Hirdetés

„Honnan került ez az ember ide?” – Kistamás Lászlóval, a Kontroll Csoport egyik alapítójával beszélgettünk – első rész

40 éve alakult a Kontroll Csoport – 9. rész

Kistamás László nem egy magányos hős. Kitalál, alapít, létrehoz, beindít – másokkal, másoknak. Alkotócsoportot, fesztivált, kulturális központot – a közösségépítés és közösségmegtartás szándékával. Nevéhez fűződik a Kontroll Csoport, a Fekete Lyuk, a Déjá vu Revue, a Nap-Nap fesztivál, a Vákuum TV vagy az EgoCentrum elindítása, melyeken keresztül társaival – kifogyhatatlan kreativitásának és szokatlan ötleteinek terepet találva – addig ismeretlen színeket hozott a magyar kulturális életbe. Tv-rendezőként olyan műsorokat jegyez, melyek vérfrissítésként hatottak a hazai csatornák rotációjában. És bár hatalmas közönséget tudhat magáénak az, amit társaival az évek során létrehozott, ő maga mégis inkább a háttérben érzi jól magát. Most megismerhetjük a gondolatait arról, hogy miként épült be a művészeti és szervezői tevékenységébe az a sokféle hatás, melyet magával hozott, illetve szedett fel a színes alkotóközösségek sűrűjében, ahol nemcsak hogy szellemi otthonra lelt, de aminek közben ő maga is formálójává vált. És hogy mit keresett Laci a Zeneakadémia színpadán zenei tudás nélkül? Hogyan kerültek a Magyar Néphadsereg membránjai a Kontroll dobfelszerelésére, és mi köze van a lókupeceknek az Eladom című számhoz? Ez is ki fog derülni. Kistamás László mesél kötetlenül, estefelé, a Szent György-hegy oldalában.

Diákkorodban öt évig éltél Franciaországban. Milyen volt kint, és milyen volt utána újra itthon?

A papám a Külügyminisztériumban dolgozott, és egy kiküldetés miatt az általános iskola első osztálya után költöztünk Párizsba. Kint szinte évente új közösségbe kerültem, miután pedig hazajöttünk, visszamentem azok közé, akikkel elsős voltam, de addigra meg az osztály cserélődött le nagyon, így mindenhol egy ilyen fura idegenérzésem volt, mindig új társasághoz kellett szoknom. A gimnázium négy éve volt a leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttem, de ott sem az osztálytársaimmal „inspirálódtam”. Zaklatott évek voltak, de ez jól szocializált arra, hogy bármikor tudjak újrakezdeni: ez megszűnt, oké, nem baj, akkor kezdem újra másokkal.

Tízévesen tanúja voltál az 1968-as párizsi diáklázadásoknak.

Iskolaszünet volt, a szemét feltorlódva a házak falánál, sztrájkolt mindenki, a hadsereget kellett bevetni, hogy az infrastruktúra működjön. Felszedték az utcaköveket, kvázi utcai harcok folytak. Ekkor ivódott belém az, hogy az emberek fellázadhatnak az ellen, ami nem tetszik nekik, hogy van egy ilyen lehetőség is. A szüleim az ’56-os forradalomról nem nagyon beszéltek, mivel a Kádár-rendszer hívei voltak. Később zaklatottan, az állandó változások hatására oda jutottam, hogy nekem is elegem van, és tizenkét-tizenhárom éves koromban megírtam az első dalomat:

Nem bírom tovább.
Nem bírom tovább.
Nem bírom továáááááááább.

Aztán ez loopolva, amíg meg nem nyugodtam.

Kistamás László korai fotó-performanszai. (Hajnóczy Árpád felvételei.)

A francia kultúra hatott rád?

Néhány éve a Youtube-on elkezdtem nézegetni azokat a sanzonokat, amelyeket gyerekkoromban hallottam, és rájöttem, hogy a később rám találó blues, rock, punk egy időre teljesen kitörölte ezeket, pedig titokban mennyire belém ivódtak. Voltak a nagyon híresek – Édith Piaf, Charles Aznavour, Yves Montand –, de a franciák az alternatív sanzonénekeseket is valahogy fel tudták emelni, volt nyilvánosságuk nekik is. Boris Vian, Serge Gainsbourg, Jacques Brel – akiket még ismerünk itthon –, de ott volt Jacques Dutronc is, akinek nagyon rafinált számai voltak. Teljesen meglepődtem, hogy mennyire korszerűen fogalmaz. Egy előremutató fej volt, nem a szokásos érzelmes dalokat énekelte, hanem társadalmi témákat, paradox élethelyzeteket dolgozott fel. Olyasmi trükkel csinálta, mint ahogy itthon a Bëlga: belehelyezkedik egy szerepbe, és abból a nézőpontból fogalmaz meg valamit, miközben nevetségessé teszi a helyzetet. Triplacsavar. Magyarországon 2021-ben még mindig a szivárványos témán pörögnek, miközben ’68-ban, tízévesen már a rádióban hallgattam ezt az embert, aki például az Il est cinq heures, Paris s’éveille (Öt óra van, Párizs ébred) című slágerében arról énekel, hogy hajnalban a transzvesztiták elkezdenek borotválkozni, a sztriptíztáncosok felöltöznek, a munkások dolgozni indulnak, ő pedig most megy haza. A franciák terepet adtak ezeknek a számoknak is, lement a rádióban, tv-ben, ott ez nem volt probléma. Dutronc Les gens sont fous (Az emberek bolondok) című dalának a klipje az egyik legjobb példa arra, hogy ez az irány a sanzonban a ’60-as évek végén vizuálisan is ott tartott, ahol később a poszt-punk, csak más zenei nyelven fogalmazott.

Fotó-performansz. Hajnóczy Csaba, Bárdos Deák Ágnes, Kistamás László. (Hajnóczy Árpád felvétele.)

Gimnazistaként az Óbudai Művelődési Központ Mosolygó színjátszó csoportjához csatlakoztál, később színészként tagja voltál a Monteverdi Birkózókörnek, majd darabokat rendeztél.

Tizenöt évesen lementem a színjátszó csoportba. Itt ismertem meg Bárdos Deák Ágit és Hajnóczy Csabát. Azért mentem oda, mert érdekelt a rendezés a színház-, film- és tv-rendezés az én fejemben akkor még egy volt. Jelentkeztem, de közölték, hogy azért rendezőként rögtön mégsem kezdhetnék, de örülnek nekem, fiatalokat szívesen látnak, én meg örültem, hogy kipróbálhatom, hogy milyen azoknak a szerepében lenni, akiket majd instruálni fogok. A színészmesterséghez kapcsolódó foglalkozásaink voltak, például a Csaba tartotta a zeneismereti órákat. Szívesen csináltam, úgy éreztem, végre jó helyen vagyok.

Továbbmentél a rendezés felé?

Jelentkeztem tv-rendező szakra a Filmművészetire, de nem sikerült a felvételi, és mondták, hogy ne is nagyon forszírozzam. A másik csalódásom az volt, amikor alkalmi munkát keresvén, a gimnázium után ügyelő lettem a Magyar Televízióban. Eleinte stáblistákat csináltam, majd egyre többet bíztak rám, két év után pedig asszisztens lettem, de rájöttem, hogy amit én komoly munkának képzeltem, az nem ott folyik. Olyan emberek közé kerültem, akiket pejoratívan „tévésnek” hívunk, és nem olyanok közé, akiknek a szellemisége hozzám közelálló lett volna. Elég későn sikerült értelmeznem a világot magam körül, és tapasztalások útján alakultak az irányvonalak, de mindig éreztem, hogy merre nem kell haladnom. Az amatőr csoportban megismert szellemiséget a tv-ben nem találtam, így zaklatott alkotótárs-keresésbe kezdtem.

Ennek ellenére a tv-csinálás a mai napig megmaradt az életedben.

Maga a médium tetszett. Célirányosan mentem a tv-hez: hogy alulról építkezve megtanuljam minden részletét, és amikorra eljutok a rendezésig, addigra már mindent tudjak a szakmáról, de rájöttem, hogy ez nem az én alkatomnak való. Olyan illúziókat kergettem, hogy például csinálok egy műsort, amelyik az egyik csatornán elkezdődik, egy másikon meg folytatódik, élő kapcsolásokkal a Föld körül. Ilyen hülyeségeket találtam ki, de rá kellett jönnöm, hogy ezek teljesen rendszeridegenek, soha nem valósíthatók meg.

Kistamás László, Bárdos Deák Ági, Iványi Norbert + csiga, 1981. (Vető János felvétele.)

Müller Péter néhány műsorát is te vezetted a tv-ben.

Én nem választanám magamat tv-műsorvezetőnek. A kamerák előtt valami megszűnik számomra, nem vagyok inspirált, és erőfeszítést kell tennem, hogy valami sikerüljön – és ez számomra látszik, még ha másnak nem is. Volt több ilyen kísérlet, mindegyik nagyon sikeres volt, de magammal egyikben sem voltam elégedett, kivéve a Vákuum TV-t.

A Vákuum TV egyszeri és megismételhetetlen volt. Nem egy hagyományos értelemben vett csatorna, hanem a Tilos az Á-ban működő élő show-műsor, egy modern kabaré, ahol keveredik a színház a videóval, a performansz a televíziózással, a játék a művészetekkel.

Fontosságát tekintve a Vákuum TV számomra a Kontrollal egyenrangú önmegvalósítás volt, és nekem a televíziózás kiteljesedését jelentette. Ez az a médium, amiben a legjobban magamra találtam. Fel kellett fognom, hogy a frontális típusú szereplés az, amit jól meg tudok oldani. Aminek van tétje, ami egy áldozatfelmutatás, amiben szertartásszerű viszony van a közönséggel: nektek, itt, ebben a pillatanban nem pedig úgy, hogy idegenek otthonról néznek a képernyőn. Ahogy a Déjá vu Revue-ben, a Vákkum TV-ben is főanimátori szerepem volt. A Monteverdi Birkózókör színházi társulatban szintén az volt a szerencse, hogy Jeles András rendezőnek is egy frontális elképzelése volt, amit én teljesen értettem, az alkatomhoz teljesen passzolt és színészként nagyon szívesen vettem részt benne. A harmadik előadásunk A Mosoly Birodalma – egy remekmű volt, amiben Jeles András, a zeneszerző Melis László és a társulat egésze nagyon egymásra tudott hangolódni. Laci nagyon ráérzett a képzetlen és képzett zenészek együttes használatában rejlő lehetőségekre. Az előadás valójában egy kortárs opera, amiben Mrožek Rendőrség című drámájának librettóját használtuk fel, amely azt a történelmi pillanatot örökíti meg, amikor az utolsó ellenálló fogoly is aláírja a behódoló nyilatkozatot, így az egész lehallgató, elnyomó politikai rendőrség léte értelmetlenné válik, mert ezután már nem lesz kit elnyomniuk. A fogoly és a rendőrfőnök dadogó, hörgő, habogó, krákogó éneklését ismétlik meg éteri hangon az igazi énekesek, így magasztosulnak föl a földi hangok. Így ez a zenei megoldás egy új, dramaturgiai dimenzióba került.

(A Vákuum TV jó néhány előadása megtekinthető itt. A Mosoly Birodalma pedig itt.)

Kistamás László A Mosoly Birodalma című darabban, illetve a Vákuum TV egy műsorában.

 A műsorod, a Propaganda már huszonegy éve megy a Magyar Televízióban.

Nem az enyém, hanem közös! Szerencsére. Csernátony Dórával és Till Attillával. Én egyedül soha nem csinálok semmit. Ha nincs más, aki csinálja velem, akkor nem érdekel. Nem vagyok egy magányos hős. Engem az érdekel, hogy együtt csináljak valamit másokkal, mert egy embernek az egója nem annyira érdekes, mint amikor ezek az önálló lények össze tudnak szerveződni.

(Laciék műsorai, vagyis a Propaganda, az Abszolút és a Gang összes része megtekinthető itt.)

Filmekben is szerepeltél, főszerepeket is kaptál. Ez a műfaj mennyire áll hozzád közel?

A legelső szerepem egy Tarr Béla-filmben volt. Engem akart főszereplőnek, csak ehhez meg kellett volna tanulnom élethűen imitálni a hegedülést. Elküldtek egy nagyon aranyos hegedűtanárnőhöz, akinek mondtam, hogy van egy hónapunk felkészülni. Azt mondta, teljesen reménytelen, és ugyan jártam hozzá tisztességgel, de ez csak arra volt elég, hogy az állammal jól tudjam tartani a hegedűt. Végül csak valami nyúlfarknyi szerepet kaptam a filmben. Három napon át ültem egy presszóban Balassagyarmaton és vártam, hogy a forgatásnál rám kerüljön a sor, de például ekkor ismertem meg David Bowie-t. Volt a presszóban ugyanis egy zenegép, amiben az aktuális popslágerek mellett volt egy Rock ’n’ Roll Suicide című szám is. „Milyen jó címe van gondoltam. Egyből nagyon tetszett, ahogy a semmiből indít és felfejlődik mint a francia sanzonok. Úgy ötszázszor meghallgattam, szerintem már gyűlöltek a presszóban a harmadik nap után.

