Milyennek kell lennie egy minőségi hip-hop fellépésnek? Megállja egyedül a helyét egy fesztivál nagyszínpadon, headlinerként egy rapelőadó? A magyar közönségnek már annyi elég, ha az amerikai sztár egyáltalán hajlandó fellépni arra a bizonyos színpadra? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem miközben az idei Balaton Sound line-up két amerikai hip-hop produkcióját figyeltem. A válaszok pedig, ha adhatók igazán ezekre a kérdésekre, egyáltalán nem pozitívak. (G-Eazy-nyitókép: Csudai Sándor www.facebook.com/
Mikor a hip-hop produkciók a nyolcvanas évek elején egyre jelentősebb teret nyertek újítónak számított, hogy a nagyzenekarral felálló funk, soul együttesek helyett egy MC, és egy dj lép együtt színpadra. A klasszikus hip-hop felálláshoz nem is kell több egy mikrofonnál, egy mixernél és két lemezjátszónál. (Az persze már a nyolcvanas években kiderült, hogy vannak párosok, akik képesek ketten is emlékezetes élő produkcióra, mint például Dj Jazzy Jeff & The Fresh Prince.) A műfaj azonban a Wildstyle-ban látható kis klubokból hamar a stadionokba került, napjainkban pedig fesztivál nagyszínpadokon kell megfelelnie az újabb kihívásoknak. Az utóbbi néhány év tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy kevés kivételtől eltekintve erre a hip-hop előadók nem képesek. A profi dj-k helyét, laptop nyomogató haverok vették át (pár éve Kanye West még a sokszoros dj-világbajnok A-Trakkel turnézott), az EDM sztárok fény és vizuál orgiája pedig megalázza a hip-hop, és trap sztárok félpercenként ismétlődő, gagyi loopjait. Persze egy komolyabb hangzáshoz, látványhoz nagyobb stábot kell utaztatni, de így marad a kiabálás a mikrofonba, nulla színpadi koncepció, 40-50 perces fellépések, azaz minimális befektetés, maximális profit. (Hogyan turnézhat a Wu-Tang Clan saját hangtechnikus nélkül? Miért dedikál pénzért Raekwon? És miért pakol össze Ludacris dj-je szám közben a színpadon?)
A rossz prekoncepciók ellenére mégis egyaránt érdekesnek tűnt G-Eazy és French Montana fellépése. Előbbi az aktuálisan legnépszerűbb fehér rapelőadó, világslágerekkel, aki ráadásul a Bay Area térségből érkezik és olyan legendákkal is dolgozott, mint Too Short, vagy E-40. Hátranyalt hajával, bőrkabátjával, és kifakult Nirvana-pólóival pedig egyedi jelenség, akinek stílusát olyan magazinok is dicsőítik, mint a GQ. A marokkói származású French Montana is ontja a sikerdalokat, most épp a Spotify top 5-ben szerepel, mentora nem más, mint Puff Daddy (aka P. Diddy, a tavaly legtöbbet kereső zeneipari szereplő), kiadója a Bad Boy,a csaja Iggy Azalea (volt) és bármikor beugrik néhány rímre Kanye West, Nas vagy Drake.
Elsőként G-Eazy lépett színpadra. Két dolgot már az elején le kell szögezni vele kapcsolatban: jóképű, és alapvetően mindenkinek szimpatikus. Ezek azért fontosak, mert mindkettővel „visszaélt” a Balaton Sound nagyszínpadán állva. A női nézők egy jelentős százalékát már azzal megvette, hogy a harmadik számnál ledobta a kabátját, a férfiak pedig a koncertre várva elégedetten dünnyögték a rosé fröccsükbe, hogy: „azért ez a G-Eazy mégiscsak az egyik legszimpatikusabb gyerek a nagy rapbusinessben”. Az utóbbi gondolatra erősített rá azzal, hogy nem csak egy két cd-lejátszóval dolgozó dj-vel, hanem egy dobossal érkezett Zamárdiba. Ha nem is teljesen élő a produkció, néhány profi zenész rengeteget tud hozzáadni a show minőségéhez, elég csak a néhány évvel ezelőtti Soundon elkövetett Wiz Khalifa-koncertre gondolni, ahol a dobos olyan energiával és pontossággal játszotta a trap-témákat, hogy a zenész barátaim kezéből potyogott ki a vodkaszóda a meglepetéstől. Idén júliusban azonban ilyenről nem volt szó. G-Eazy dobosát olyan halkan keverték a dj-től érkező (dobot és sok esetben vokált is tartalmazó) alapokra hogy erőlködnie kellett annak, aki hallani akarta mit játszik. A dj többet kiabált a mikrofonjába, mint scratchelt, a száz négyzetméteres led-falra pakolt vizuál pedig kimerült abban, hogy egy szám alatt a tűz lobogott, máskor négy percig pálmafákat fújt a szél. (Ez utóbbi gyenge látvány főleg Martin Garrix voltos fellépése után fájt nagyon, ahol a fiatal producer zenéjét kevésbé vagy egyáltalán nem kedvelők is ámulva nézték egy órán át a másodpercre tökéletesen programozott fény, vizuál, lézer, és füst koncepciót.)
Ennyire minimál színpadi stáb esetén a főhősnek kell végtelenül szuggesztívnek, és gyakorlatilag egy energia bombának lennie, hogy a sokezer fős közönséget percről percre magával tudja ragadni, és az egy óra végére legyen egy egyre erősödő íve a koncertnek. G-Eazy-nek ez azonban nem sikerült. Sokszor teljesen elveszettnek tűnt a színpadon (ő ugye a hip-hopban szinte állandó hypeman-t sem hozta magával, aki végszavazott- és közönséget hergelt volna neki), hiába jött második számként már rögtön az egyik legnagyobb sikere az I Mean It. A hangerő, a trap-basszusok ott voltak, de a lelkesedés, a „varázslat”, és mondjuk ki az igyekezet hiányzott. Húsz perccel a kezdés után jó ötletnek tűnt hátrébbról nézni, és egy idő után inkább a mellettem álló amerikai zászlóba burkolózó, egyébként indiánnak öltözött és a trapre sámántáncot járó srác szórakoztatott. A Kehlani-val közös Good Life aratja a legnagyobb sikert, erre a környező pultoktól is beszalad mindenki, látszik, hogy a Fast & Furious 8 – aminek ez az egyik betétdala – itthon is tömegeket vonzott. A zárás persze a Me, Myself & I (aminek az ének refrénje alatt számomra érthetetlen módon a dj végig scratchel), akkorát nem robban, mint amire számítottam, a közös „Uuuu-Uuuuu” azért érkezik a tömegből. Ráadás nincs, a komolyabb színpadi koncepció hiánya miatt, ezen már meg sem lepődöm.
A legnagyobb ovációt kiváltó Good Life
French Montana két órával később lép fel, a második számú helyszín a Jager Aréna már a kezdésre megtelt. Egy női dj-t hozott magával, aki tizenöt percen át melegíti a közönséget, kevés sikerrel. (A Soundon láthattuk már Mix Master Mike-ot ezt profin csinálni, de a tavalyi Asap Ferg fellépés felvezetése is minőségi volt.) Montana két background MC-vel érkezik, és marad összesen 37 (!) percet a színpadon, befogott mikrofonnal, hangos „Coke Boyz” kiabálások közepette. „A legjobb show, amit valaha láttatok” – konferál a dj, belőlem meg hangosan kitör a röhögés. Két szám után ugyanis, valami olyan következik, amire senki sem számított. A dj alapok helyett más előadók számait kezdi játszani, ő és a színpadon lévők pedig ezeket rappelik / üvöltöznek rá (!). A Chris Brown féle Loyal még oké, mert van egy remixe French Montanával, de ezután jön Mark Morrison és a Return of the Mack (!), a Luniz és az I Got 5 On It (!), a Smells Like Teen Spirit (!!!), a Jump Around, Dj Khaled és a Wild Thoughts és a végén a Stayin Alive (!!). Itt feladom és elmegyek egy italért, ennél még Pusha T is jobb volt a melegítő nadrágjában, aki csak fellépés közben beszélgetett a haverjaival. Még pár szám és újra egyedül marad a dj, játszik még negyed órát, konkrétan össze vissza, aztán abban a másodpercben, ahogy lejárt a szerződésben foglalt idő, a verze közepén lehúzza az utolsó számot (Sir Mix-A-Lot, Baby Got Back), és elköszönés nélkül távozik. Próbálok magamhoz térni, és a zeneiparban dolgozó haverokkal megfejteni mi is történt a színpadon. Egyikük meséli a manager mindenért nagyon hálás volt a színfalak mögött, ezzel a mondattal búcsúzott: „Our show was suck, but everything else was okay.” Hát én sem mondhatnám szebben
Az Unforgettable klipje már 150 millió megtekintés felett jár
Az estét összességében a Punnany Massif és az Irie Maffia mentették meg, jól átgondolt, profin felépített koncertekkel. Érdekes hogy a külföldi fellépők gázsijának töredékéből nekik futja minőségi vizuálra, hangmérnökre, zenekari felállásra. Én meg azon gondolkodom, hogy egy hip-hop rajongó harminc felett akkor csak Gregory Porterre járjon a MÜPÁ-ba, vagy egyszer jön egy fesztiválra is egy fiatal külföldi rap előadó, aki meggyőz az ellenkezőjéről és végre hajlandó lesz tisztelni a saját közönségét, mint mondjuk Anderson Paak tette az Arénában.
