, elkezdtük szervezni a dolgokat, de nekem jött a katonaság, a hely meg hamarosan próbahelyévé vált az URH-nak és a Balatonnak.
Tehát a Fekete Lyuk megnyitása előtt majd’ tíz évvel te már…
…ez volt a heppünk: ha lomos pincét látunk, azt kitakarítjuk és megpróbálunk közösségi helyet csinálni belőle. (nevet) Volt egy produktum nélküli, de nagyon sűrű közösség a Kulich Gyula téri társaságban. Amikor őket megismertem, akkor azt éreztem, hogy nekem talán ez a referenciacsoportom. Nagyon szerettem a komolyzenészeket is, színházasokat is, de valahogy mégis ők tűntek a legszabadabbnak. A radikálisabb vonal mindig jobban érdekelt.
A Vákuum TV után is megmaradt a csoportos alkotás az életedben?
Inkább megélhetési tevékenységekhez kapcsolódó csoportosulások voltak. Dolgozni is teamben, baráti hangulatban vagyok csak képes. A történet túlsó végén, az utolsó igazi alkotócsoport a Vákuum TV volt az életemben. A 2000-es évektől a családi lét lekötötte minden figyelmemet és energiámat. Küzdünk rendesen. Négyen vagyunk, ez is egy jó kis csapat. Jó haverok vagyunk, megértjük egymást, és tudjuk egymást inspirálni. Ez egy más minőség, másik korszak, most ők a csoport az életemben. Ennek az erős összetartozásnak nemcsak biológiai alapja van, hanem őszintén és kölcsönösen érdeklődünk egymás dolgai iránt. Persze a család észrevétlenül előhívott olyan helyzeteket, amik következtében szintén különböző csoportokba kapcsolódtam be – ezúttal nem szervezőként, és ezek nem is alkotócsoportok. Például tagjai vagyunk egy biogazda köré szerveződő, közösség által fenntartott gazdaságnak, ami lehetővé teszi, hogy egy évi fix összegért cserébe friss és jó minőségű, vegyszermentes zöldségeket tudunk biztosítani a családunknak. Idén indult a kerületünkben egy közösségi kert, ahova szintén becsatlakoztunk, és azon túl, hogy végre hasznosan el tudom helyezni a rengeteg zöldség felhasználásából származó zöldhulladékom – segítünk is egymásnak. A városi kertészkedés is egy újabb csoportba vezetett, és természetes részévé vált az életünknek.
A tavaly a vírushelyzet miatt rövidre sikerült Kontroll 40 jubilálásból idénre is jutott pár koncert. Nem voltál mindig lelkes az ilyen összeállásokat illetően.
Ági hajtja a Kontroll-ügyet, amitől én kétszer is nagyon elzárkóztam. De amikor 2009-ben mégis belementem, akkor az volt az érzésem, hogy végül is jó ez, mert még mindig – vagy újra – van mondanivalója. A közönség visszajelzései is ezt erősítik: van értelme, erőt tud adni. Ez egy elég szűk réteg zenekara, annak viszont nagyon fontosak maradtunk. Alapvetően bármit csináltam, az érdekelt, hogy közösségformáló legyen, a Kontroll-koncertekben is az volt a jó, hogy az emberek összejönnek, de mégsem egy tüntetés – annál sokkal jobb. Találkozunk, tudjuk, hogy mi együtt vagyunk, összetartozunk – ennek a megteremtése a legfontosabb a dologban. Talán ezért mentem bele az újraegyesülő koncertekbe, és nem érzem azt, hogy ezek nosztalgiakoncertek lennének, vagy amikor néha mégis ezt érzem, olyankor viszont elmegy a kedvem tőle, mert nincs szükségem arra, hogy megemlékezzek egy korszakról. Az a kérdés, hogy működik-e az, hogy erőt adunk valakinek, vagy nem. Ha működik, akkor van értelme.
Az újabb fellépésekre nemcsak hogy rábólintottál, de motorja lettél és újabb ötleteket is bevittél: a diktátoros számod aktuális zsarnokokra való frissítésétől kezdve, az Eladom karaoke-n és az árnyjáték felújításán át odáig, hogy egy koncerten roma zenészek énekelték el a Nemzeti dalt.
Kísérleti terepet kerestem, hogy ne csak egy reprodukció legyen a koncert, hanem plusz ötleteket is belevigyünk, illetve erősítsünk bele a Kontroll-számok ma is aktuális rétegébe. Igen, végigénekeltem a mai diktátorokat. Az eredetinél is elég sokára hatott a vuduzás, de talán a mostani is beérik hamarosan. (sejtelmesen mosolyog)
A mai magyar állapotokról markáns véleményed van. Nem hiányzik, hogy legyen terepe a hangod hallatásának, olyan módon, mint ahogy anno a Kontrollban?
Valószínű ezért billent át bennem az, hogy belemenjek a legújabb kori Kontroll-koncertekbe. Ha komolyan vesszük a kontrollcsoport terminust, akkor azt mutatja a teszt, hogy a külvilág megint ugyanúgy színeződik el, mint a ’80-as években – és ez rossz jel. Tehát, ha sokaknak tetszik a Kontroll Csoport – az rossz jel. (nevet)
Végignézve a rengeteg dolgon, amiben eddig részt vettél, feltűnik, hogy a szóló projektek teljesen hiányoznak a sorból.
Az, hogy emberek összeállnak csoportokká és közösen létrehoznak valamit – az én életemben iszonyú fontos. A mai napig a gyerekeimet, ismerőseimet arra ösztönzöm, hogy hozzanak létre csoportokat, mert csak abból jöhet valami – ha egymást tudják inspirálni. Ha valamit szívesen átadnék, akkor az ez a tapasztalat: keresni kell a csoportosulás, a közös tevékenység lehetőségét. És nem beleragadni, hanem tudni, hogy ez egy hullámzó, változó dolog, nyugodtan lehet a nulláról újrakezdeni, nem kell attól félni, hogy valami véget ér. Ha valami véget ér, az jó, mert akkor jön egy új dolog – nem kell tőle megijedni.
Je repars à zéro,
Non, rien de rien,
Non, je ne regrette rien.
(Újrakezdem nulláról, semmit, de semmit, nem bánok semmit. – Édith Piaf)
Lejöttél a családoddal egy hónapra a Balaton-felvidékre…
Lelassulni és kitalálni a következő lépést. Szeretek a semmiből indítani. A vákuumból. Számomra abból indulhat ki az erő. A teljes kiüresedésből.
(A beszélgetés hosszabb változata itt meghallgatható.)