A filmszerepléssel ugyanaz a problémám, mint a tv-vel. Ha jó a stáb, akkor ki tud hozni belőlem valamit, de mégis az az érzésem, hogy eltűnik a kockázat, mert nem egy szertartást mutatok be itt és most, nem látom, hogy kik fogják ezt megnézni, nem érzékelem a közönséget. Azt is nagyon nehezen viseltem, amikor kijött a Meteo, és Kelényi Krisztián Tódor izgatottan lehívott az aluljáróba az Astoriánál, ahol a filmet reklámozó poszteren szembetalálkoztam a saját gigantikus portrémmal. Teljesen sokkot kaptam. Vannak, akik nagyon szeretik, ha ilyen mértékben van róluk szó, de az egy másik embercsoport.

Varga Zoltán, Kistamás László, Eperjes Károly a Meteo című filmben. (1990)

A Nap-Nap fesztiválok hatalmas tömeget vonzottak a Pál-völgyi-barlang katlanjába.

Július Gyulával és a Tódorral szerveztük, ingyenes volt, de a zenekarok is ingyen léptek fel „legyen a közönségnek is egy jó napja” alapon. Egy csomó zenekar eljött, óriási tömeg verődött össze. 1991-ben úgy gondoltuk, hogy utoljára még egyszer fellépünk a Kontroll Csoporttal, hogy teszteljük, miként hatnak a számaink a rendszerváltozás után. A megalakulásunk tizedik évfordulójával is egybeesett ez a dátum, és már szilveszterkor emléktáblát helyeztünk el Wahorn András háza falán, hogy ott léptünk fel először. (nevet) Aztán tizenöt évvel később, ötven évesen Ági úgy gondolta, hogy elkezd visszaemlékezni az addigi életére és összeszedi megint a Kontrollt. Noszogatott mindenkit, én akkor nem mentem bele, mondván: ne rángassuk elő ezeket a régi dolgokat. Ezt a befagyasztást Ági azzal a trükkel törte meg, hogy egyszer azt kérdezte: „Ha New Yorkban lenne Kontroll-koncert, fellépnél?” Gondoltam, ennek semmi realitása, úgyhogy azt válaszoltam neki: „Na, New Yorkban – látod – fellépnék.” Erre 2009-ben egyszer csak jön az Ági, hogy: „Laci csomagolj, mert lesz New Yorkban Kontroll-koncert!” Úgy könyveltem el magamban, mint egy Spielberg-sorozatot, ahol a sokadik rész után elkészítették az elsőt. Oké, a Nap-Nap volt az utolsó, de a New York egy ilyen pótlás, mert igazából a ’80-as években kellett volna ott fellépnünk. Megtört az ellenállásom, és onnantól elkezdtem fellépni az Ági által proponált Kontrollokon.

Pomáz, 1990. december 31. Marton László Távolodó beszédet mond a Kontroll Csoport emléktábla-avatáson, annál a háznál, ahol tíz évvel korábban a zenekar az első koncertjét adta. Az előtérben Kistamás László kamerával.

Vissza a kezdetekhez: az óbudai színjátszókör után hogyan vezetett az út a Kontroll megalapításához?

Csaba és Ági nagyon akart zenekart, és így hármasban – néha Hajnóczy Árpival kiegészülve – ötleteltünk a Csabáék cselédszobájában. Egyébként nekem akkor már volt egy számom: egy húrt pengetve a gitáron elénekeltem az akkori diktátorok neveit, majd a végén „lepattintottam” őket. Szóval, ki akartunk találni valami jó nevet, Csaba szerette volna, hogy mindenképp valamilyen „csoport” legyünk, aztán beugrott a „kontroll” szó, ami a kicsit negédesen hangzó „csoport” szóval együtt már speciálisan hatott. Akkoriban a pszichológia új irányzatai jutottak el hozzánk, és a kontroll csoportnak a pszichológiai jelentése is nagyon betalált: mi vagyunk a kontroll csoport, akik nem kaptak a társadalom nagy részét ért „dózisból”, és megfigyelhető, hogy hozzánk képest hogyan mozdul a világ. Az erős név megtalálása jelzésértékű volt: ezt csinálni kell, valami történik – ragadjuk meg. A poszt-punk zenék beindítólag hatottak ránk, megerősítettek a zenekar-alapítás ötletében, mert így lehetőségünk lesz elmondani, amit érzünk, és a zenekari forma tökre alkalmas erre. Ahogy egyre több számunk lett, és egyre reálisabbnak látszott, hogy ebből egyszer koncert lesz, úgy kezdtek el háttérbe szorulni az egyéb dolgaim. A komolyzenész ismerőseim mintha nehezményezték is volna, hogy én inkább a könnyűzene felé megyek, és cserbenhagyom őket. Onnantól a zenekar valóban mindennapos tevékenységemmé vált. Rövid, de nagyon intenzív periódus volt.

Milyennek hallottad az első számokat?

A Csabának nagyon tetszett, hogy teljesen egyszerű elemekből is lehet építkezni, beindította az a felismerés, hogy ha valamit akarunk közölni, azt akár egyetlen hanggal is megtehetjük. Azt akartuk, hogy ne legyen pontosan lekottázható a zene – bár ebből később visszavettünk. Eredetileg sokkal torzítottabb számokra gondoltunk, és sokan azt hihették, hogy a kazetták minősége miatt volt ilyen a hangzás, pedig szándékos volt. (nevet) Minket az érdekelt, hogyan lehet a hanghullámokkal megmozgatni az emberek lelkét, érzelmét, gondolkodását.

Meglepett, hogy népszerű lett a Kontroll?

Én mindig először a barátoknak, ismerősöknek csináltam bármit is, és azt gondoltam, hogy a zenekar is így fog működni. Klubkoncertekre számítottam: ez egy szűk kör, úgyse érdekel senkit, nem gondoltam, hogy ennél nagyobb sikerünk lesz. A Kassák Klub mérete teljesen passzolt hozzánk, amúgy is utálom a stadionkoncerteket. A Kontroll vége felé elkezdett nyomasztani, hogy esetleg mi leszünk a túlsztárolt zenekar, utáltam a sztárkultuszt, nagyon távol állt tőlem, ezért is alapítottam meg akkoriban a ProVokál zenekart, amiben lényegében bárki tag lehetett, aki felvett egy sísapkát a fejére – ahogy a Pussy Riot is az utóbbi időkben. Gondolatilag a The Residents volt a minta – ott se lehetett tudni, hogy kik a zenekar tagjai.

A Zene Ünnepe. Laci és Ági a Nap-Nap fesztiválon, 1991. június 21. A fesztivál létrehozásának egyik inspiráló motívuma volt a különleges helyszín: a Pál-völgyi-barlang katlanja.

Milyen volt a közönség a koncerteken?

Az első időszakban csak álltak és hallgatták a zenét, figyelték a szövegeket, miközben mi ott tekertük magunkat a színpadon. A hangfelvétel csak később jutott el az emberekhez, egészen addig csak koncerten találkozhattak a számokkal. Három-négy koncert kellett ahhoz, hogy a közönség megismerje a dalokat annyira, hogy rá tudjon mozdulni.

A zenekar első évében a kötelező katonai szolgálatod töltötted. Több koncertre és egy demófelvételre se tudtál kijönni. Volt, hogy a laktanyából egyenesen a színpadra estél be, katonaruhában.

Volt egy-két trükk, amivel el lehetett volna kerülni a katonaságot, de én ódzkodtam attól, hogy legyen egy ilyen kivételezett bélyeg rajtam, gondoltam, megyek, aztán majd valami lesz. A Csabának volt egy épp leszerelő haverja, aki ajánlhatott maga után valakit egy agyalágyult, buhera művészszázadba, ahova néptáncosok, cigányzenészek, színészjelöltek, artisták kerültek. A sorozás után átcsoportosították oda azokat, akik előadó-művészettel foglalkoztak – köztük engem is –, így Pesten maradtam. Budafokon volt egy házgyár, minden reggel odaszállították a katonákat dolgozni, viszont voltak ilyen elcsúszások, mert különböző időpontokban kezdtünk. Én valamilyen raktárba kerültem, és tömegközlekedéssel jártam ki, később, mint a többiek. Itt már volt egy rés, amit ki lehetett használni: később ment vissza az ember, vagy nem is ment vissza és másnap rögtön a munkahelyre ment. Jobb esetben ezt nem szúrták ki, vagy ha igen, akkor azt meg kellett oldani valahogy. Szóval, volt egy ilyen folyamatos szökdösés, akár több napra is. Nagyon sokszor kiszöktem próbára vagy koncertre, ami azért kockázatos volt, a sikere attól függött, hogy ki van a kapuban és ki az ügyeletes tiszt. Volt, akit nem érdekelt az egész, lefeküdt aludni, volt, aki éberen figyelt, hátha fülön tud csípni valakit.

1983. április. 30. Az Anna Frank-est az Egyetemi Színpadon, amit megtekintve Bors Jenő – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója – elállt a lemezkiadási szándékától. (Hajnóczy Árpád, Újvári János, Kistamás László, Farkas Zoltán, Lehoczki Károly, Bárdos Deák Ágnes, Müller Péter Iván, Hajnóczy Csaba.)

Farkas Zoli már egy meglévő csapatba illeszkedett be, könnyen befogadtátok?

Amikor Zoli lett a basszusgitárosunk, Árpi felszabadult a kettős teher alól – vagyis nem kellett a szaxofon mellett basszusoznia is –, viszont az önfeledt, lelkes pontatlanság korszaka véget ért. Ennek lett a következménye, hogy Norbi helyét Karcsi foglalta el. Abban az időben szóló-ellenesség uralkodott a köreinkben, kifejezetten gúnyt űztünk belőle. Zoli ezt nem tudta elfogadni és hosszú, kitartó munkával elérte, hogy mára már az ő basszusszólója a Nem én vagyok fénypontja.

Áginak milyen szerepe volt a zenekar karakterének formálásában?

Ági nélkül nincs Kontroll. Amikor a Nap-Nap fesztiválon az Anyád az ítéletvégrehajtó kezdő dallamára ráüvöltöttem, hogy: “Imádom az Ági hangját!“, azzal – azt hiszem – mindent elmondtam.

Melyik Kontroll-koncertre emlékszel legjobban?

Nem érzek különbséget köztük, mindegyikbe mindent beleadtam. A művészetek keveredése végig jelen volt. A képzőművészek is happeningeket és performanszokat csináltak, a zenészek sem csak lenyomtak egy koncertet, hanem valami speciális produktum felé mozdultak. Ez a Bizottságban eleve megnyilvánult, mert képzőművészek voltak, nálunk ez inkább a mozgókép-színház-zene keveréke volt. Párizsban azt javasolták a szüleimnek, hogy képregényeket vegyenek nekem, hogy könnyebben tanuljam meg a nyelvet. Az Asterixen és társain keresztül tanultam franciául, ezért a képregény egy erős művészeti ággá érett bennem. A vegyestechnikák mindig is nagyon foglalkoztattak: hogyan lehet kiteljesíteni minden érzékszervre azt, amit mi érzünk. Ahogy a képregényben a rajz és a szöveg, úgy a Kontrollban a szöveg és a zene is egymást támogatja, miközben önállóan csak szövegként, csak zeneműként valószínű sok esetben nem állnák meg a helyüket, de így, egybefűzve már új műfajt alkotnak. A képregény mint műfaj az egyik első Kontroll-plakátomon is megjelenik.

Kistamás László által tervezett Kontroll-plakátok. A jobb oldalin Lehoczki Károly grafikája látható, a háttér egy Spions plakát. (A plakátok fotóit Szőnyei Tamás bocsátotta rendelkezésünkre.)

Norbira hogyan emlékszel?

Iszonyú lelkes, túlmozgásos típus volt. A művészszázadban egy fél tank árából bőven jutott arra, hogy havonta cseréljék a dobfelszerelésen a bőröket, amiket utána valamiért mindig odatámasztottak belülről a kerítéshez. Mondtam a Norbinak: „itt vannak ezek a bőrök, senkinek nem kellenek, előbb-utóbb a kukába fognak kerülni, gyere ide este, és kiadogatom”.  Iszonyúan félt, pedig vagány srác volt, hősként nézett rám, hogy ezt meg merem csinálni. Festett egyszer rólam egy „éneklő” portrét, nem tudom, hova keveredhetett.

Jánosról, Karcsiról milyen emlékeid vannak?

Csak jó. Szuper emberek voltak. Minden igazi volt bennük. Karcsival iszonyú jól lehetett röhögni, Jánosnak is nagyon jó humora volt, egy furcsa, befele fordult irányból. Nagyon tehetségesek, nyitottak, kreatívak voltak. Jánossal – Ági jóvoltából – ott voltam az utolsó percekben.

(A beszélgetés itt meghallgatható. Az interjú második része hamarosan a Lángolón.)

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
830FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk