Hirdetés

A megbékélés ösvényein – Elolvastuk a Hit, Remény és Vérontás című Nick Cave beszélgetőkönyvet

A kötet megjelenése váratlanul ért, a közeli könyvesboltig elbotorkálás izgalmát viszont némileg beárnyékolta a hirdetéshez biggyesztett marketingszöveg, miszerint Cave nem szeret a régmúltról mesélni, inkább a közelmúlt történéseinek lecsapódása, a tragédiák, a megváltódás, a hit, és az újabb dalok jöhetnek szóba. A hitkérdések ugyan nem állnak távol tőlem, ám régi rajongóként, a nyolcvanas években agyonnyúzott Birthday Party kazetták túlélőjeként én viszont szívesen merülök még egyet-kettőt legalább olvasóként a tegnapelőtti pocsolyába hőseim nyomait kutatva. Szerencsére nagy baj ebből a nézőpontból sincs: bár valóban a terjedelem jelentős hányada a kétezres évek új-termékeny korszakát járja körül oda-vissza; és ezen belül is a tízes évek (főleg szeretett fia, Arthur elvesztésének) kálváriáján, és a részben abból eredeztethető lelki/szellemi kiútkereséseken, valamint az egyébként Cave egész életén végigvonuló vallási kérdéseken a főfókusz, de többször, és főleg összefüggéseiben azért szóba jönnek és érzékletes képekben peregnek előttünk az ausztrál ifjúkor eseményei is. Sokat megtudunk a punk kezdetekről, a művészsulis tapogatózásokról, a Mick Harveys és Blixás évtizedekről, de még a hőn szeretett és különleges sorsú Anita Lane-ről is kapunk körvonalazható személyiségképet.

A legjobb hír viszont az, hogy az egész előzetes elvárás-felépítmény a beszélgetőkönyvbe merülve úgy olvad a semmibe, mintha ott se lett volna. Nick Cave nem csak dalszerzőként, színpadi előadóként és imázsépítőként profi, de álarcait le-leszedegetve sok olyasmit is megmutat magából, amelyektől egy idő után már ott tartunk, mintha kifejezetten nekünk mesélne – ezért szinte meg is lep, amikor néha válaszaiban hozzáteszi, hogy ez meg ez így és így történt, Seán. Seán O’Hagan, az Observer és a Guardian munkatársa szintén kétkezi profi, ráadásul hősünk régi barátja – a Birthday Partys hőskor óta készít Nickkel interjúkat –, így helyzeti előnye révén olyan folyamatokat is be tudott indítani és végig tudott vinni, amikre más újságíróknak nyilván nem lett volna lehetősége. Seán ezzel együtt mindig finoman, empatikusan, néha kifejezetten óvatosan fogalmaz, viszont előbb-utóbb mindenre sort kerít, és van türelme témákat későbbre halasztani, ha valamihez Nicknek épp nincs sok kedve, aztán rendre ki is derül, hogy ezekkel később messzebbre is jutnak.

Azok számára, akik Nick Cave pályáját legalább érintőlegesen követik, egyébként is kirajzolódhatott már egy kontúros művészportré – mivel ő az a fajta rockszerző, aki sajátos gesztusaival és különleges orgánumával akár egyetlen dallal világokat épít és hoz átélés-közelbe –, így nem is annyira meglepő, hogy életéről, családjáról és művészi pályájáról mesélve nagyon gyorsan átérezhetővé is tesz mindent, ami szóba kerül. Miközben egyébként bevallja, hogy belőle gyárilag hiányzik az emberekhez való természetes odafordulás képessége, a megértés, a szeretetteli viszonyok kimunkálása a létező legnehezebb pálya számára, de pont ezek kínkeserves kiküzdése, és jelentős részben az átélt megpróbáltatások vezettek el aztán ezekhez a szociális továbblépésekhez. Az efféle terepen való előrehaladáshoz a legszükségesebb útravalók ugyanazok, mint a hős útján: a hamuba sült pogácsa és a szívsebek. Nick Cave és felesége, Susise 2015-ben veszítették el Arthur fiukat, aki lezuhant egy szikláról, és ez az esemény, valamint az ebből következő fájdalmak és a későbbi megváltódások körkörösen, vagy inkább spirálisan emelték egyre magasabbra az önmegismerés szintjeit, és fűzték egyre szorosabbra kettejük párkapcsolatát is. Cave arra is kitér, hogy bár nehéz kimondani olyasmit – mert az újabb és újabb összeroppanások évek múlva is meglephetik az embert, például egy szembejövő gyermek képében, vagy egy emlék felerősödésével –, hogy a rettenet dacára mégis fakadhat aztán új élet, lehetséges még boldog, felemelő pillanatokat találni az életben. Sőt, valamiféle korábban soha nem tapasztalt teljesség is kirajzolódhat, ha a kitartóan keresett és megtalált hit, a koncentrált keresés és belső párbeszéd az istenivel folyamatos és megtörhetetlen. Mindenesetre az életszemlélet átformálódása elengedhetetlen: „(…) a fiatal Nick Cave megvethette a világot, mert nem tudta, mi következik majd. Most már látom, hogy a világ ilyenfajta lenézése vagy megvetése valamiféle luxus volt, vagy kényelemből, sőt hiúságból fakadt. Neki még nem volt róla fogalma, hogy az élet értékes és törékeny. Nem tudta, milyen nehéz – és milyen fontos is – szeretni a világot, és kegyelemmel viseltetni iránta. És mint mondtam, nem tudta, mi jön szembe majd az úton.”

Nick Cave válaszai egyszerre költőien elemeltek és lelkesen profánok, így végig egy külön téridőben utazunk vele, és bár aránylag tényleg ritkán megy bele a régmúlt eseményeibe, mégis, ezekkel az őszinte megvallásokkal, a hétköznapi apróságokkal, a dalszerzési sajátosságokkal, a hullámvölgyekkel és katarzisokkal, az euforikus stúdiózásokkal, a különböző hobbikkal és családi dolgokkal, a gyerekkor szabad bandázásaival, a zavaró és kedvelt dolgok lajstromozásával mind-mind közelebb húzza az olvasót ahhoz az állapothoz, ahol mindez már gyakorlatilag nem kívül zajlik, hanem egy közös halmazban. Ki gondolná például, hogy az egyik legérdekesebb rész az – már-már transzcendens magasságokat pendítve meg szociális bensőségességével –, ami a The Red Hand Files nevű, főleg kérdésekre reagálós blogoldal üzemeltetésének buktatóit és örömeit járja körül. Ezen a felületen a rajongók kérdéseket tehetnek fel (heti több száz fut be természetesen), és ezek közül választ ki Nick minden héten egyet, amit aztán megválaszol. A vállalkozás felelőssége természetesen óriási, gyakran futnak be kétségbeesett, öngyilkosság szélére sodródott emberek levelei is, így az első években sokan meg is kérdőjelezték az egészet: hogy jön ahhoz egy rockzenész, hogy ennyire pengeélen táncoló vállalkozásba fogjon? A támadások pár év után elcsitultak, Nick pedig rendezte magában saját kétségeit és félelmeit.

Seán sokat kérdez a dalszerzésről is, mert úgy tűnik, az éppolyan nehéz ügy, mint korábban, az évtizedek alatt sem enyhült az elemi kétkedés és feszültség, mit is kell csinálni valójában, hogy lesz a formálódó ötletekből kész dal, majd album. Persze, ha olyan kitartó, türelmes és örökmozgó dalszerzőtársa van az embernek, mint Warren Ellis, akivel a Bad Seedset éppúgy csúcsra lehet járatni, mint a sorban érkező filmzenei felkéréseket, akkor végül is nagy gond nincs a napi melót illetően.

Seán valóban profi, úgy tér vissza időről időre a fontosabb témakörökhöz, hogy ezek aztán egyre tágabb keretek közé helyeződnek, és egyre pontosabban fogalmazódnak meg. Cave bevallottan sokat töprengett az évekig tartó, nagy beszélgetésekre épülő közös munka folyamán az el nem engedett kulcskérdéseken, így ez a repetitíven építkező könyvszerkezet a kínálkozó buktatókkal ellentétben éppenséggel egyre izgalmasabbá kavarja az egészet. Nick néha felülírja korábbi véleményét vagy új elemekkel egészíti ki, és így még az olyan kényes témák is jól sülnek el, mint például az egész világon végigsöprő eltörléskultúra hatásmechanizmusa. Ez a sűrűre szőtt beszélgetős kaland tehát kilép a duális keretekből, az olvasó a kukkolói pozitúra zavaró felhangjai nélkül vonódik be az eseményekbe; Cave írói készsége és műveltsége révén bár szabatosan fogalmaz, mégis olyan természetességgel és bővérű iróniával megy bele a kényelmetlen és banális dolgokba is, hogy innen szemlélve a narkós-túlkapások, az egymást érő rehabok és egyéb vad ifjúkori menetek is csak afféle megkerülhetetlen tapasztalati állomásoknak tűnnek. Nick Cave éppen attól az aki, hogy a nagy formátumú, ezért szociálisan is nehezen kormányozható személyiségjegyek és a kemény sorscsapások ellenére – vagyis talán pont ezek révén – képes a megújulásra és továbblépésre, és még az olyan kényes vagy éppenséggel unalmasnak/fárasztónak, sőt rockandroll idegennek tűnő témákat is szórakoztatóan és giccsmentesen képes fejtegetni, mint az erkölcsi és morális tapasztalások, a hit kérdésköre, vagy a legújabb hobbi, a keramikusság. Persze a klasszikus rockandroll kellék se maradnak ki, megidéződnek az imádott koncertezés velejárói, a stúdiózás mibenléte, a drogos kalandok, Blixa szélsőséges gesztusai, a régi szerzőtárshoz, Mick Harveyhez fűződő ambivalens kapcsolata, egyszóval ennél a 340 oldalon át részletezett, gigászi létgörgetegnél teljesebb kört elképzelni is nehéz lenne.

Helikon, 2024, fordította: Németh Róbert.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,981KedvelőTetszik
3,058KövetőKövetés
3,790FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés