Idén is összeszedtük a régi jól bevált módon az év legjobb hazai nép- és világzenei lemezeit, és bár lemezkiadók szűnnek meg vagy állnak át takarék üzemmódba, szerencsénkre volt még miből válogatni. Illetve a válogatás már év közben megtörtént, most csak visszaszálaztuk és ábécé-sorba raktuk a kedvenceket. Befutott még néhány kihagyhatatlan lemez az utóbbi napokban is, azokat külön csokorba szedtük a végén.
Barangoló zenekar: Széltoló-dalok (Gryllus)
Széltoló, a bohém és csintalan mesehős segít a gyermeki énünket újra felfedezni és beemelni a felnőtt létbe, így aki kicsit is fogékony az ilyesmire, Sebő Ferenc és Maróti György folkos, jazzes, színpadi előadásokat idéző zenés mesejátékával újrakalibrálhat. Rácsodálkozhatunk mindeközben „hogy egy kalotaszegi legényes milyen szoros harmóniai rokonságot mutat a barokk zenével, hogy Monteverdi madrigálja, vagy éppenséggel Scott Joplin ragtime részletei milyen szépen simulnak bele és élnek együtt Sebő Ferenc dallamaival”
Erdőfű Népi Kamarazenekar (Fonó)
Az Erdőfűvel több szinten jól járunk, értenek a bandázáshoz, így a megszólaláson túli hangulati tényezőkben is dicséretes a vállalkozás: nemcsak az alapanyag adja hozzá a kraftot, ergo nem tempón és hangszerelési sűrűségen múlik a kívánatos átbucskázás, és nem is csak konkrét tánczenén, a Türei keserves, a Kiskunhalasi katonadalok és a Magyarpalatkai keserves például ilyen dúcok nélkül is magával ránt. Aztán elkapnak egy-egy igazi fordulóra is, a Bánffyhunyadi szapora mámora, a Disznókat kihajtottam spirális örvénylése, az Erdőszombattelki tánczene elektronikus zenéket leköröző lüktetése szintén kivételes pillanatok, így maradjunk abban, ez a lemez nemcsak a népzene szerelmeseinek ajánlott, az ilyesmivel most ismerkedők számára is alkalmas felütésként.
Dresch Vonós Quartet: Ongaku (Fonó)
Dresch világa több irányból bejárható, hogy aztán megkapjuk egy csomagban a magas energiafokon, egyszerre érzelmi és akarati szinten is megelevenedő muzsikát. A zenészek minden jel szerint ismerik a legfontosabb szentenciát: nem hivatalnokként vannak jelen, márpedig nincs az az isten, hogy ez a dög így kijöjjön, ha nem rakják oda magukat rendesen. És igen, nem csak a jazz központú, de ennél a népzenék felől érkező anyagnál is megkapjuk Dresch imprós oldalának színe-javát, a szaxofon és a fuhun mellett klarinét, furulya és kaval is előkerül, hogy aztán a különbözőségek illúzió voltára a közös metszéshalmazban zajló esszenciális folyamatok révén ébredhessünk.
Kalász Banda: Mozgásban (Fonó)
Röviden: a Kalász banda zenéje bensőséges megmerítkezés a színtiszta népzenében. Jól megválasztott hat daluk ízes-mézes énekekkel, ragadós dallamokkal és fékezhetetlen húzással simán eléri, hogy egyáltalán ne azt halljuk, hogy itt szépen sorba van véve hat tájegység jellemző hangzása, ami persze önmagában még igaz, de lényegét tekintve mindez maga a megtestesült néplélek erőadó hangja. A népzene értő kezekben pont ezt az ideológiák fölötti, gyökér-okokból kinőtt és közösségalkotó szabadságeszményt képes élővé tenni.
Magyar Banda: 12 betyár (Fonó)
A Magyar Banda összekapcsolja a pásztorhagyományt a vonós parasztzenével és a betyártematikával (a tizenegy dalban tizenkétszer vannak említve), hogy a kötött autentikus népzenét a szabadságeszmény oldószerével emelje át korunkba. Szilaj tartású, energikus és mámorító folkzene, ami egyaránt át van itatva ifjonti ropogós frissességgel és az örökérvényűség időtlenségével, így nehéz is lesz ezt megugrani. Talán majd ők, következő nekifutásra.
Miquéu Montanaro és Orbán Bori: Ma Chanson (Gryllus)
Montanaro, a tapasztalt francia harmonikás, a népzenék többrendbeli avatott mestere most különös módon a klasszikus sanzon nagy hangját nálunk találta meg, Bori ugyanis bír azzal a sokat emlegetett plusszal, valamiféle mélyebb rétegekből felfakadó és magasságokig felhallatszó lelki minőséggel, amitől, hogy bucskázzunk egyet, életre kel a sanzon kötelező szomorkássága is. Mestermű.
Nagy Gábor és Pál István: Ördögmuzsika (Szerzői)
A híres palóc pásztor, Pál István furulya és dudajátékát a Békés Bandából ismert Nagy Gábor tanulta el kifogástalanul, és ezt a lemezt hallva a mester-tanítvány viszonyrendszert a baráti-szellemi közelkerülés partnerivé oldotta. Egyszerre főhajtás, megemlékezés, lebilincselő hallgatni való, és akár kutatási alapanyag ez a kísérőszövegeiben is tartalmas album: sokgenerációs tapasztalatok csiszolódtak bölcsességgé; kicsengése egyszerre föld-nehéz és gyémánt-tiszta. És pont ezért nem válik érinthetetlen monolittá, mert az elzenélt és megénekelt örömek és fájdalmak átívelnek az időn és összekötnek velük.
Napfonat: Szól a világ (FolkEurópa)
A Napfonat ezt vallja magáról: „A Napfonat öt nő energikus a cappella együttese. Öt szabad hang polifonikus összefonódása, amely, ütőhangszerekkel kiegészítve, együtt valami többet, nagyobbat alkot.” Adom: ez a magyar népzenéből és néha máshonnan is merítő produkció a maga tisztaságával, szellősre hangszerelt formáival a befogadónak is nagy tereteket kínál, hogy megtalálhassa helyét ebben az ölelő körben, így valóban valami több keletkezett: bármilyen lelkiállapotban vettem is elő, rendre kisimított és harmóniába hozott önmagammal és a világgal.
Paár Julcsi Hangoló: Kerekutca (Fonó)
Paár Julcsi a Kerekutcával még közelebb hozta Jancsi főhős kedvesen bohém figuráját, amit a Kerekerdővel kezdett mesélni. A Hangoló alapötlete pazar, amiből kiindulva ez az egész akár élethosszig tágítható, a Kerekutcába belefér ugyan a fél világ, de még ott a másik fele is. Zeneileg sokféle folkhatás érvényesül: pörgős vonószenei, csendes, magába forduló népdalos, elbeszélő mesélős, szaggatós csángós, sőt dzsesszes is, határt nagyjából csak az album zárlata szabhat. Már az első kör is felettébb szerethető volt, de most hozzájött még az a felszabadító plusz, amitől a mesehős is végképp kiszabadult a palackból.
Szabó Dániel: Pázsint (Fonó)
A lemez alcíme: Népzene Székelyföldről és a Felső-Maros mentéről, és míg számos folk albumnál a különböző tájegységek közös nevezőre hozásának örülhettünk, Szabó Dániel cimbalmos székelyföldi tablója meglepő módon sokszínűségével tüntet. Vonószene itt is persze a fősodor, telített, érett, törzs-vastag hangzással, ami úgy domborít ki hangszeres meneteket, szólisztikus részeket, hogy az a nagy egészet tovább erősíti. Ez jól lekövethető például a Verbunk variációkban, ráadásul nem is igen hallottam még verbunkot ilyen svunggal megszólalni.
Szabó Sándor & Kobza Vajk: Rejtek (Szerzői)
Megjelenésekor írtuk erről a meditatív magasságokba húzó lemezről: „Az a fajta fúziós zene, amit a két muzsikus felvállalt, némileg külön világnak tekinthető a modern zene palettáján, nem igazán sorolható be könnyen sehová, és nem is az a célja, hogy trendek része legyen. Erőteljes szellemi gondolatok, tiszta forrásokból merítés, és a közös nevezőre hozás új szintjeinek megtalálása jön át már az első ismerkedéskor is – ami persze nem elég, ez a zene tényleg egy másik, magasabb minőséget képvisel popformákhoz szokott zenehallgatási korszakunkban, így most itt a lehetőség, hogy tovább tágítsuk és mélyítsük vele befogadói érzékenységünket.”
Szokolay Dongó Balázs és Fábri Géza saját népzenéje: Mikor megyek hazafelé (Fonó)
Dongó és Fábri lemeze ugyan játszi könnyedséggel dekódolható, de éppen letisztultsága, mértéktartósága – kobzára és fúvósokra épülő akusztikus megszólalása – és kulturális beágyazottságai révén a popzenét és a harsány megnyilvánulásokat is szerencsésen elkerüli. Választott útjáról jottányit sem tér el, mégsem érezni szűknek a bejárt mezsgyét, barátságos bensősége pedig egészen közel hozza érzelmileg. Klasszikus veszélye a szívhez szóló muzsikáknak, hogy nehéz utána bármi egyebet hallgatni. Tán nem is kell, ha valami a belső csendnek meg bír ágyazni, az elég is egy időre.
Zoord: Sailors of the Intergalactic Steppe (Aural Records) Bár a modern attitűd miatt talán kevéssé becézhetjük a Zoordot autentikus folkzenekarnak, azonban a puritán megszólalás, az elemi zenélési ösztön, a besűrűsödő energiák meglovaglásának képessége révén mégis közelebb állnak az ősi népzenékhez, mint legtöbben, akik ilyesmivel házalnak. Már a debütálás is oda volt rakva rendesen, de ez az új jócskán túlszárnyalja: bele van csomagolva valami megnyugtató teljességérzés, az ember úgy érzi, ha a Zoord is velünk van a cella-apokalipszis korában, akkor azt is kibírjuk valahogyan.
Zűrös Banda: 2021 (Fonó)
A Zűrös Banda megtalálta a maga vonalvezetését a balkáni muzsika univerzálissá és határokat semmibe vevő létnövekedésében, az ő útjuk a magas szintű felkészültség, az előadói kvalitások életre keltése, és a felhasznált autentikus és komponált dallamok közös nevezőre hozása. Úgy írnak slágereket, mintha mi sem lenne természetesebb. Básits Branka énekesnő pedig főnyeremény.
Év végi befutók, amiket semmiképpen sem hagyhattunk ki:
Branka: Én Csépem (Fonó)
A Junior Príma díjas Básits Branka mondja identitásáról: „A magyarság körbevesz a mindennapokban, hiszen itt élek, ez természetesen, magától működik bennem, de a szerbségemért meg kell küzdeni, ápolni kell nap mint nap.” Aztán ahhoz képest, hogy viszonylag későn merült bele a népzenébe, beleértve a magyart és a gyökereit adó szerbet is, már a Pravoban és az idei listában szintén szereplő Zűrös Bandában is rácsodálkozhattunk rátermettségére és nem mindennapi hangjára, ami egyszerre ígér megnyugvást és borzongató titkokat. A szólólemez feldolgozásaihoz az alapokat kizárólag Branka Szigetcsépen, azaz szülőfalujában készített korábbi gyűjtései adják, ami jó ötletnek bizonyult, ez az egység a teljes kör érzetével ajándékoz meg: „némely dalokat messzire reptettem, némelyeket fészkükben hagytam”. Branka köré profi csapat szerveződött, minden úgy szólal meg, ahogy kell, így a hangszeres és érzelmi elemeknek egyaránt kellő tér és kifutás jut. Sőt, még valami több is történik: lépésenként megformálódik a sorjázó dalok által az a valami, amit nevezhetünk kulturális életminőségnek akár, mégpedig egy test és lélekben, ami vagy cél volt, vagy nem, mindenesetre a folyamat következményeként életre kelt. Ennél több pedig nem is kívánható egy albumtól, ami az utóbbi idők legjobb délszláv muzsikájával ajándékozott meg bennünket.
Cimbaliband: Szabadon (Fonó)
A Cimbaliband már rég eljutott arra (a nyilván céltudatos) szintre, amiben az autentikus népzenéket úgy tudja formába önteni, hogy azok erényei, mélységei és eredeti szándékai is megmaradjanak, de a mindennemű popzenékhez szokott fülek is képesek legyenek a dekódolásukra. Ilyen ez az új album is, pörgős, fülbemászó, és közben olyan kitekintések, hangszerszólók, tempóváltások serény menetei tarkítják (különös tekintettel a zenekarvezető, Unger Balázs volánként fungáló cimbalomjára), amitől az ínyencek is boldogan csettinthetnek. Olyan nagyobb tájegységekről került ide legalább 2-2 dal, mint a Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély, és Moldva, és kiderült, hogy muzsikájukhoz nem elengedhetetlen a vendégénekesek jelenléte, Balázs és a többiek vokáljaival is simán működőképes.
Cserepes: Nachtmusik (Fonó)
Cserepes lemezeit (pontosabban teljes életművét) nem lehet lerobbantani a magas polcról, és ezt a szintet minden új albumával csak megerősíti, mint most is. A Nachtmusic, hasonlóan a korábbi lemezek zöméhez a Kárpát-medence népzenéjéből szemezget, a fókuszpontban pedig Kalós Zoltán (részben elfeledett) népzenei- és népdalgyűjtései állnak. Cserepes hosszú zenekölteményeinek íve egész tablókat képez, ami elsősorban azt jelenti, hogy az alapokat önmagukban nem manipulálja, amik így esszenciájukat megőrzik, hanem egy egészen másfajta környezetbe ágyazva gondolja tovább. Ezzel az elektronikus, bólogatósan álomittas, dubos lüktetéssel és hangzótér-kezeléssel rendre célt ér, ráadással most a három közreműködő muzsikus (Kárpáti Dódi: trombita, Ágoston Béla: szaxofon, Armin Küpper: szaxofon) erős jelenléte érzelmi minőségekkel bővítette a Cserepes -féle univerzumot – hozzátéve, hogy természetesen a feljátszott szólamokat is hangmintázva szerkesztette be. A csúcspontok pedig azok, amikor mindezt nem is a fülünkkel halljuk, csak megtisztulva elmerülünk a föld-sója érzésben, és az időtlenné oldott hangok szövetében utazva már csak a bemintázott énekrészek emlékeztetnek az ismert világra.
Gobé: 44 duó két hegedűre (Népzenei forrásanyagokkal) (Fonó)
A Góbé vállalása nagy: Bartók 44 hegedűduóját állította párhuzamba népzenei forrásanyagokkal. Mivel kezdetektől bennük volt a téma, és a kellően alapos munkát is elvégezték mind a kutatás, mind pedig a képzés szintjén, az eredmény bámulatos: éppannyira működőképes a produkció érzelmi és értelmi szinten is, miközben szinte fel sem tűnik, hogy határokat lépünk át és világokat barangolunk be. Ez a dupla CD elég muníció a legéhesebb kulturális megmerítkezéshez és a hozzárendelhető belső utazáshoz is. Nyilván Bartók muzsikája, de a színtiszta népzene is igényel némi valódi odafordulást, mivel a popzenék világától odébb járunk, de ne ijedjen meg senki, ha megvan az emberben a szándék, az már elég, mert nagyon gyorsan kétirányúvá válik a kommunikáció: ez a zene valahogyan megkeresi hallgatójában a megfelelő akupunktúrás pontokat, amiken keresztül bejuttatja energiáit.
Karavan Familia – Varikanak (Szerzői)
A Karavan Familia lemezeinek minden alkalommal nagyon megörülök, van bennük ugyanis valami olyan közelség, bensőséges, ölelő minőség, ami csakis rájuk jellemző a zsánerben, és aminek hátterében elsősorban talán az áll, hogy családi zenekarról van szó. De ezt kikerekíti az a szándék, ami most az új lemez kapcsán így fogalmazódott meg: „(…) nem sikeresek, hanem hitelesek szerettek volna lenni. Nem gyorsan, hanem szépen akartak játszani. Nem arra törekedtek, hogy „jó bulit” csináljanak, hanem arra, hogy az értékeiket megmutassák. Azt játszották, amit igaznak és szépnek tartottak.” Ez a szellemi értékmérő az albumot hallva nem is kérdőjelezhető meg, ha ugyanis nem lennének ön-azonosak, az kibicsaklana gyorsan, ehhez képest pedig az történt, hogy az utóbbi lemezeik sokfelé mutató etno-kikacsintásai helyett most visszatértek gyökereikhez, és tisztán, egyszerűen szólalnak meg, minden sallangot lecsupaszítva a szívminőségről.
Kubinyi Júlia Autentico: Örökül Magyarlapádról (Fonó)
Kubinyi Júlia zenekarával most egyetlen falu, Magyarlapád zenéjére épít, ami végeredményben lehetne ezért szűkös tér is, de épp fordítva van, nagy gazdagságú ez a muzsika, összejött belőle egy kiadós kör. A zenekar hallhatóan ügyelt rá, hogy belül maradjon, és azt lakja be jó ízű játékával, ami egyszerre kínál állandóságot és élhető emberi minőségeket. Kubinyi Júlia hangja és előadásmódja hézagmentesen szervül mindebbe, így az időtlenné varázsolt tiszta formák felismerése, és az őket kitöltő érzések fölötti öröm lehet a miénk ezzel az albummal.
Romengo & Mónika Lakatos: Folk utca (FolkEurópa)
A Romengo a Folk utcával visszatért a főcsapásra, miután Lakatos Mónika hallgatókat sorjázó lemezét lekísérte néhány éve, és új utakra is engedte a Cigány Hangokkal, de most újfent a Romengo klasszikus, ám minden ízében felfrissített oláh-cigány zenéjének örülhetünk. Van itt pörgés, lélek-mély hallgató, édes-bús dallamok, leheletfinom ívben hajlított tempók, erdélyi zsidó népdalfeldolgozás, valamint formai vonatkozásaiban is hasonlóan tudatos: a hangszerelések az adott dal karaktereihez igazodnak, így újra megerősíthetjük, hogy a Romengo vitathatatlanul zsinórmérték a hazai cigányzenében. De amiért a legszerethetőbbek számomra: árad belőlük a feltétlen odaadás és a saját világukkal való harmonikus együttélés öröme. És pont ettől válik művészi szintűvé, hogy egyszerre lát és láttat.
Sarjú Banda: Kedvenceink (Fonó)
A fiatal zenészeket még gyerekként ismerhettük meg 2015-ben a Fölszállott a páva című tévéműsorban, akik ezt követően az elismerés örömétől fűtve összeálltak közös muzsikálásra is. A Sarjú Bandáról most a debütálás révén világossá vált, hogy lehet rájuk számítani a minőségi népzene továbbéltetésében, ráadásul céltudatosságuk is pont erre irányul, a profivá válás révén való zene- azaz kultúramegőrzés alaptermészetükké vált. A megszólalás frissessége, a megtörhetetlen lendület, és a pattogósan odarakott hangok olyan energiákat generálnak, amik a hallgatóra is könnyen átragadnak. Mindehhez nem aprózták el magukat, mindössze öt nagylélegzetű dalt sorjáznak a következő tájegységekről: Kalotaszeg, Bogyiszló-Felcsík, Bonchida, Gömör-Abaújszina és Ádámos-Szsászcsávás.
