Április elején jött ki a mozikban Csáki László Kék Pelikán című egész estés animációs filmje, ami egyúttal egy lapszám erejéig életre keltette a Pesti Estet is. A film több szempontból is érdekes, ugyanis a rendszerváltás utáni jegyhamisítások történetét dolgozza fel, amikben eredeti elbeszélések mellett izgalmas filmzenék is megszólalnak, ez pedig az animációkkal együtt tökéletesen visszahozza a 90-es évek hangulatát. Ahogy a film, úgy a zenék elkészülése is nagyobb időt ölelt fel. Többek között erről is, és a Péterfy Bori & Love Bandről is beszélgettünk Tövisházi Ambrussal, a Kék Pelikán egyik filmzeneszerzőjével.
A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával az Umbrella Entertainment produkciójában, Temple Réka koproducer szakmai támogatásával és a Cinemon Entertainment gyártásában készült. A Kék Pelikan a JUNO11 Distribution forgalmazásában április 4-étől látható a hazai mozikba.
Hogy kezdődött a Kék Pelikán filmes munkád?
Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdődött, talán még több is. Akkor még egy sokkal kevésbé ambiciózus filmnek a tervét vázolta fel nekem Csáki Laci, a filmnek a rendezője. Vele már nagyjából húsz éve vagyunk barátok és emellett alkotótársak is. Egy időben ő kért fel engem arra, hogy csináljak zenéket a filmjeihez, aztán pedig én is felkértem őt, hogy a zenéimhez készítsen vizuális anyagokat. Ez mindig is egy oda-vissza működő dinamika volt. Amikor először mesélt nekem a Kék Pelikán filmről, akkor még sokkal kisebb vásznú alkotásnak indult, még nem is volt tervben, hogy egész estés film lehetne. Utólag már mosolygok rajta, de nekem kezdetben az volt az érzésem, hogy soha az életben nem fog elkészülni ez a film. Egy ekkora volumenű animációs film, mint a pixaros, vagy a hollywoodi animációs filmek is adott esetben öt-hat évig készülnek, ami elég sok idő, itt meg még az is közrejátszott, hogy egy-egy animációhoz sokkal nagyobb stáb kellett, sokkal pepecselősebb volt a munka vele.
Hogyan néz ki általában egy filmzenei projektnek a megvalósítása? Megszokott, hogy ennyire elnyúlik egy-egy filmnek az elkészülése?
Ennyire hosszúra még nem nyúlt eddig egyik filmes munkám sem, ez tényleg egy extrém helyzet, több nekiindulás és lendületvétel is volt ebben a filmben. Én azt szeretem, és azt gondolom, hogy magának a filmzenének is ez tesz jót, amikor kevés az idő. Ha túl sok az idő, akkor hajlamos vagyok túlgondolni dolgokat. Ha túl hosszú ideig készül valami, akkor képes vagyok túl sokat agyalni rajta. Semmi nem tökéletes, semmilyen alkotásra nem lehet azt mondani, hogy tökéletes, mindig fogunk rajta fogást találni, meg olyan részt, ami lehetne jobb. Nekem pedig elég jó érzékem van ehhez, hogy a saját munkámban kiszúrjam a hibákat és azok elkezdjenek zavarni, akár a jelenőségénél sokkal nagyobb mértékben is. Éppen ezért azt szeretem, és számomra az a hatékony, ha ennek a lendületnek két fázisa van. Egy előkészítő, amikor szinte teljesen elkészül a filmzene, majd egy kisebb pihenő és azt követően a véglegesítés. Sokat tud segíteni az egész folyamaton, ha az ember friss szemmel rá tud nézni bizonyos idővel később. Nekem ez az ideális állapot, de filmeknél soha nem az ideális helyzet áll fent, akár magyar filmeket nézünk, akár nemzetközi alkotásokat.
Az is nagyon érdekes, hogy jelen esetben hamarabb készült el a zene, mint a képsorok.
Volt egy fázis, amikor a filmzenésztársammal Preiszner Miklóssal együtt csináltunk zenéket és arra építették fel az animációkat, de a vágási folyamatok során a filmzenék is finomodtak. Azért, hogy a filmzene jól működjön, a képeken is kellett dolgozni, de a nagyobb része a munkának úgy folyt, hogy Laci elmesélte a történéseket, és mi a hallottak alapján elkezdtünk alkotni. Szeretek képre is dolgozni, de ott fennáll az a veszély, hogy egy-egy dolog, mondjuk egy tárgy, egy mozdulat, vagy egy érzelem el tudja vinni a fókuszt, és én abba kapaszkodok bele, arra próbálok zenét csinálni, holott a jelenet szempontjából lehet, hogy csak egy apróság, aminek nincs nagy jelentősége. Most pedig egy nagyon tehetséges mesélőre kellett hagyatkoznom, aki lelkesítő is volt mindvégig, ez pedig óriási szabadságot adott nekem a munkában.
Az elbeszéléseken kívül volt más is, amit alapul tudtál venni a hangulat megragadásához?
Elsősorban az emlékeimet hívtam segítségül, ami nem volt nehéz, mivel én a 90-es években voltam fiatal. A rendszerváltást kvázi gyerekként éltem meg, a fiatal felnőttkorom pedig a 90-es években kezdődött, tehát elég sok emlékem származik onnan. A kornak a zenéiről is szintén nagyon sok emlékem van, meg tárgyi relikviák is egyaránt. Mivel Lacival hasonló élményanyagból szocializálódtunk, volt egy közös nyelvünk, szóval nem volt nehéz a 90-es évek világát megidézni se zenében, se vizualitásban.
Mennyire volt ismerős terep neked a jegyhamisításoknak a története?
Én csak később szereztem tudomást erről, hogy a jegyhamisítások mennyire elterjedtek voltak. Amikor ez történt, akkor még nem tudtam róla, és valószínűleg nem is vettem volna ilyen jegyet, mert én féltem ezektől a dolgoktól. Nem lettem volna alkalmas erre, mert túlságosan paráztam volna, hogy lebukok. Most már szívesebben szegek törvényt, de akkor még nagyon féltem a hatalommal való szembeszegüléstől.
Vannak olyan témák, amikhez nem tudsz kapcsolódni?
Egy idő után már kihívássá vált, hogy abban is, amit nem érzek testhezállónak, vagy nem érzek rám szabottnak, megtaláljam, hogy hol tudok segíteni, illetve hozzájárulni, egy adott filmnek a sikeréhez. Régebben kevésbé gondoltam így. Természetesen van olyan, amit nem vállalnék el, de ezek inkább extrém esetek, mint a politikai reklámok, vagy olyan műben való részvétel, ahol komoly erkölcsi aggályaim vannak, de nem voltak még ilyen megkereséseim. Olyan volt, hogy nem jött össze egy munka, de azt gondolom, hogy bármilyen alkotóembernek az életében előfordul, hogy nem találja meg a közös hangot a rendezővel. Ez kommunikáció, nem mindig tud működni, még akkor sem, ha mindkettőjükben megvan a szándék, hogy működjön. Nem mindenkivel tudok közös nyelvet beszélni, de ez általános emberi jellemvonás. Egy ilyen filmes munka működéséhez az is hozzájárul, hogy a fontos szavakról mindkét embernek ugyanaz a dolog jusson eszébe, és ez nem mindig van így.
Összehasonlítható egy filmzeneszerzési folyamat, azzal amikor zenekarnak írsz?
Nem. Nagyon más. Az alkalmazott zenében való létezés, és az abban való alkotás meg érvényesülés nekem komoly tanulási görbe volt. Én a zenekarozás, azon belül pedig a saját szerzeményeim felől érkeztem a zenének ebbe a világába, és amikor először felkértek reklámfilmekre, akkor azt gondoltam, hogy én vagyok a főnök, és majd én megmondom, hogy milyen dal kell a reklámfilmekhez. Aztán nagy pofára esés volt, amikor rájöttem, hogy ez nem ilyen. Az alkalmazott zene az egy alázatos, kiszolgáló munka, amiben jó esetben nagy része van a kreativitásnak, de nem te vagy a fontos benne. Nagyon ritkán van egy zeneszerző olyan pozícióban, hogy meg tudja mondani, hogy na itt mindenképpen ennek kell lennie. Most már vannak olyan helyzetek, amikor meg tudom győzni, az adott film rendezőjét, hogy az én irányom az egy jobb megoldás, de alapvetően ez ritkább felállás, a gyakoribb az, hogy van egy koncepció, egy ötlet, vagy egy személy, akinek alá kell dolgoznom, és azt megvalósítanom, illetve az ő víziójához társítanom az egészet. A zenekarozás is és a filmezés is egy nagyon komoly csapatjáték. Mivel az összes zenekar, legyen az aktív vagy nem aktív, amiben valaha részt vettem, az valamilyen szinten az enyém volt, ezért ott gyakran tőlem jöttek az ötletek, más volt a felállás, ha hasonlítanom kéne a filmes világhoz, olyan volt, mintha én lettem volna a rendező.
Nemrég jelentettétek be, hogy a Péterfy Bori & Love Bandből háttérbe vonulsz.
Az alkotás részéből nem szálltam ki, csak az élő zenélésből. Külső produceri státuszban vagyok a Péterfy Bori zenekarban, éppen most készítünk egy új lemezt. Azért szálltam ki, mert fárasztó volt és nekem az alkotásnak az az igazi öröme, hogy valakivel vagy valakikkel együtt dolgozom. Önmagában az élő zenéléssel nincsen semmi gond, inkább azzal, ami ezzel együtt jár. A rendszertelen életmód, sok időt vesz igénybe egy koncertre való felkészülés, az utazás, és ezek egy ponton túl már fizikailag kimerítőek voltak. Úgy éreztem, hogy már nem ad annyi energiát, mint amennyit elvesz.
Ez kiemelhető a filmes és a koncertező világgal való kapcsolatod különbségeként?
Igen. Biztosan összefüggés van aközött, hogy az utóbbi években sokkal több alkalmazott zenei projektben vettem részt, ami kiterjedt mind a filmekre, reklámokra, podcastekre, ezek mellett pedig még produceri munkákat is csináltam. De ezek mind olyan dolgok, amiket igazából a stúdióban lehet végezni. Mondanám azt, hogy kényelmesebb, de igazából nem az, mert az sem jó, ha éjjel-nappal a stúdióban vagyok. Jó dolog a mozgás, a kikapcsolódás, és ha új perspektívák kerülnek be az alkotásba. Ahogy az alkalmazott zenei projektek egyre fontosabbak lettek számomra, úgy a zenekarozást egyre kevésbé éreztem magaménak.
Hogyan néz ki a jövőd a színpadon? Lehet még találkozni veled koncerteken?
Persze, az Erik Sumo nevű zenekarom továbbra is aktív, az Amorf Ördögöket, ami az első zenekarunk volt, is felélesztjük, lesz a Müpában egy koncertünk június elején, aminek nyáron folytatást is szervezünk. Lovasi Andrással is fogok közösen koncertezni, az ő szólóműsorában fogok zenészként részt venni. Elég régóta ismerjük egymást, nagyon jó kapcsolatban állunk, korábban dolgoztam a Kiscsillag lemezein producerként, most pedig a Teremőr című szólóestjébe hívott meg zenélni, ami a Magyar Zene Házában lesz áprilisban, aztán pedig ősszel folytatjuk ezzel a felállással.
Ezek közül a területek közül, ahol te alkotsz, kiemelhető-e egy műfaj, ami a legközelebb áll hozzád?
Nem. Én azt szeretem, ha valaki ott van nálam, és alkotás közben is jól érezzük magunkat. Ez még az eredménynél is fontosabb. Egyedül is szeretek zenét csinálni, de a zene az mégiscsak egy közösségi dolog. Nekem az a legnagyobb öröm, ha valakivel együtt alkothatok, aminek a folyamatait mi rettenetesen élvezzük, és ha az emberek is örülnek a végkifejletnek, akkor az pláne nagy boldogság számomra.
