Sorozatunkban főleg a ’80-as, ’90-es évek magyar újhullámos zenekarairól mutatunk be dokumentumokat, ezúttal kicsit eltérvén ettől külföldi zenészek fotóit közöljük, melyeket Szőnyei Tamás újságíró, levéltáros készített, csakúgy, mint a képeket kísérő beszámolókat.
Megtisztelő, hogy ebben a sorozatban, profi fotósok között én is bemutathatom a képeimet, miközben egy percig sem képzelem magamat annak. Soha nem volt olyan minőségű gép a kezemben, nem vagyok tisztában sem az analóg, sem a digitális eszközök rejtelmeivel, a „szakmával” (blendenyílás, expozíciós idő, ésatöbbi). Csak szeretek fotózni, és örömmel tölt el, ha sikerül egy-egy pillanatot vagy látványt elfogadható minőségben megörökítenem. Koncerteket és falfeliratokat 1979-ben kezdtem fotózni, fekete-fehérben. A filmeket, ha jól emlékszem, az Ofotértnél vagy a Főfotónál vagy egy maszeknál hívattam elő. Meg kell ezeket a szavakat magyarázni? A negatívról a pozitívat pedig magam nagyítottam le (így mondtuk, lenagyítjuk, holott, nyilván a nagyítás nem le, hanem fel…), otthon, a szüleimnél, a vécévé és egyúttal sötétkamrává átalakított spájzban, ahogyan a bátyámtól tanultam. Később az apósom mosókonyhájában. Hívó (értsd: előhívó folyadék), víz, fixír (értsd: rögzítő folyadék). A vegyszerektől büdös lett a kéz, de varázsos volt látni, ahogyan a piros fényben a semmiből megjelenik a kép a tálcában ázó papíron. Aztán a végén, a villanyt felkapcsolva láthatóvá válnak a hibák, lehet ismételni. A színes papírképeket és diákat túl bonyolult lett volna otthon lenagyítani, azokat elvittem. A 80-as évek első felében fotóztam legszorgalmasabban koncerteken, a 90-es évek ebből a szempontból kimaradtak, mostanában néha újra próbálkozom.
Az anyagot két részre bontottam, itt a külföldi zenészekről készített képekből mutatok be néhányat, a magyarok pedig itt láthatók.
Die Toten Hosen, 1983. április 2. Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Budapest. Három zenekar lépett fel, házigazdaként a Kontroll Csoport (a róluk készített fotóim az első részben, a zenekar tagjaival készült Lángoló-interjúsorozat némelyik részében szintén látható pár darab). Az est főszereplője a Toten Hosen volt. Ma már a német punk legendái, akkor még feltörekvő fiatalok, elsöprő zenével és rém idétlen nadrágokkal. Ekkor láttam először stage divingot (még a kifejezést sem ismertem). Az énekes, Campi mutatta be merészen. A bal oldali képen ő bambul a színpad mellől egy Neoton-felirat alatt, a másik képen akció közben látható. A bal alsó sarokban (lentről a harmadik fej) Kilián János, a magyar punk első generációjában jeleskedő Modells basszusgitárosa. 2000-ben, 36 évesen hunyt el.
1983. április 2. Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Budapest. Az est harmadik fellépője az Unbekannten volt. Az önbeteljesítő végzetű nevet (Ismeretlenek) választó nyugat-berlini zenekar valahogy kimaradt az új hullám kánonjából. Pedig többet érdemeltek volna, sötét hangzásképük tökéletes aláfestése a kor hangulatának. Az 1978-ban Nyugat-Berlinbe települt manchesteri Mark Reeder az Unbekannten alapítójaként, zenei producerként és szervezőként a színtér kulcsfigurái közé tartozott. Szerepe volt a techno térhódításában, s ma is aktív. Az első kép jobb szélén ő hajol előre az egyik szintetizátort vizslatva. A többiek, balról: a német Micha Schäumer és a francia Loiic Arribart, hátul az angol énekes, Alistair Gray. A másik képen a svéd Jeppe Eckholm. Utólag tudtam meg, hogy egyeseknél kiverte a biztosítékot, hogy pozitív hangon írtam a koncert privát szervezéséről. (Magyar Ifjúság, 1983/17) A hivatalos koncertszervező intézmény, az Interkoncert mellőzése azért bosszanthatta a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat vezetőit, mert arra gondolhattak, hogy ilyen alapon akár az MHV is megkerülhető lenne… ami igaz is.
Johnny Cash, 1983. április 25. Budapest Sportcsarnok. A Papp László Sportaréna helyén valaha a BS működött. 1982-es megnyitásától egész addig, amíg 1999 decemberében le nem égett, itt rendezték a legnagyobb, nem szabadtéri koncerteket. Johnny Cash már túl volt legsikeresebb évein, de még messze az időskori, very cool virágzástól. Meglehetős távolságból fotóztam, túl széles kordont vontak a színpad elé, nekem meg nem volt erős nagylátószögű objektívem. Ez és a mellette lévő Chuck Berry-fotó bizonyítja, mennyire igaza volt Robert Capának: minél közelebb mész, annál több esélyed van a jó képre. A reptéren, közvetlenül a leszállás után fényképeztem le, mielőtt a kifutópályán buszba szállt volna. A koncertjét szervező Hegedűs Lászlóval egyeztet. Talán arról, hogy kéne egy basszusgitáros estére (Póka Egon ugrott be; épp egy éve, 2021 őszén hunyt el szegény). Vagy hogy saját maga vezetné be a városba a taxit (így is történt). Mindezt azért tudom felidézni, mert a hakni jellegű vendégszereplés után megírtam (Magyar Ifjúság, 1984/23). Ki van nyomtatva a kockás noteszembe firkantott autogramja is – kár, hogy nem találom az eredetit. Budapestre mindketten „nagy öregként” érkeztek, de utánaszámoltam, jóval fiatalabbak voltak, mint én most. Egyikük sincs már közöttünk, Cash 2003-ban, Berry 2017-ben halt meg.
Cock Sparrer, 1983, Fulham, London. Először voltam Angliában. Nappal a turisták kötelező köreit róttam, közben azt is keresve, hol, milyen koncert lesz. Így jutottam el az Oxford Street-i 100 Clubba, az első punkfesztivál (1976) helyszínére. Nem emlékszem, miért nem fotóztam itt, a UK Subs estjén. Ahogy arra sem, hogyan mertem fotózni a Greyhound pubban, a Cock Sparrer fellépésekor. Ismerősnek tűnt ugyan a zenekar neve, de arra nem számítottam, ami ott történt. A fölső képeken a közönség nyugodt része és a zenekar, még mielőtt teljesen beindították volna rajongóik kemény magját.
Cock Sparrer, 1983, Fulham, London. Két pillanatkép (több is van) a számomra döbbenetes látványról: a színpadot és előterét ellepték a kopasz vagy sörtehajú szkinhedek, és a nézőtér felé fordulva, náci karlendítésekkel követték a ritmust. A zenekar nem kifogásolta, sőt. Az első fotó közepén, fölül látszik az énekes, Colin McFaull, amint elégedett arccal nyújtja a mikrofont a közönség felé: tiétek a refrén. Szerencsém volt. Vagy nem vettek észre vagy leszarták vagy tán még élvezték is, hogy valaki akció közben örökíti meg őket, mindenesetre simán megúsztam. Soha többé nem mentem szkinhed-koncertre. Egyszer épp elég volt. Epilógus 1: jó húsz éve, állambiztonsági iratokat kutatva szembesültem azzal, hogy a magyar szkinhedek elleni 1988–89-es nyomozás során, egy házkutatásnál megtalálták a Cock Sparrer koncertjéről írott, fényképes riportomat (POLIfon, 1985. január). Bűnjel ugyan nem lett belőle, de az, akinél megtalálták, talán épp megerősítést nyert belőle saját előítéletes identitásához. Epilógus 2: 2005-ben egy olvasói levél felvilágosított arról, hogy a Cock Sparrer nem is olyan náci, mint amilyennek én láttam. Epilógus 3: A zenekar 2022-ben ünnepelte 50 éves működését.
1983, Notting Hill, London. A világháború utáni munkaerőhiányos évtizedekben vendégmunkások tömegét hívták a szigetországba az egykori gyarmatokról. A férfiakhoz idővel nők is csatlakoztak, és emberi mércével lassacskán, történelmileg szemlélve gyorsan kialakultak azok a diaszpórák, amelyektől ma már oly színes a brit társadalom. A karibi térség bevándorlói 1966-tól kezdve minden augusztus utolsó hétvégéjén karneváloznak Notting Hill negyedben. Európa legnagyobb ilyen rendezvénye ez. 1983-as élménybeszámolómat egyetlen fotó illusztrálta (POLIfon, 1985. február), most itt van még néhány. Az elsőn, középen Neneh Cherry, a jazz-punkos Rip Rig & Panic énekese, fellépés előtt. Későbbi szólókarrierje legnagyobb sikerei az 1989-es Buffalo Stance és az 1996-os 7 Seconds a szenegáli Youssou N’Dourral. A másik képen látható zenekar nevét nem tudom.
1983, Notting Hill, London. Az első képen egy helyspecifikus 2 in 1: veszel egy italt, és aláírsz egy tiltakozó ívet. Nem tudom, milyen ügyben, kinek a kitoloncolása ellen. Én is csak azt látom, amit bárki más: az italárusok mosolyognak, az aláírásgyűjtő eltakarja az arcát. A másik képen a Moving Forward című King Sounds & The Israelites-albumot hirdető plakát alatt hömpölygő tömeg közepén egy-egy férfi és női pillangó. Merthogy a karneválon a jelmezek és az acélhordós dobzenekarok is versenyeztek.
1983 London. A Cimarons, az egyik – vagy tán épp az első – angliai reggae zenekar 1967-ben alakult Jamaicából bevándorolt muzsikusokból. Énekesük, Winston Reedy szólókarrierjét a Cimarons egyik slágere, a Dim The Light előadásával indította 1983-ban. Bejött neki. Koncertjét nyugis, vegyes közönség hallgatta, azt elfelejtettem, hol.
1983, London. A látszat csal: a szolid fiatalember a punk egyik kulcsfigurája, Mark Perry. Ő indította útjára 1976 nyarán az első londoni fanzine-t, a Sniffin’ Glue-t, aztán zenekart alapított: az Alternative TV ma is működik, mit sem veszítve intenzitásából. A Sniffin’ Glue felvillanyzott (mármint a lap, nem pedig a címében megjelölt agyromboló szipuzás), ezért Londonban interjút kértem tőle. Ez, a fotóval együtt először szamizdatban jelent meg (Artpool Letter / Aktuális Levél 9. szám, 1984), majd átemeltem az Új hullám évtizede első kötetébe (1989, Laude). Mark révén vagyok egyetlen kézfogásra Johnnytól (Rotten/Lydon)… Csalóka a másik kép is, rajta a Sex Pistolsból John és Sid. Naná, hogy nem élőben fotóztam le őket 1983-ban (a zenekar már rég nem működött, Sid sem élt), hanem a moziban, a The Great Rock & Roll Swindle, Julien Temple 1980-as filmje vetítésén. Ami persze legalább olyan tilos, mint amilyen gyerekes dolog volt, de hát így történt, és legalább lett nekem saját Pistols-fotóm évtizedekkel azelőtt, hogy 2008-ban felléptek a Sziget Fesztiválon.
1983. szeptember. Gaststätte Hauptbahnhof, Köln. Belga vasutasoknak köszönhetően láttam élőben az egyik legeredetibb poszt-punk zenekart, a Gang Of Fourt. No meg Andy Gillnek, akinek pengeéles, szaggatott gitárjátéka: egyszerűen korszakos. Párizsból utaztam Amszterdamba, de a belga határon nem mehetett át a vonat. Sztrájkolt a belga vasút. Basszus, tényleg volt valami kiírás a pályaudvaron, de nem értettem, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Éjjel, a tök bizonytalan autóstop helyett vissza a vonatra, irány Párizs. A jegyem végtelen vonatozást tett lehetővé egy hónapig. Átszállás egy Belgiumot megkerülő járatra, Amszterdam felé, Kölnön át. A kölni pályaudvar étterménél láttam meg a Gang of Four negyedik albumát bemutató Hard-turné plakátját. Pont aznapra szólt, amikor amúgy is hazafelé fogok menni. Amszterdamból jövet leszálltam hát Kölnben. Szerencsém volt: a bejáratnál lebzseltem, amikor délután hangpróbára jöttek. Megszólítottam Andy Gillt, ő pedig vendéglistára íratta pénzéből kifutott magyar rajongóját. Időben érkeztem, közvetlenül a színpad elől fotózhattam. A sorozat egy darabja megjelent Az új hullám évtizede 2-ben (1992, Katalizátor Iroda). Balról Sara Lee, a basszusgitáros, középen Jon King, az énekes (itt épp melodikát fúj, valószínűleg a 5-45-ot játsszák (a vérrel és hullákkal szórakoztató tévéhíradóról, délutáni teához). Jobbról Andy Gill, aki 2020-ban, 64 éves korában hunyt el. Tüdőgyulladással került kórházba, de rátehetett a koronavírus is. Azt hittem, nélküle nincs többé Gang of Four, de lett: 2022 tavaszán Lee, King és a dobos, Hugo Burnham mellett David Pajo személyében találtak gitárost.
Der Plan, 1984. október 30. Ráday Klub, Budapest. Akárcsak az előző évben a Toten Hosen és az Unbekannten, a düsseldorfi Der Plan is személyes kapcsolatok révén jutott el Budapestre. Nem szabályos koncertet adtak, a zene felvételről szólt, a három zenész pedig játékos ötletekkel teli, élő bábszínházat produkált. Az első képen egyikük a földön fekve próbál védekezni a bomba és a csontváz-lándzsa ellen. A másik képen, a közös kulturális hagyományokra utaló osztrák, német és magyar zászlóval Kurt Dahlke, Moritz Reichelt és Frank Fenstermacher. Akkoriban még belefért a sajtó tempójába, hogy október végi műsorukról bő két hónappal később jelenjen meg a beszámolóm (POLIfon, 1985. január). Félig-meddig ismerősként beszélhettem velük és fotózhattam őket az öltözőben, mert független lemezkiadójuk, az Ata Tak működéséről korábban levélinterjút közöltem velük (Artpool Letter / Aktuális Levél 6. szám, 1983).
1985. május 13. Vörösmarty Művelődési Ház (Ganz), Budapest. Hector Zazou francia billentyűs és Bonnie Bikaye zaire-i énekes együttese vezetett be az ősi afrikai és a korszerű szintetizátoros zene fúziójába. Talán ez volt az első olyan koncert Budapesten, amire akár a világzene pecsétjét is ráüthettük volna. A dekoratívan bumfordi állatka az est plakátját tervező Balkan Tourist-dobos, Lehoczki Károly fantáziájából kúszott a falra (a házigazda együttesről készült fotóim egyikét lásd itt; riport: POLIfon, 1985/4). Az elektro/afro színtéren úttörő Zazou/Bikaye együttműködés nem volt hosszú életű, Bikaye számomra eltűnt a képből, Zazou további projektjeinek összegzése viszont külön írást érdemelne. 2008-ban hunyt el, 60 évesen.
Dave Gahan, 1985. július 23. Volán pálya, Budapest. Még nagyon fiatal, de már igazi sztár volt a Depeche Mode, amikor a rákospalotai Czabán Samu térre látogatott. Biztos nagyobb tömeg éljenezte őket, mint a Volán focistáit. Az előzenekar a Satöbbi volt. A koncert előtt, a szállodában találkoztam az egyik szintetizátorossal, Andy Fletcherrel és az énekessel, Dave Gahannel (POLIfon, 1985/4). Az első perceket a színpad előtt, a sajtófotósok között tölthettem. Még itt is nehéz volt amatőrként, de miután el kellett hagyni a jó helyet, távolról végképp nem sikerült. Ez az egyetlen használható képem, még a tetovált sas is látszik a karján. Andy Fletcher 2022 májusában hunyt el, 60 éves korában.
1985. november 2. Ráday Klub, Budapest. Die Genossen, azaz: Elvtársak. A balos, anarchista, nyugatnémet punkzenekar első műsoros kazettája anyagával lépett fel, a házigazda az Ági és a Fiúk volt. Az első képen a dobos dekorál. Vörös vagy fekete volt a selyem? Nem jegyeztem fel. A másik képen a színpadra is átterjedő pogózás, a gitáros festékfoltos fenekével. Ártatlan jelenet ahhoz képest, hogy három évvel később, 1988 augusztusában, a Fekete Lyukban adott koncertjük alatt, a pogó hevében magyar szkinhedek rátámadtak a német zenészekre. Két ügynöki jelentés is szól erről. Nyílt rendőri intézkedés nem történt, de a balhé kezdeményezőjét, aki nem sokkal később bevonult katonának, kihallgatták. Beismerő vallomása szerint megbánta, hogy földre rántotta a Genossen dobosát. Nem voltam ott, erről nincs fotóm, annyi baj legyen.
Einstürzende Neubauten, 1985. november 18. Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest. Az indusztriális zene német élmunkásai az Art Deco vendégeként léptek színpadra, amelynek látványát Bachmann Gábor építész és Soós György, az ADO vezetője, a koncertplakát készítője tervezte. Ebből ad vissza egy keveset az első kép, a jobb fölső sarokban Blixa Bargelddel, a zenekar énekesével. Ugyanő látható a másik fotó bal oldalán, az Art Deco emblémája előtt. Hátul FM Einheit, elöl, jobbra, a püfölésre szolgáló marmonkannáktól takart basszusgitárral Marc Chung. Blixával a koncert előtt beszélgethettem (POLIfon, 1985/3). Ez volt az 1980-ban alakult Einstürzende Neubauten első budapesti szereplése. Azóta Blixa többször járt itt, hol saját zenekarával, hol a Nick Cave & The Bad Seeds tagjaként, vagy az olasz Teho Teardóval közös produkciójával.
David Thomas, 1987. március 16. Pest Megyei Művelődési Központ, Szentendre. Az amerikai Pere Ubu vezetője új formációjával, David Thomas & The Woodenbirds néven mutatkozott be a magyar közönségnek. Fellépése után volt szerencsém az öltözőben találkozni vele (Magyar Ifjúság, 1987/15). A bemelegítő műsort az ef Zámbó Happy Dead Band adta, a levezetésről ef Zámbó István, fe Lugossy László, Szirtes János és Szemző Tibor gondoskodott, elvégre Szentendrén voltunk. Szürreális látvány Thomas feje fölött a három tavaszi ünnepre emlékeztető dekoráció, 1848, 1919, 1945. Mi maradt ezekből?
Blurt, Guo Brothers, 1988. augusztus 26–28. Carlyon Bay, Anglia. Másodszor Angliában, ezúttal kifejezetten tudósítói céllal. Beavattatásom élményét mondatokba és amennyire tőlem tellett, képekbe foglaltam (Magyar Ifjúság, 1988/41). Röviden a lényeg: a WOMAD (World of Music, Arts and Dance) fesztiválja életre szóló világzenei vírussal „fertőzött meg”. Bőséges adagot kaptam Afrikából, de része volt a mixnek Ázsia, Amerika és Európa is. Csak pár nagy név a fesztivált alapító Peter Gabriel mellett, akiket itt láttam: Nusrat Fateh Ali Khan (Pakisztán), Ali Farka Touré (Mali), Misty In Roots (Anglia). Magyarországot a Vasmalom képviselte. Az első fotón Ted Milton, a Blurt vezetője (illusztrálván, hogy a fesztivál sok irányba nyitott) és a kínai Guo Brothers (Angliában éltek, ehhez képest a fuvolás vörös csillagot viselt a sapkáján).
1988. augusztus 26–28. Carlyon Bay, Anglia. Még két emlék a WOMAD-ról. Balra Michelle Shocked. Az amerikai dalszerző-énekesnő ekkoriban tűnt fel, a színpadon egyedül állt a gitárjával és az intelligens dalaival, itt, a képen, alkalmi társaságban, a hekizés szünetében. (A heki egy öklömnyi, babzsák szerű labda, dekázni kell vele, passzolgatni, komoly gömbérzéket igényel.) Azóta évtizedek teltek el, ő sem ilyen vékony már, de nem ez a baj, hanem hogy pár éve tett egy melegekre sértő nyilatkozatot, aminek következtében jóformán eltüntették a YouTube-ról. Pedig a régi zenéi nyilvánosságot érdemelnének. A másik: pillanatkép a nyirkos tengerparti homokból: eladó kisdeddel és sapkavásárlóval. Annak idején élénkebb színeik voltak ezeknek a diáknak, de vagy az idő múlása vagy a digitalizálás során kifakultak.
2018. november 11. MOM Sport és 2019. március 19. Akvárium, Budapest. Az első képen Suzanne Vega. Többször láttam már Budapesten, sőt 1990-ben, a Book of Dreams album turnéjának bécsi állomásán is, nem értem, miért csak most vettem magamhoz fényképezőgépet. Így sikerült, elég messziről. John Mayallt 2019-ben láttam és fotóztam először. 85 éves volt, fickós ingben és bámulatra méltó formában. Mindkét kép aljában az előttem lévő nézők fejének sziluettje, mintha a sarkuknál volnának beragasztva egy régi fotóalbumba.
Szőnyei Tamás
(A képek csak a szerző engedélyével használhatók.)
