Az underground örök és elpusztíthatatlan, tartja a mondás. Ez különösen igaz napjainkban is, amikor 66 percenként jelenik meg új blackmetal(os) lemez, természetesen mindegyik vagy kazettán vagy bakeliten, a tagok saját vérében megfürösztve. A Lángoló Fatemplomok célja nem más, mint a dömpingben kiadott true zenei kavalkádból a legunikálisabbat és a legborzalmasabbakat kiválasztva rendet vágni a szürkeségben.
„Tud valaki ajánlani olyan blackmetal zenekart, aminek a zenéjétől Lada Níva-rajongó leszek, és Louisnak becézhetnek a barátaim?”
– merül fel naponta ilyen és ehhez hasonló kérdés az interneten. A válasz: mi tudunk segíteni, de a kiscsoportos foglalkozás egy későbbi időpontban kezdődik. Az LFT oldalain csakis a förmedvények és az antitrendi mocskok burjánzanak göcsörtös televénnyel a fekete fémszív köré fonódva. Hajrá!
– 666 –
Most, hogy így tizensok év után engem is megcsapott a digitális világ pénzéhes lehelete, örömmel fedeztem fel, hogy a Bandcampon létezik az úgynevezett Bandcamp Friday esemény. Ez azt jelenti, hogy minden hónap első péntekén a felületen történő vásárlás esetén a teljes összeg az előadót illeti meg, és nem von le magának díjat a Bandcamp. A Nagy Járvány kitörésekor kezdődött ez az akció, és azóta is töretlen a népszerűsége az undergorundon belül is. Lássuk, mik azok a lemezek, amik május első kisszombatján közel férkőztek a szívemhez és a pénztárcámhoz!
Cejpta: ez a zenekar annyira true, hogy még csak metal-archives oldala sincs. A négyszámos, Demo I című dalcsokor a sötét, árnyjárta szellemvilágba kalauzol el bennünket, amennyiben ilyen hülyeségekre vágyunk. A francia, egyszemélyes blackmetal szupergoup által megalkotott zenebona mind idei szerzemény, és kiválóan alkalmas arra, hogy az UG mélységeibe lerántson. Aki erre mindig vevő, az mindenképp tegyen egy próbát a Cejptával.
Këkht Aräkh – Pale Swordsman: már a borító is csábító, ilyen művészi pózzal régen találkozott a szakavatott UG-szemünk. Tövises rózsa és kard a bőrfotelben ülő, lányosra sminkelt zenekarvezető kezében. A magát csak egyszerűen Crying Orc-nak hívó ukrán zenész idei albuma sorban a második, ami folytatja a nagyon kemény, ámde inkább mégis dallamos blackmetal legszebb hagyományait. A negédes korai Immortal és a második hullámos blackmetal zenekarok minden rosszát beleadja a Pale Swordsman dalaiba, és ezért nem is véletlen, hogy sok embernek megtetszett a lemez. És ki vagyok én, hogy kimaradjak a rajongásból?
Imperior – Imperior: a méltán híres ausztrál blackmetal színtér újabb kénköve ez a háromszámos, suhancok által összetákolt kis brutális-kis dallamos feketeélmény. Kőkeményen állja a sarat a mai tucatkiadványok között, és mindig üdvözlendő, ha egy nem a zsánerre jellemző környékről érkezik egy, viszonylag nem azonnal felejthető kiadvány. Trve Kengvrv Balckmetal!
Paisaunt – Primitue Black Metal: hopp, itt már a lemez címe megmondja, hogy mire számítsunk, és valóban, a kétharmada stimmel is, de a primitue-t azért ne vegyük túl komolyan (jelentsen bármit is). Kérem itt olyan gigadallamok vannak, hogy abba a Nightwish is beleremegne. Hogy miért pont ők? Mert a Paisaunt mögött egy finn zenész áll, aki hobbiból kiadta ezt az albumot a Marrasmieli nagyon híres zenekarától teljesen függetlenül és önállóan. A citromsárga borító fanyar érzetet kelthetne, de a zene teljesen rendben van, a kis galoppozós, ultradallamos feketeség a tavasz egyik nagy dobása lehet mindenképp annak a tíz embernek, akik erre érzékenyek.
Towergeist – Towergeist II: érezni, mennyit dolgozhattak az EP címén, de hát ne legyünk telhetetlenek. Ez az egyetlen olyan vásárlásom, ahol egyértelműen a borító miatt történt minden, úgyhogy sok jót vagy rosszat nem tudok elmondani az anyagról, azon kívül, hogy amerikai blackmetal és rövid, mint ez a leírás, illetve hogy nagyszüleim portáján pont ugyanígy dől el a kis füstölő az udvar közepén.
Äkth Gánahëth/Grógaldr – Split: oké, itt meg béna voltam, mert csak az Äkth Gánahëth-t vettem meg, annyira elkapott a hév, hogy egy németországi, de évek óta Izlandon élő zenész kiadványát minél előbb megszerezzem. Erről tudni kell, hogy az izlandi tél betette a kiskaput A.-nak és három hónapos hófogság után kitolta magából ezt a ötszámos zenét, ami bevallottan az LLN szcénának állít emléket (?). A névválasztás is innen ered, semmi konkrét jelentése nincs, csak egy érzetet sugall, hogy itt valami nagyon sötét, nagyon deep és nagyon franciás csapkodásról lesz szó. Szerencsére teljesen jól kivehetőek a dalok, és van egyféle szigorú miliője, amitől úgy érezhetjük, hogy a zeneszerzővel egy légtérben tartózkodva a próbateremben mi is ott lehettünk a dalok megalkotásánál, holott semmilyen tehetségünk nincs a zenéhez. A Grógaldr megvételét sajnos elrontottam, így arról nem is kívánnék szólni.
Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok a zenehallgatáshoz, és támogassatok sok zenészt, annak ellenére is, ha véletlenül blackmetalt játszanának, hisz senki sem tökéletes.
A Lángoló Fatemplomok korábbi részei.
