Hirdetés

Minden kutya a mennybe megy – DMX élete és küzdelmei

Százak imádkoznak a White Plains Kórház szürke épülettömbje előtt, néhányan fotókat vagy egy harci kutya pórázát szorítják, miközben a letámasztott gyorsasági motorok mellett elsétálók a jól ismert dupla R betűt viselik a ruhájukon. Mintha Earl Simmons – vagy ahogy a rap-világ ismeri: DMX – egyik videójának kulisszái elevenedtek volna meg. Ezúttal azonban nem ő imádkozik, mint ahogy tette jellegzetes rekedt hangján, minden albumán és valamennyi koncertje zárásaként. Miután szívinfarktussal (amit valószínűleg drogtúladagolás okozott) kórházba szállították, a szervezete összeomlott, és az agyi aktivitása megszűnt. Most érte szólnak az imák, mikor családja több napnyi várakozás után április 9-én úgy dönt, hogy lekapcsoltatja a gépeket, amik egy héten át mesterségesen két világ közt tartották a hiphop történetének egyik legzaklatottabb sorsú szereplőjét.

A rap világa felejteni akart az 1997-es esztendőben. Maga mögött hagyni Tupac és Biggie értelmetlen halálát, a keleti és a nyugati part közt szított ellenségeskedést, kitörölni az emlékezetéből az automata fegyverek ütötte lyukak képét a fekete luxusautókon. Beköszöntött a “fényes öltönyös korszak”, ahol a mérhetetlen luxus hajszolása közben már szőrmebundák gallérját markolták, vagy vaskos platinagyűrűket tartottak azok az ujjak, amik korábban ravaszra görbültek vagy külvárosi utcai bandák jelét formázták. Olyan zenére volt szükség, amire még “a republikánus párt szavazói is szívesen táncolnak”, és ezt a nyolcvanas évek hangmintáira épülő, a gondtalan élet illúzióját kínáló dalok jelentették, amiket a tovább erősödő Bad Boy lemezkiadó szállított, élén a producermogulból rapsztárrá előlépő Puff Daddy-vel. Miközben az év szilveszterén egy ország táncolt a Gettin’ Jiggy With It vagy a Feel So Good ütemeire, senki sem sejtette, hogy ennek az érának meg vannak számlálva a napjai, és a fényes öltönyöket egy 27 éves újonc tépi majd apró darabokra, aki egy olyan helyről érkezik, amit még csak kisbetűvel sem jelöltek korábban a műfaj térképén.

“A Def Jam Records elengedte a pórázát” – ezzel a mondattal és két, a hallgatóra acsarkodó pitbullal reklámozták az első DMX kiadványt, és a Get At Me Dog végül óriási szeletet harapott ki a zeneiparból. Ugat, morog, Versace ing helyett csak egy trikót és terepszínű bandanát visel, arany helyett gyakorlatilag fém kutyaláncot hord a nyakában, és a “yonkersi Tom Waits” Newport cigarettával és sorozatban tekert bluntokkal edzett hangját ezer közül is azonnal felismernéd. “Az utca nevelte, a templom mentette meg és a hiphop hozta el nekünk” – írja róla a Vibe magazin, majd hozzáteszi “ha Tupac volt a betonból fakadt rózsa, DMX maga volt a beton.” Utánozhatatlan utcai költő, megtört forradalmár, aki az egyik versszakban Istenhez fohászkodik, a következőben kivérezteti az ellenfeleit.

A The Source nagy lehetőséget látott benne már 1991-ben (még DMX The Great néven szerepelt a fiatal tehetségeket bemutató Unsigned Hype rovatban), de a Columbia Records négy évvel később egyetlen sikertelen, ugyanakkor beszédes című dal (Born Loser) után megvált tőle. Lyor Cohen, a zenerajongóból acélkemény üzletemberré fejlődő Def Jam-vezér azonban ezt a hibát már nem követte el. Mikor első alkalommal, az éjszaka közepén hallotta a yonkersi Powerhouse stúdióban rappelni, DMX éppen a kórházból érkezett, ahol egy verekedés után drótokkal kötötték össze a törött állkapcsát. Beszélnie sem lett volna szabad, de végül olyan energiával rappelt élete legfontosabb meghallgatásán, hogy Lyor azonnal szerződtette, és így emlékszik vissza arra az estére: “hallottam, ahogy szakadnak a szájában a drótok.”

“Tudtam, hogy jó vagyok, mióta először kezdtem rímelni. Most már csak bebizonyítom mindenki másnak. Fogok egy rímet, amit négy éve írtam, és használom. Ismered a Money, Power, Respect verzémet? Azt ’92 környékén írtam. Tudom, hogy egy kicsit mindenki előtt járok” – mondja a hozzá hasonlóan yonkersi The Lox első sikeréről, amiben övé volt az ismeretlen fiatal tehetség szerepe. Még az első saját Def Jam megjelenése előtt segített visszaállítani L.L. Cool J. utcai hitelességét (4,3,2,1), mellette Mase rabruhára cserélte a fényes öltönyét (24Hrs to Live), és az ultraagresszív Onyx is benne találta meg harmadik lemezének első közreműködőjét (Shut’em Down).

A “shiny-suit” éra végét jelentő, első DMX-videó

A visszaemlékezések szerint 1998 telén minden New York-i autóból a Get At Me Dog üvöltött. Hype Williams tökéletesen érzett rá, hogy a grandiózus díszletek, a millió dolláros költségvetés helyett itt sokkal nyersebb megjelenítésre van szükség. A fekete-fehér képekből sugárzik az energia, szinte érzed az ütemre önkívületben ugráló, egymáshoz tapadt emberek izzadtságának szagát. Visszakérték, nem hagyták, hogy ez a Dame Grease beat egy Dj Clue kazetta b-oldalán kallódó freestyle-ként végezze, és egy teljes dalt készítettek belőle. Ez volt az 1988-ban alapított ügynökség, a Ruff Ryders első nagy ötlete, a második, hogy a videót Peter Gatien klubjában, a Tunnel-ben forgatták. Annyian biztosan nem ismerik a Nagy Alma kultikus klubját, mint hírhedt társát, a Studio 54-et, de a Bret Easton Ellis regényeiben is felbukkanó háromezer fős szórakozóhely már a kilencvenes évek elején az urbánus legendák és a techno-house kultúra fellegvára volt. Aztán megérkezett a New York-i éter első számú ízlésformálója, Funkmaster Flex, és vele a minden vasárnap (!) este telt házas hiphop-party, és ezzel együtt az éjszaka csúcspontján egy óra és fél három között megszületett egy új fogalom: a tunnel banger.

A kifejezés alatt olyan agresszív, hardcore-hiphop felvételeket értünk, amiket máshol alig vagy egyáltalán nem játszottak, de nyers energiájuk a Tunnel falai között hétről hétre őrületbe kergette a gyakran börtönviselt látogatókból álló közönséget. A rendőrségi razziánál és a lövöldözésnél csak az volt gyakoribb, hogy Flex, Big Kap vagy Cipha Sounds lemezes táskájának egy darabja slágerként született újjá az esték valamelyikén. A Get At Me Dog pedig nem volt más, mint a tunnel banger nagybetűs definíciója.

“Olyan vagyok, mint egy szuperhős, egy rap prédikátor. Egy megváltó. Azok hangja, akiknek nincsen hangjuk. Látom, kik ők, látom, kik vagyunk. Én vagyok a hangjuk.” DMX sajátos, rekedt orgánuma pedig, mikor 1998 májusában megjelent az It’s Dark and Hell is Hot és első helyen nyitott a Billboard albumlistáján, már nemcsak New Yorkot, az egyetemi rádióállomásokat és hardcore rap klubokat járta be, hanem az egész Egyesült Államokat. Az utcasarkok költészete és vallási hevület keveredett a szikár, fémes ütemek hátán, mindez dalról dalra rég nem látott lendülettel előadva. Nem csak a jellegzetes ugatás és morgás volt a sikere titka – a fekete és latinó fiatalok tudtak kötődni ahhoz a fájdalomhoz, amit hajlandó volt velük megosztani, és a felvételekből áradó agresszív energia magával ragadta őket. A borítón (talán éppen a pokolban?) látható a magányos Dark Man X, ahogy visszahozza a mainstream hiphopba a társadalmi üzenetet, miközben hol magával az ördöggel társalog (Damien), hol közelebb kerül Istenhez (Convo), egy utcai bűnöző szemszögéből meséli történeteit (Crime Story), vagy épp játszi könnyedséggel vált és szentel dalt a hölgyeknek (How It’s Goin’ Down), miközben a lemezen minden barázdát átjár egyfajta ősi spiritualitás. Még a negyedik kislemezből is sláger vált, ráadásul az album a késő kilencvenes évek hiphopjának legnagyobbja. Pedig eredetileg el sem akarta készíteni. “Egy hétbe telt, mire meggyőztem! Azt mondogatta: Nem akarom azokat a white-boy beateket, én nem rímelek arra a szarra!” – idézi fel a Ruff Ryders Anthem megszületése előtti napokat Swizz Beatz, aki akkor még tinédzserként ezzel a dallal rögtön katapultálta magát a szuperproducer státuszba. Todd Boyd, a Kaliforniai Egyetem professzora írja könyvében: “Talán jobban megérted, hogy mi zajlik a fekete emberek világában napjainkban, ha DMX It’s Dark and Hell is Hot-ját hallgatod, mint ha Martin Luther King beszédeinek ismétlését.”

DMX első albumának borítófotózásán (Fotó: Jonathan Mannion)

“A rap több mint áldás. Muszáj, hogy a generációnk számára létezzen ez a zene. Könnyebb a fájdalommal megbirkózni, ha a miénk, nem csak a tiéd.” Fájdalomból pedig gyermekkorában is kijutott neki bőven. A Rappers Delight-ot, élete első rapszámát egy kórházi ágyon hallotta, miközben krónikus asztmarohamok gyötörték. Ezek a fájdalmak már régi ismerősként üdvözölték a fiút, akinek nyolcévesen kellett átvennie a férfi szerepét a háztartásban, mikor apja, Joe magára hagyta őt, négy lánytestvérét és anyját, Arnette-et. Nemcsak a tüdejében jelentkező fojtó érzés volt ismerős számára már ilyen fiatalon, hanem anyja abuzáló viselkedése is. Előfordult, hogy egy vétségért harminc napig nem mehetett ki a szobájából, csak a fürdőszobába és vízért. “Egészséges fájdalom volt. Sokkal erősebbé tett.” A többnyire egyedül hagyott gyermeknek a magány lett a társa, az üres házba haza kellett hoznia mindazt, amire szüksége volt. Enni alig evett, mert ha hiányzott valami a hűtőből, anyja dühbe gurult: “Nem akarta, hogy szarháziak megegyék a kajáját.” Yonkers utcáin bóklászva találta első kutyáját, és attól kezdve az állat egyszerre jelentette számára a családot és a lojalitást. “A kutyám volt a barátom. Mindig is kívülálló voltam. Nem vegyültem másokkal, mert nekem abból semmim sem volt, ami nekik.” Hamarosan egyike lett azoknak a határozott apafigura nélkül felnövő fiataloknak, akik nevelőszülők, intézetek és a börtön háromszögében őrlődtek. Rablás, autólopás, majd crackfüggőségével együtt újabb betörések következtek. Egy börtönben eltöltött év során kezdett rappelni, önmagát egy korábbi intézetben megismert régi, poros dobgépről elnevezve. Mikor szabadulása után nem találta a helyét az utcákon, egy régi barátja belekarolt, és a Warburton Avenue-n lévő templomba vezette, ahol rálelt Istenre. Évekkel később, mikor elárverezték a templomot, megvásárolta, és az ott prédikáló lelkipásztornak adta.

“Érzem a népem. A halálomig szeretem őket, ezt még megmagyarázni sem tudom, csak látom, hogyan néznek rám. Segíteni nem tudok, de szeretem őket. És nem fogom őket a rossz helyre vezetni. A kibaszott ördög lennék, ha ezt tenném.” Azt a bizonyos ördögöt pedig nemcsak a második lemezén felbukkanó Marilyn Manson miatt látta meg benne az amerikai társadalom konzervatív része, ebben sokat segített a Flesh of My Flesh, Blood of My Blood borítója is.

“Hús a húsomból, vér a véremből”

“Kétfajta üdítő, cukor és ételfesték.” Ebből keverte a korszak talán legjobb portréfotósa, Jonathan Mannion a kád “vért”, amibe a képek kedvéért belefeküdt – mondja Cey Adams, aki a Def Jam kreatív igazgatójaként korábban olyan zenekarokkal dolgozott, mint a Beastie Boys vagy a Public Enemy. “DMX meg fogja menteni a céget! Meg fog menteni mindannyiunkat, mert a Def Jam az a cég, ami az utcán született, és most hála Dark Man X-nek, visszatérünk a gyökereinkhez!” Ezek már Lyor Cohen szavai (ahogy DMX önéletrajzában áll), és valóban: Redman váratlan sikere után hat évvel, második alkalommal a yonkersi MC mentette meg a hiphop legfontosabb lemezkiadóját. A The Chronic és a Doggystyle keltette nyugati-parti hullámok, majd a Bad Boy egyeduralma alaposan megtépázta a Rick Rubin által alapított kultikus labelt, amit egy 1994-ben kötött üzlet miatt a társtulajdonos PolyGram is szorongatott. DMX mindössze fél év alatt elkészített egy második nagylemezt, aminek ’98 decemberi megjelenésekor még az elődjéből is ötvenezer példányt adtak el hetente. Az első rapelőadó lett, aki egy éven belül két nagylemezzel is az eladási lista élére tudott lépni, korábban ilyen bravúr csak a popikon Elton Johnnak sikerült.

Időközben részt vett két nagyszabású koncertsorozaton, amik hírhedtté váltak szuggesztív színpadi jelenlétéről. Mikor a Survival of the Illest turné négy busza, rajta ötven fővel kigördült New Yorkból, DMX csak tízezer dollár óvadék fejében lehetett ott headlinerként a Def Squad, az Onyx és Cormega nevével fémjelzett line-upban. (Egy egzotikus táncosnő vádolta meg, hogy egy privát előadás során erőszakoskodott vele. A vádakat később ejtették.) “Két perccel a fellépés előtt elkezd fájni a gyomrom. Egész nap lazulok, de percekkel azelőtt, hogy fellépnék, megjelennek a pillangók. Ilyenkor csak egyedül imádkozom az öltözőben.” A Hard Knock Life turnén Jay-Z előtt állt színpadra. Már a színfalak mögött ugatott a mikrofonba, hergelte a sokezres közönséget, hogy aztán aréna-rockkoncerteket megszégyenítő energiával robbanjon be a színpadra, és a Prayer című dal/imádság soraival, acapellában zárja a fellépését, “előzenekarként” gyakorlatilag legyőzve a hiphop egyik legnagyobb egyéniségét a saját turnéján. “Mintha templomba vinném őket, ők pedig keresztbe tett karokkal, X-jellel válaszolnak.”

A Slippin’ videójában a gyermekkor démonai elevenednek meg

Mire a harmadik, egyben legnépszerűbb lemeze (…And Then There Was X) megjelent 1999 decemberében, ünnepelt szupersztár volt, aki a celebritás és a nyomornegyedek szószólója cím között egyensúlyozott sikeresen. A What’s My Name és a Party Up egy karriercsúcsot ünneplő előadó tükörképei, aki tökéletes összhangban alkot házi producereivel, a Swizz Beatz, Irv Gotti, Dame Grease, P.K. négyessel, miközben közös munkájuknak hála a Ruff Ryders sikeres branddé lép elő: ruhamárkával, platina státuszt elérő válogatáslemezekkel, Eve, Drag-On és a The Lox kiadványaival.

A soha el nem készült hiphoplemezek örök ranglistájának dobogóján a Helter Skelter (Dr. Dre & Ice Cube), a The Commission (The Notorious B.I.G., Jay-Z & Charli Baltimore) albumai mellett szorosan ott áll a Murder Inc. bemutatkozása. DMX, Ja Rule és Jay-Z hármasa az XXL magazin címlapján harangozta be az év júniusában, hogy “Gyilkosság Rt.” néven közösen rögzítenek egy teljes lemez. A trió végül beérte egy jól sikerült fotózással, amin betörőként és verőemberként pózolnak egy baseballütő, egy ásó és egy vastag fémlánc társaságában, arra figyelmeztetve, hogy bármikor a csomagtartójukba kerülhetünk. A név pedig megmaradt Irv Gotti saját kiadójának, aki hamarosan lágy, finomabb hangmintákkal és új attitűddel gondolta újra az r&b és a mainstream rap játékszabályait.

A Murder Inc. szuper-group “bérgyilkosai” a XXL magazin címlapján 1999 nyarán

A már említett Busta Rhymes-, TLC- és Missy Elliott-videókkal a kliprendezői szakma csúcsát megmászó, halszemoptikával felszerelt vizionárius Hype Williams még az első nagylemeze előtt DMX-nek adta készülő filmje egyik főszerepét. A Belly végül nem lett több, mint egy hosszúra nyúlt, kitűnően fényképezett klip, egy Scarface-imitáció, ami a blaxploitation korszak alkotásaihoz hasonlóan a forgatókönyv hiányosságait emlékezetes soundtrackkel igyekezett pótolni. Innen egyenes út vezetett Hollywoodba, ahol előbb akciósztárok oldalán bizonyított – Öld meg Rómeót! (Romeo Must Die), Sebhelyek (Exit Wounds), Bölcsőd lesz a koporsód (Cradle 2 the Grave) –, majd, ahogy a zeneipar fókusza egyre inkább más művészekre irányult, alámerült a B-, de sokkal inkább a C-filmes süllyesztőbe. 2014-ben egy emlékezetes jelenetben (egy régi Charlie Chaplin-dalt énekelt egy cellában) felbukkant Chris Rock hiphop-generációról szóló komédiájában (Az öt kedvenc (Top Five)), két évvel később a Deadpool pedig egy teljesen új közönséggel ismertette meg az eredetileg Jet Li-vel készült filmjéhez íródott X Gon’ Give It To Ya jellegzetes ütemeit.

Eva Mendes, DMX és Steven Seagal a Sebhelyekben

“A nagy válság”-ra (The Great Depression) keresztelt negyedik album címe hosszú távon önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. Eredetileg a rapszakmabeli riválisaira akarta rászabadítani a “válságot”, de egy hónappal szeptember 11. után a koncepciót sokan a terrortámadás utáni fizikai és lelki pusztítás tükörképének érezték. A Who We Be saját lírai csúcsdöntés arról, hogyan hagyja az ország figyelmen kívül a fekete emberek problémáit. DMX a fekete Amerika kollektív tudatának hangjává lépett elő. A válság azonban begyűrűzött a mindennapjaiba. Elhatalmasodó drogfüggősége elvonókúrák sorához, adócsalási ügye végül egyéves börtönbüntetéshez vezetett, miközben házassága is megromlott, még a sikerek előtt megismert felesége, Tashera végül elhagyta. 2002-ben még így foglalta össze a kettőjük viszonyát: “Tizenegy éve vagyok a feleségemmel. Ő a tányér leves, mikor beteg vagyok. A takaróm, mikor fázom. Ha nem élsz kapcsolatban, szükséged van egyre.”

A Lord Give Me a Sign producerével, Scott Storch-csal masszív drogfüggőségük idején együtt éltek Miamiban

A belőle áradó végtelen energia, nyers erő képes volt arra, hogy áthágja a műfaji korlátokat, és a hiphop törzsközönségén túl is népszerűvé tegye, ezzel beigazolva Irv Gotti (akkor még csak Dj Irv) vízióját, aki 1998 tavaszán a Def Jam irodában felírta egy filctollal a frissen szerződtetett DMX neve mellé, hogy ötmillió eladott példány, mire hangos nevetés volt a válasz az igazgatók részéről. Egy évvel később már senki nem nevetett, sőt végül az első öt DMX-album mindegyike az első helyen nyitott az amerikai eladási listán, ezzel történelmet írva szólóelőadóként. (Ezt a rekordot csak 2013-ban Beyonce-nak sikerült megdöntenie.)

Nemcsak zeneipari rekordjai, hanem a Swizz Beatz által tökélyre fejlesztett, pattogó soul hangminták helyett agresszív saját billentyűhangokkal operáló, repetitív “klub-hangzás” is időtállónak bizonyult, akárcsak a morgással, ugatással, imával átszőtt, csontig hatoló üzenet, ami hosszú távon az It’s Dark and the Hell is Hot lemezt az Illmatic, a Ready to Die, és Reasonable Doubt mellett minden idők egyik legjobb debütáló rapalbumává emelte. „Az az album inspirált, hogy rapper legyek. Teljesen nyers és valódi volt. Tupac elment… és ő érkezett, hogy betöltse az űrt” – mondja Kendrick Lamar, aki mellett Asap Rocky, Denzel Curry és Skepta is hatalmas inspirációként tekint az egykori Ruff Ryderre.

Halálhírére nemcsak a teljes hiphop világ, hanem kis túlzással a popkultúra egésze reagált Hollywoodtól Yonkersig. Jamie Foxx, Aaliyah édesanyja, Scott Storch és Tom Morello egyaránt azok közt szerepelt, akik megosztották történeteiket, és újabb apró adalékokkal járultak hozzá egy igazán komplex személyiség megismeréséhez. Így tett Talib Kweli is, aki elárulta, hogy az elhunyt kedvenc dala nem egy gitárriffekkel átszőtt energiabomba vagy egy hiphopklasszikus, de még csak nem is egy extrém színpadi jelenlétre inspiráló James Brown-favorit. DMX a poptörténet egyik legszebb szerelmes számát hallgatta és énekelte legszívesebben: a multiinstrumentalista Bobby Caldwell dalát, a What You Won’t Do For Love-ot 1978-ból. “Elég baj, hogy mindannyian meghalunk, akkor már szívesebben halnék meg okkal. Ami azt illeti, szeretnék a népemért meghalni. Az megtiszteltetés.”

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
845FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk