Hirdetés
Hirdetés

Némileg ellépve a folktól – Két lemez terítéken

Az autentikus népzene korunkban betöltött szerepét két folklemez apropóján legutóbb itt tárgyaltuk ki részletekbe menően, az alábbi két album vonatkozásában viszont a folk inkább az otthont adó kályha szerepét töltötte be, ahonnan a hősök vándorútra indultak. Az, hogy egyébként bizonyos értelemben az echte népzenével is igen sok minden kifejezhető, ha az ismert formák feltöltésre kerülnek, szintén ki lett már korábban fejtve, de a lényeg, hogy most mégis más utakra léphetünk.

Lakatos Róbert brácsa- és hegedűjátékát egyaránt finomította és gazdagította a klasszikus- és a népzene, bátran vállalja is világokat összekötő szerepét, és ezen tudatosságból hallgatóként is sok erő meríthető. A saját bandájának tekinthető Rév lemezekről itt és itt írtunk korábban, az általa alapított Esszencia nevű szupergrupról pedig itt, ezekben részleteztük az életmű fontosabb momentumait, valamint Lakatos Róbert sajátos játék- és zeneszerzői stílusát, így tovább is léphetünk: a gyerekkori barát, Jozef Horvath hegedűssel közös 30 duó hegedűre és brácsára (Fonó, 2022) című album lényegesen más hangvételű, mint a korábbiak.

A Góbé zenekar Bartók inspirálta lemeze a híres 44 hegedűduót állította párhuzamba a népzenei hatásokkal, a Lakatos Róbert féle duók ellenben szó szerinti inspirációk, amik saját szerzeményekben, valamint (szlovák, felvidéki és jászsági) népdalfeldolgozásokban öltöttek alakot. Persze ha kicsit távolabb lépünk, vagy talán nem is kell annyira, egyértelmű rokonságokra láthatunk rá: mind a letisztult népzene, mind pedig Bartók mélyen kiérlelt muzsikája olyan erős hatásfokú alapanyag, amiben már nem is az a kérdés, hogy meghaladhatók, vagy átírhatók-e jelentősen, hanem hogy ilyesmi minden esetben szükséges-e. Néha bizony felesleges valamit csakazértis alapon szétszedni, hogy aztán erőlködve odébb léphessünk, jobban jár művész és hallgató is, ha ezekkel a módfelett érzékletes erőkkel hagyja magát feltölteni, hogy azokból kirajzolódhassék valami új és valódi. Természetesen lehet a forrásokból csak pár hangot, néhány csipetnyit hasznosítani, hangulati elemeket átvenni, hiszen kismillió példa bizonyítja, hogy nagyszerű produkciók születhetnek így, de itt másról van szó: az alkotók leszabtak a legnemesebb posztókból néhány véget, hogy aztán belőlük ékes gúnyákat szabjanak.

Nos, az eddigieket mintha általánosságban mondtam volna, ám igazából mégsem, mert tényleg lövésem sincs, Lakatos Róbert hogyan csinálja, de kialakított magának, majd belakott egy birtoknyit a népzene és a klasszikus zene határmezsgyéjén, ahová betérve én is otthon érzem magam, mintha nem is csak vendég és átutazó lennék. Elég néhány hang, pár odahúzás, hogy a ritmust is elkapjuk, miközben a csendek és megpihenések is beszédesek, és valahogy összeállnak ettől egész korszakok – még a gyerekkorom világa is beidéződik, rég megkopott emlékek kapnak új kontúrokat, hogy aztán időtlen tablóvá simuljon az egész. Fájóan gyönyörű kamaramuzsika ez, hatásfokának intenzitását elsősorban a dualitás világi minőségének felkavaró érzékeltetése kínálja, és megmutatja a megnyugváshoz vezető utat is, amit aztán a hallgatónak majd személyesen kell ténylegesen bejárnia.

A Meszecsinkát illetően azt az illúziót kergetem, hogy mindenki más is megkapja ugyanazt a nyitottságot, mint ők, de azért mégis: abba a szívcsücsökbe lettek bekvártélyozva elejétől fogva, ami a gonosz nyisszentő manók számára szerencsére láthatatlan. A helyzet még fokozódott is, eddig a folyamatzenéktől alapból elvárható repülőszőnyegre dőlve keveredtem velük zűrbe, de időt hagytak a ráhangolódásra, ilyesmit most alig engednek, már az első hangok borzongatóak, így amit eddig valamiféle bensőséges, lelki melegséget sugárzó buborékhangzásnak becéztem mindenféle variációban, azt most, az Árnyék (CPL Music, 2022) lemezről már nem bírom elsütni. Nem mondom, hogy nincsenek szállósabb menetek, de valami, vagy akár szinte az egész karcosabb, indulatosabb, érzésnehezebb lett; pszichedéliája is más, amik fölött épp elsiklik, oda beleszánt. És ami a legszebb az egészben, hogy még csak nem is védekezek ellene, mert csak úgy tűnik, mintha döntéshelyzetben lennék, ennél azért sokkal rafináltabbak, úgy tűnik, nagyon is tudnák, mit csinálnak. Mindeközben Annamari például olyasmiről énekel, hogy nem akar kinyílni, inkább árnyékként eltűnni a szélben, de hát ezzel is azt támasztják alá, hogy nagyon is képben vannak: a jelenlét vágya és az eltűnésé ugyanonnan fakad, hiszen a lélekhúr pont egy ilyen furán megpendülő hangszer. De lehet, hogy csak azért érzékelem így, mert a neurózis hangját éppúgy örömmel hallom meg, mint a szangvinikus kitárulkozásét. Emil zenéje Annamari szövegeivel és énekével tehát állandó kontrasztban, sőt harcban, de mégis vállvetve suhan letéríthetetlenül útján, akárha egy duális naprendszer ritmikus örvénylésében szédelegnénk. Igazából semmi jelentősége, hogy újra részletezzem a zenéjükbe forgatott zsánereket, a hozadékok kicsengetését, megtettem azt már korábban, ami megszólal benne, az úgyis egységes univerzummá tömörül, gyakorlatilag mindegy, hogy miből.

Egyébként egyértelmű, hogy mit szeretek leginkább a Meszecsinkában: a kiismerhetőség, a tetten érhetőség lehetetlenségét. Hogy sosincs teljesen felfejtve, mindig marad vissza valami, néhány hagymahéjnyi esszencia, cselesen elcsomagolt titkok, amikbe további szépségeket, gyönyört, fájdalmakat, lemondást rejtettek. És talán nem is szeretném teljesen kibontani. És még csak azt se akarom megtudakolni, hogy költők maguk mire gondoltak. Persze lövésem sincs, hogy mitől harmonizál velem ez ennyire, miért fáj, amikor fáj, mi az a hiány, ami ennyire munkál, és vagy elvenni akar tőlem valamit vagy adni, mert ez a kettő közben ugyanaz. Jó lenne persze megfejteni a tudatos én szempontjából, mégis azt választom, ami ahhoz az éndarabkához dörgölődik, amit csak ez a fajta személyes hangvétel tud, mert a többi úgysem nekem szól.

A Meszecsinka máskülönben viszont megkönnyíti a dolgomat: nem vagyok legalább egyedül ebben a szeretem-győlölöm viszonyban, hogy az élet tarthatatlan, de vonzó, hogy a szamszára még mindig nem lett kimerítve, a létszomj követeli a magáét, szívhasadással ugyan, és karcos kéjjel, de követeli. Viszont ha ennyire nekem való egy zene, akkor cserébe oda a lelki nyugalom. Persze pont ez a művészet és a műélvezet lényege: valami fontosat, húsbavágót megfogalmazni a személyes mellett az összemberiből is. Csakhogy minél koncentráltabb és fókuszáltabb a dolog, annál fajsúlyosabb, annál többet elmond az egyes emberről, hiszen bizonyos legbelső rétegek már úgyis közösek. És az élmény is áthatóbb. Ilyen az új Meszecsinka.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,928KedvelőTetszik
3,059KövetőKövetés
3,460FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók