A nulladik nap estéjén régi, még analóg fényképezővel készült fotókat nézegettem a korábbi Szigetről. Akkor még a Quimby volt a nagyszínpados headliner produkció és a légkört tekintve is elképzelhetetlen volt, hogy bármi más leváltsa ezt az előadást. Viszont a Sziget már olyannyira átalakult azóta, hogy már nem a zene az, ami vonzza az embereket, hanem valami más.
Nehéz válaszolni rá, hogy mi az a más, mivel 23 évesen az idei az első szigetes élményem, de általános meglátásom a fesztiválokról, hogy kezdetét vette az a hullám, ami a mi korosztályunknál fiatalabbakat is aktívan bevonja a fesztiválozásba, ami szintén egy nagy merítés lesz a légkörbeli átalakulásba.
Az Island of Freedom névre keresztelt hely valóban teret ad az egyéniség kibontakozására és megmutatására. Csillámporos arcok, extrém ruhaviseletek, amibe már nem tartozik bele az unikornisos kezeslábas, és gyakorlatilag bármi, amit az ember el tud képzelni. Nagyon nehéz ezen a helyen bármilyen megbotránkoztatót felvenni, de nem lehetetlen.
Mivel fesztivál és fesztivál közt is óriási különbségek vannak, így tényleg csak korábbi EFOTT-os élményeimre, és a régi képekhez társított elképzelésekre tudok hagyatkozni. Az analóg képekből áradó biztonságérzetet és a közösségi élményt talán az is emelte, hogy azok az előhívott fotók valóban nagy értéknek számítanak, mivel a féltve őrzött karszalagon kívül egyedül az maradt meg hazavihető emléknek az akkori Szigetről. Ehhez pedig bűn lenne hasonlítani, vagy megpróbálni felemelni azt az érzést, amikor épp nem takarja ki a nagy kivetítőt pár insta sztoriba szánt videóért fellendülő kéz.
Ez lehet az a más, amire áthelyeződött a hangsúly, és ez borítja fel azt az érzést, amit a Sziget, és minden koncert vagy fesztivál korábbi éveiben adott. Az akkori és a mostani eufória párhuzamát talán ezeken a képeken keresztül lehet a legjobban szemléltetni. A Quimby nagyszínpados fellépéséről féloldalasan láttam egy képet, amin középen hétköznapi viseletben táncoltak emberek. A 2022-es Szigeten a mondat egyik részét se tudnánk elképzelni. A számtalan beállított kép és videó összehasonlíthatatlan ezekkel a ritkaságnak számító fotókkal, csakúgy, mint az időben átformálódott élmények is.
Biztos, hogy a Szabadság Szigetét mindenki sajátosan értelmezi, és mindenki saját maga módján értelmezi jól, ez az egész teremt egy olyan dimenziót, amiből valóban más kiszakadni és a K híd összekötésével visszasétálni a valódi életbe, de ezek a mai impulzusok már biztosan nem ugyanazok, mint amiket régen ugyanezen híd elhagyásával élt át a közönség. A kultúrák, az emberek, a nemzetek megismerése itt is adott, de mindennek a tetejére ráül a polgárpukkasztás, amitől kicsit idegenné válik az egész.
Ismétlem, fényképek és élmények versengenek jelenleg egymással, az egyiket csak láttam, a másikat éppen most élem. Ameddig az egyikre hagyatkoztam egészen más volt a másikról az elképzelésem, és lehet ez a válasz arra, hogy vajon mi, mostani fiatalok megéljük-e a fesztivál adta szabadságot, mint anno a kezdetekor: igen, csak máshogy.
