A közel húszéves Anna and the Barbies zenekartól már sok mindent láthattunk, most mégis sikerül valami olyan előadást a Művészetek Palotájába hozniuk, amire eddig még nem volt példa. Június 21-én kedden a Müpa Nagytermében, a Hey June! rendezvénysorozat keretében több művészeti ág összefonódását láthatjuk, amiről Pásztor Anna, a zenekar énekesnője mesélt nekünk bővebben.
A futurisztikus elektromos akusztikus elég összetett kifejezés. Hogyan indult el az egésznek a gondolata?
Tizennyolc éves zenekarként egy eléggé eklektikus kezdés után további eklektikus évek következtek. Ez a zenei ízlésünkből, a zene és a művészetek habzsolásából ered, ugyanis szerencsére vagy nem, mi egy elég színes összetételű és érdeklődésű zenekar vagyunk. Tulajdonképpen ilyen furcsa csodabogárként kerültünk a zenei szcénába. Popok is voltunk, szöveget tekintve alter beütéssel, élő megszólalásban rock, de azért némi punk külsőt is kölcsönzött az én színpadi fesztiválos megjelenésem, úgyhogy ezt nem volt könnyű hova tenni, meg színpadra felrakni. Az évek során ez szintén változott, és elérkeztünk oda, hogy volt nekünk egy akusztikus szettünk, játszottunk rengeteg akusztikus koncertet még a Müpában is, de az valahogy mindig ilyen vidámabb előadás volt. És most megszületett az az érzésünk, hogy kéne egy egységes anyagot csinálni, egy kivonatot Anna and the Barbies-dalokból, úgyhogy a számunkra legfelelősebb mondanivalóval rendelkező számokat elővettük. Tartottunk is attól, hogy nem lesz-e túl erőteljes a gyomron rúgás, mert tényleg a legdurvább, legerősebb, legmélyebb és legőszintébb dalokat vettük elő az egész repertoárból, és ezekkel elkezdtünk kísérletezni. Ez egy jó féléves folyamat volt, míg rátaláltunk arra, ami igazán izgalmas nekünk. A teljesen letisztult, akusztikus hangszerek mentén nem akartunk elmenni egy elit irányba. A Karjaimban, karjaidban dalunknak a hangszerelésében elektromos volt a dob alap, és elkezdtük ötvözni az akusztikus hangszereket elektromos dobbal. Ez óriási kihívás volt, mert mi nem ilyen beállítottságú zenekar vagyunk. Rockzenekarban a dob maga a félisten, mi pedig visszavettünk belőle. Kicsit megváltoztak az énektémák is, nagyon minimálisan megváltozott az egésznek a húzása, filozofálgatósabb lett, erősen színházias lett a dolog.
Mennyire volt nagy kihívás áthangszerelni a dalokat?
Ehhez türelem kell. Az az igazság, hogy átírni a dalokat könnyű, hogyha csapong az ember. Bohóckodni sokkal könnyebb, mint egy egységes hangzást kitalálni a számokra úgy, hogy az ne legyen unalmas. Nyilván ezek a dalok nagyon furcsák. Eredetileg is mások és újak, és ezeket úgy átavanzsálni, hogy koherensek legyenek és mindegyiknek meglegyen az izgalma, ebbe az elektronikus műfajba is belecsapva, de megtartva az Anna and the Barbies-ságot hihetetlen kihívás volt. A féléves munkafolyamat abból állt, hogy nekiálltunk és egy-egy dalt felboncoltunk. Megnéztük, hogy mit jelent nekünk, hogy hogyan lehetne átalakítani a hangszerelést, hogy milyen effektek, szimbólumok, kifejezésmód illene hozzá. Nehéz, de borzalmasan izgalmas folyamat volt. Egy vagy kettő dalnál többet nem tudtunk egy négy-hat órás munkaperiódus alatt megfejteni. Sokszor indultunk el erdőbe, jöttünk vissza, és most vagyunk úgy, hogy elképesztően izgatottak vagyunk. Olyan, mint amikor először álltunk színpadra, mivelhogy semmi megszokott nincs abban, amit játszunk, semmi zsigerből jövő, meg kisujjból kirázós, hanem nagyon figyelni kell, mert mellette meg megy a rock műsor, koncerteken, fesztiválokon. Nehéz elválasztani a kettőt egymástól, hogy ugyanezeknek a számoknak van egy finomra hangolt változata is, ami szinte csak egy leheletnyi zene. Nagyon gyakran belenyúltunk a szerkezetbe is, most balanszáljuk ezt az egészet. Mint egy libikóka, mindenkiben van egy kis gyomorgörcs, mert egy új műsorral készült a csapat, és tényleg olyan, mintha az iskolában egy következő évfolyamot járnánk ki.
Mi volt az alap elképzelésetek, amikor megszületett ennek a nagyobb show-nak az ötlete?
Igazából én gyerekkorom óta ezt csináltam. Konkrétan nem voltam még hatéves, mikor az utcánkban bábszínházat, meg az általános iskolában is mindenféle alternatív színházat csináltam. Emlékszem egyszer magnéziummal fegyújtottunk egy zongorát, volt minden. Ezt a jó szokásomat nem hagytam abba, akkor sem, amikor teret kaptunk, legyen az egy kocsma, egy művészeti központ, egy fesztivál vagy egy villamos. Kiszabadítani a zenét a megszokott térből és összerakni más művészeti ágakkal, az mindig valami furcsát, érdekeset szül és a különböző művészeti ágak és a művészek inspirálják egymást. Mint mikor először a karamella fagylaltba só került és mindenki „Jézusom ez sós” aztán zseniális lett. Így van fejlődés, mikor újabb löketet kap, egyik művészeti ág egy másiktól, úgyhogy ezt előszeretettel zúdítom a banda nyakára, akik viszont ettől frászt kapnak, mert ők letisztult zenészek, és szeretnek zenélni, meg nyugiban zenélni, de én mindig meghozom nekik ezt a lehetőséget, hogy ezermillió dologra kelljen koncentrálniuk. Kaptuk ezt a felkérést a Művészetek Palotájától, hogy lenne-e kedvünk valami érdekeset csinálni. Kicsit teketóriáztunk, mert nemrég volt a Nemzeti színházas fellépésünk, ahol egy dupla teltházas előadást csináltunk. Abba majdnem elvéreztem, annyira embert próbáló volt, de a végkifejlet gyönyörű lett. Úgyhogy januárban rábólintottunk és elkezdtünk gondolkodni, hogy mi az, ami még eddig nem volt, és engem nagyon izgatott mostanában a zene mellett a tánc. Szerettem volna behozni a táncot, és annak egy kifordított, újra gondolt verzióját, összevarrva a zenével. Szerettem volna a táncost, mint embert megmutatni a különböző műfajokban, és azon belül azt, ahogy kifejezi magát a mi zenénkre, és az ő táncműfajára, valamint ennek az eldobásában közösen egy másik táncműfajjal vegyülve. Nagyon érdekes mikor egy latin táncos táncol egy hip-hopossal. Mintha egy másik dimenzióról szólna, messziről, távolról, megnyugtatóan. Kicsit olyan mintha átdobnának az ötödik dimenzióba és ott egy hihetetlenül nyugodt koncertet lezavarnánk, ami a szemnek is megnyugtató, mégis mondanivalóban dús koncertet kapnánk.
És hogyan kapcsolódik ehhez az egészhez az ókori görög filozófia?
Ezt a témát veretes kőszínházakban már körül járták, nagyon szépen tálalva szövegben és dramaturgiában. Én szeretném az egészet úgy szemléltetni, hogy a barlang falán megjelenő képek egy tábortűznek a lángjától vetülnek oda. Az eredeti ideológia arról szólt, hogy amit mi tapasztalunk, az tulajdonképpen a kinti világnak csak egy árnyjátéka, ami úgy jött létre, hogy mi egy barlangban vagyunk foglyok, és minden, amit látunk, az kivetülés, az igazi világnak egy csökkentett változata, tehát azok az árnyak az igazi világnak csak a vetületei. Ezt szerettem volna egy olyan letisztult elemmel elérni, hogy a jelenlévő zenészek meg a táncosok a barlang falán lévő árnyak. Mindenki halálosan feketében lesz, hófehér arccal, kicsit hajazva az ókori színházakra, és csak abban fogunk különbözni, hogy a fekete smink milyen arcot rajzol majd fel a különböző individuumokra, és mindenkinek az egyéniségét tükrözi az arcára festett pár vonal. A régi görög színházakban is használták ezeket a nagyon erőteljes sminkeket, amik bizonyos szabályok szerint kerültek fel az arcra, és itt is egy kicsit kapcsolódunk a színházrendszerhez. Kicsit olyan, mint egy furcsa, anonim hadsereg, ahol a művészeten keresztül előjön a mondanivaló és megvalósul egy saját kis világ. Elmesélünk egy történetet, mintha mi a leképezései lennénk a kinti világnak. A Müpa falára ezek az árnyékok felrajzolják, kivetítik, az eggyel színesebb világnak a valóságát, a feketeségükben pedig felvázolják a mostani világunkat.
Az egész show nagy meglepetésekre épül, vannak-e olyan elemei, amik a ti elképzeléseiteket is felül múlták?
Viszonylag letisztult, ahhoz képest, amit a Nemzeti Színházban csináltunk. Ott előre felvett vizuális anyag ment, a színpadnak minden négyzetmétere emelkedett, és voltak színészek, táncosok, óriásjelmezek, díszletek. Ahhoz képest ez egy teljesen fekete alapon, fekete táncosokkal, fekete hadsereggel zajlik, még kivetítők sincsenek. Itt a fénnyel és az érzésekkel játszunk. Ez lesz az eddigi legátláthatóbb és leginkább komplikáció mentes előadás. Itt inkább befelé utazunk, mint kifelé. Lelki kalandozás, semmint egy hatalmas nagy cirkuszi hacacáré. Ez egy nagyon basic, fehér világítás-fekete alap, fekete hadsereg-hófehér arc, nagyon Jin-jang, egyszerű és átlátható. Ez egy belső kalandozás inkább, mint egy túltengő külső habzsolás.
