A január 15-ei tragédia mindannyiunkat lesújtott. Teljesen felfoghatatlan, hogy emberek haltak meg a West-Balkánban, és mérhetetlen részvéttel adózunk az elhunytak családjainak. Feldolgozhatatlan. Ezzel egy időben egy álomvilág is szertefoszlott. Az ítélkezés és felelősségre vonás nem a mi feladatunk, arról azonban biztosan tudunk véleményt alkotni, hogy mit jelentett a WB Budapest kulturális életében, és egyben a mi életünkben. Az első rész után kiszélesítettük a megkérdezettek körét, és zenészek mellett egykori pultos, újságíró, koncertszervező, színész illetve a konkurencia véleménye is helyet kapott. Minél szélesebb a spektrum, annál teljesebb a kép.
KRSA (PASO)
West-Balkán? Milyen hülye név már ez? Tűnődtem magamban, hogy hol hallhattam ezt korábban, de nem ugrott be a „Brék”… Tényleg annyira kint van? Na mindegy, azért nézzük meg…
Így indult az első WB-s este, ami aztán gyorsan sok másikat hozott magával, mígnem azon kaptuk magunkat, hogy szinte minden adandó alkalommal kint vagyunk a Kopaszi-gáton. Valamit nagyon elkapott a hely. A riksások forgataga, a himbálódzó fények, a folyó szaga – egyszerre bent a városban, mégis kimenekülve a természetbe. Buli után reggel ki lehetett ülni a Duna partjára hallgatni a madarakat, nézni a vizet, duplán feltöltődni, harmóniában. Egy feledhetetlen szabadtéri hely, ami nagyon jó programokkal töltötte meg a fülledt nyári estéket. Rengeteg kedves élményem fűződik ehhez a helyhez és ehhez az időszakhoz. Viszont csak magánemberként. A zenekarral ebben a WB-ben sosem játszottunk. Itt jön be a karma, a sors iróniája. Ahogy először nekem is visszatetsző volt a West-Balkán neve, úgy 2003 nyarának végén Győzőék sem merték megkockáztatni, hogy lekössenek egy bulit a frissen alakult, félreérthető nevű ska zenekarral 🙂
Annál szorosabb lett viszont a viszony később. A Corvin mozi mögötti WB-ben már heti klubestünk volt a PASO Soundsystemmel. Itt is sok emlékezetes éjszakát töltöttünk, köztük azt, amikor a Toasters zenekar nagytermetű jamaicai mc-je, Jack Ruby Jr. az este folyamán egyedül megivott 4 és fél üveg vörösbort, egyik kezében a mikrofont, a másikban az üveget lóbálva. Fogadásokat kötöttünk, hogy mikor esik össze, de – bár hazafelé azért már támolygott – végig talpon maradt. Ő egyébként a budapesti koncert után ragadt itt, mivel jamaicai útlevéllel nem engedték be a turné következő állomására, Horvátországba, így mi istápoltuk itt, amíg nem csatlakozott újra a többiekhez. Azt, hogy ezt meg tudtuk tenni nagyban megkönnyítette a WB rugalmassága a hirtelen jött programmal és annak költségeivel kapcsolatban.
Aztán, ahogy az lenni szokott a hasonszőrű kluboknál, a helyet csak bizonyos ideig kapják meg az üzemeltetők, hiszen az alternatív közegnél, vagy a WB közönségénél sokkal jobb bevételi forrással szolgál, ha az építményt más módon hasznosítják. Így vándorolt a Kopaszi-gátról ide, itt pedig úgy költözött hátrébb a hely két utcával lejjebb, ahogy haladt a Corvin sétány építése.
A következő WB nagyobb és szebb volt elődjénél. Ügyeltek a dizájnra – nem véletlenül tűnnek fel vagy egy tucat zenekari fotón, klipben a klub jellegzetes tapétás falai. A kopaszi-gáti WB után, ez volt a második kedvencem. Sok jó koncert, színpadon spontán kialakuló jam session, pezsgő hangulat – még barátainknak, a Rotterdam Ska-Jazz Foundation tagjainak is nagyon tetszett, amikor meghívtuk ide játszani őket. Világszínvonalú alternatív klub volt.
Az építkezés nyomán innen is továbbállt a WB. A Nyugati-térre költözött. Bár a PASO-val talán ebben a WB-ben játszottunk a legtöbbször, be kell vallanom, hogy a stációk közül ez lopta be legkevésbé a szívembe magát. Valószínűleg azért, mert a korábbi helyszíneknél valamennyire mindig jellemző volt az intim hangulat, itt viszont óriási volt a tér, ridegség áradt belőle. Ezt igazolhatja az is, hogy a hely aljában, a kisebb és jóval otthonosabb WB Presszónál, már előjött a hiányolt „West-Balkán” érzésem. De az is lehet, hogy csak az időszakos nyitva tartás miatt nem tudtam még elég időt tölteni az új WB-ben ahhoz, hogy igazán a szívemhez nőjön. Úgy tűnik, hogy erre már nem is lesz mód…
Viszont ennyi idő alatt is számtalan felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg, többek között azzal, hogy ismét együtt játszhattunk a jamaciai ska alapító atyáival, a hetvenen felüli öregurakból álló legendás Skatalites-szal. Ezt is és a korábbiakat is köszönöm, köszönjük!
Szörnyű tragédia az, ami a WB-ben történt. Azzal, hogy megszólalunk, semmiképp nem ezt próbáljuk kisebbíteni. Biztosíthatunk mindenkit, hogy osztozunk az elhunytak rokonainak gyászában. Azért tartottam és tartottuk fontosnak, hogy eleget tegyünk a felkérésnek és megszólaljunk, hogy elmondjuk, milyen kulturális- és szórakoztató központokat teremtett meg eddigi működése során ez a csapat, mennyi önzetlen erőfeszítés fűződik nevükhöz, hogy akik csak most figyeltek fel rájuk, tudják, hogy nem egy állandó profithajhász magatartás vezetett idáig, hanem egy szerencsétlen hiba. Hogy ez mennyiben terheli a hely megálmodóit, tulajdonosait és mennyiben az aznapi rendezvény szervezőit, arra majd a vizsgálatok során derül fény.
Varga Livius (Quimby, A kutya vacsorája)
A WB… Hmmm. Nekem a West-Balkán volt az első hely, ahová nem úgy jártam, hogy megnéztem mi a program. Még csak a műfaj sem érdekelt, mert tudtam: akárki játszik, biztosan műfajának kiválósága, érdekessége. Nem a tutira jártam, hanem a tuti meglepetésre. Szórakoztam, tanultam. Zenét, hangulatot, vibrációt. Szerettem volna ott fellépni. Bármivel. Aztán játszhattam. Hol hip-hop-ot, hol sanzont, hol rockot, hol drum&bass-t. A WB-be illett mind. Szerettem…
Egy alkalommal egy angol holland vegyes társaság megszólított az utcán, mondanék-e nekik egy jó helyet. Mondtam, megyek a törzs-kávézómba jöjjenek ők is. Jöttek. Már az első pohárka után tudtomra adták nem ez az, amire vágytak. Legyen élőzene vagy DJ, és sorolták a stílusokat. Meg sem várva kívánságlistájuk végét, a WB-be irányítottam őket, mondván, mit tudom én mi lesz, de yo lesz! Mentek, s jöttek. Másnap vissza a kávézóba, megköszönni, gyülekezni, és újra visszatérni a West-Balkánba. Javasoltam a változatosság kedvéért próbáljanak ma mást. Ma más lesz, felelték, egypár WB szórólapot villantottak, és már ott sem voltak. Hát ilyen hely volt.
Németh László „Fritz” (VHK – Vágtázó Életerő)
Részemről Győzőék előd-intézményével kezdődött minden. A "Süss fel Nap" mindenhonnan útba esett hazafelé. Törzsvendég is lettem jó pár évig. Már azon a helyen is léptek fel olyan hírességek, mint a GBH!
A Kopaszi-gát WB-je, nekem, Óbudainak nagyon messze volt, de azért, amikor megjelentem, hozta azt a hangulatot, amit sosem felejtek el. A "kertmozi feeling", ahol remekül lehetett közben sörözni, csajozni, akár táncolni, és minden egyebet. Azonnal nosztalgiát ébresztett a felhőtlen tinédzser éveim után a Római parti emlékekkel.
Később megszületett a "Nyócker" verzió. Gondolta volna valaki rólam, hogy színházba is járok? Na kérem szépen ott, ez is sikerült! Több előadáson is voltam. Nem volt utolsó szempont, hogy a csapolt búzasört be tudtam vinni a zsöllyébe. Azonnal megfogott az épület-mentés, amiket a nyugat-európai turnézásaink alkalmával láttunk számtalan helyen. Itt végre volt nekünk is egy ilyenünk. A legendás kanadai No Means No zenekar felléptetéséről nem beszélve. Sikerült megint nosztalgiába esnem a VHK-s "nagy utazós" évek után.
Aztán sokáig csend.
Mit ad Isten, egyszer csak a repülőtérről fuvaroztam a Banco de Gaia zenekart (akik a brit szigetország "Korai Örömje") a szállodájuk felé, megkérdeztem, hogy hol lesz a show. Mire ők közölték, hogy abban a multi-kulturális klubban, ami nemrégiben nyílt a város szívében!
No megtudtam, hogy megvan az új West Balkán a West Bahnhoffal szemben.
Játszott ott pl. az elpusztíthatatlan Suicidal Tendencies, illetve most jött volna a legendás Fields of the Nephilim.
Nekem szerencsémre sikerült egy felejthetetlen szeptemberi estén Jello Biafrával, és zenekarával egy időben, egy színpadon fellépni. Azonnal meglepett a belső-építészeti megoldás, ami nem csak jól nézett ki, hanem tökéletes akusztikát adott a teremnek.
Később többször megfordultam barátaimmal a lenti, nagy kávézó-kocsmában.
Jól éreztem magam Mindegyikben! Már megint nosztalgia. Szép, szomorú nosztalgia.
Pándi Balázs (egykori WB-pultos, zenész)
Szombat este a Művész moziból tartottam hazafelé, amikor egy ezerfős osztálykirándulást pillantottam meg a Balkán előtt. Több fültágító, mint egy bennszülött-konferencián, martinis üvegek a kézben. Gondoltam is hogy írok egy smst valakinek, hogy mi van, de hamar leesett, hogy "szegény ember daftpunkja"-party. Ez kb. egy órával volt a tragédia előtt, és akkor még nem sejtette az ember, hogy pár óra múlva lezárul valami, amivel felnőtt.
Győző volt az első főnököm, a Süss Fel Nap, ahol összejöttem az első csajommal, míg a Balkán, ahol szinte minden időt töltöttünk mivel egyikünkhöz se tudtunk menni, az utca meg hideg volt. A West-Balkánon keresztül Arató Gáborral a volán mögött jutottunk ki az ott dolgozók közül közel húszan a bécsi Hundertwasser Hausba Giger-kiállításra, és a legjobb barátaim egy jelentős részét is azok az emberek teszik ki, akikkel együtt pultoztam, szedtem a poharat, kreatív vasárnapoztam, amikor az ott dolgozók festették, díszítették a Kisfaludy utcai épületet, igazgatták a növényparkot etcetera, etcetera.
Míg a legtöbb véleményformáló és "aggódó szülő" továbblapoz a következő tragédiára, és ugyanúgy engedi az éjszakába a tizenéves gyerekét, nekünk, akik ismerik Győzőt és Gábort, egy kicsit megállt az idő. Hogy kinek mit hoz a jövő az érintettek közül, nehezen megjósolható, én mindössze annyit remélek hogy az a sok zenekar, valamint dj, aki akár a Süsinek, akár a Balkánnak köszönheti részben azt, amit elért, most ugyanúgy felvállalja Győzőéket, és azt, amiről a West-Balkán szólt mint amikor ez gázsiosztással és fellépési lehetőséggel párosult.
Mestyán Ádám (VHK – Vágtázó Életerő)
Én nem a WB-re szeretnék emlékezni, hanem az emberekre, akik vitték a hátukon, akik a pultokat összeácsolták, akik hajnalig csapoltak, akik szeretettel fordultak a részeg és fáradt zenészek, írók, festők, diákok, punkok, és egyéb gyanús elemek felé. Ahol hajnalban felkelt a nap és mi még a pult tetején táncoltunk a csaposokkal. Persze, a hely (az egymást követő helyek) mindenekelőtt egy kocsma volt, egy jó üzlet, ami azonban megpróbált érdekmentes kulturális központként is üzemelni, és ezt Győzőnek sosem szabad elfelejteni. Számomra a történet valamikor a ’90-es évek közepén indult, amikor a Süss fel Nap szintén egy jó kis koncert- és bulihelyszín volt, amellett, hogy a kedvenc kocsmánk – ezt már akkor Győző és Szasza csinálta. A Kopaszi-gát, a Corvin mozi mögött, a Futó utca tulajdonképpen ebből a modellből nőtt ki egyre nagyobbra és egyre komolyabban. Nem tudtam mindent nyomon követni, mert sokat hiányoztam Magyarországról az utóbbi időkben, de a Nyugati téri vállalkozással kapcsolatban csak azt láttam, hogy Győzőék egyre többet és többet dolgoztak, egyre komolyabb és komolyabb hajszába kerültek, és senki sem segít nekik, igaz, segítséget se nagyon kértek a szakmától. Örök emlékünk marad az ott tavaly szeptemberi Jello Biafrával tartott nagy koncertünk, amit Győzőéknek (na és a skalarosoknak) köszönhetünk. Emlékszem, Isztambulban egy kompon álltam, amikor Győző először hívott és majdnem beugrottam a vízbe, hogy lesz ez a buli! A szívem szakad meg, hogy becsületesen dolgozó és nagyot álmodó emberek, túlhajszoltságuk és mások pénzéhessége miatt végül csak nézik a darabokra tépett álmaikat. És velük együtt mi is csak nézzük. Hiányozni fog ez a típusú szellem.
Jakab Zoltán (Bridge To Solace, Skalar Music)
Mint minden valamirevaló zenészt és szórakozóhely-tölteléket, engem is megannyi emlék köt a West-Balkán különböző reinkarnációihoz, de ugorjunk most át a Kisfaludy utcába…
…mégpedig tiszteletbeli ecsém, Pándi Balázs születésnapjára, valamikor 2005. augusztusának elejére. Az est egy pontján sms érkezett Tompa Lindberg At The Gates énekestől, miszerint “Zoli, a városban vagyok, csináljunk valamit”. Mint kiderült, Tompa egy negyvenfős tanári kar tagjaként Budapestre érkezett konferenciára, így Pintér Norbert, Superbutt-mindenes a meghatottság könnyeitől küzdve felajánlotta, hogy fuvarozzuk őket akkor már a West-Balkánba. Tompához csatlakozott három másik tanár, így Norbert Ladáját egy kicsit túlzsúfolva összeszedtük a díszes vendégbrigádot. Az érkezés után három perccel Pándi úr tele is rakott minket a híres-neves Terminátor-koktéllal (kókusz-szirup, 80 fokos Stroh Rum, mindez meggyújtva, fogyasztás szívószállal), amelynek eredményeként a matektanár az egész éjszakát a hely előtt töltötte egy fába kapaszkodva, a negyvenes nyelvtanárnő meg bazsalygott, miközben többen is csapták neki a szelet. A születésnapi party olyan jól sikerült, hogy Tompa két nap múlva megint jelentkezett, hogy mind a negyvenen eljönnének. Aznap este már csak az iskolaigazgató, a hatvanas, joviális Olaf bácsi ivott Terminátort, őt ketten támogatták ki ezután.
A West-Balkán meghatározó helye volt Budapestnek. Sajnálom, hogy ilyen méltatlan módon kell bezárnia. Színfolt volt Budapest éjszakai életében, csakúgy, mint a Süss Fel Nap vagy a Kultiplex. Ma már egyik hely sem létezik, és ha megmarad a budapesti underground kultúra tendenciózus rombolása, semmi sem lesz itt pár éven belül…
Vajdai Vilmos (színész, rendező, a TÁP Színház vezetője)
A Táp színház az aranykorát élte meg Szalontay Győzőék helyén a Süss fel Napban. Korábban még a Tilos az Á-ban elkezdtük, majd FMK, Picasso, stb helyeken folytattuk a színházcsinálást. Majd a kezdeti idők után befejeztük a színházazást a pesti éjszaka szórakozóhelyein és bevonultunk évi egy-egy gigaprodukcióval az emberek, a nép elöl elszigetelt kortárs művészetek házába a Trafóba.
Majd egyszercsak – ahol már 6-7 éve a Korai’s Bandítos-szal dj-ztem minden hétfőn – Győzőéknek köszönhetően a Süss Fel Napban újra élesztettük az ad-hoc egyszeri előadásokat és egy-egy nagyobb előadásunkat is adaptáltuk a helyhez – akkor még sehol nem volt kocsmában színház, mint azóta szinte mindenütt – előadásaink váratlanul tömegeket vonzottak és kultikussá vált a TÁP Színház a hellyel együtt, mondhatni alternatív színházi robbanást, forradalmat csináltunk a Süss Fel Nappal, egy új játszási terület lehetőségének megnyitásával, és más kocsmák, klubok, szórakozóhelyek számára is megmutatta, hogy nem csak koncert vagy disco tud lenni éjszaka, hanem színház is.
Mindenfajta vita nélkül a hely és a tulajdonosok, üzletvezetők teljes támogatásával tudtunk ott működni, próbálni, előadásokat készíteni., innentől legalább 3 évig. Majd mikor bezárt a Süsi és megnyitott a West-Balkán a Futó utcában természetes volt, hogy megyünk velük. Ott már külön próbatermet is kaptunk tőlük és folytattuk előadássorozatunkat többször együttműködva az ott helyet kapó Impex galériával. Talán ez volt az első állandó helyünk a Tilos az Á óta ami nélkül nem nagyon tudtunk volna továbblépni.
Győzővel mondhatni baráti viszonyt ápoltunk már a Korai’s Bandítos idejében is. Számomra meglepő és csodálatos volt, hogy egy klub tulaja, tulajai ilyen közvetlenek, jófejek és kultúráltak tudtak lenni akiket nem csak a pénz érdekelt hanem a helyük sokszínűsége és kultúrája is.
Új helyükön, talán a mi hatásunkra is színházat akartak építeni a kocsma mellett.
Nagyon sok igazi színházi és személyes, fontos pillanatom fűződik hozzájuk, az általuk vezetett, fönntartott klubokhoz. Ott, velük született újjá a Táp színház.
Libor Anita (filmhu, újságíró)
Igazság szerint a West-Balkán Kisfaludy utcai korszakát nem is tudom felidézni. A Kopaszi-gátra persze mi is rengeteget jártunk, mint mindenki – gyakorlatilag nem ismerek embert, aki az Adam Freelanden vagy a "vizes" Anima-koncerten ne lett volna ott. Aztán a Futó utcában is jópárszor voltunk, számos trendywendy poszt őrzi a boldog, önfeledt bulik emlékét.
Noha az új West-Balkánt a Nyugati térnél papíron senki sem szerette, azért az tény, hogy a hátsó szobában volt néhány jó buli, de igaziból bárhol lehettek volna. Aztán az Őszi Fesztiválon volt egy előadás, ami a Skála, mint épület történetét dolgozta fel több, különböző helyszínre írt jelenetben. "Amit eddig tudtál, az csak ellenpélda volt / De nem baj, mert fő az illúzió" – a West-Balkánhoz hasonlóan a Szakkör előadása is a Neurotic Brékjéből kölcsönözte a címét. A darab előtt, a kávézó mögötti kis szobában kellett várakozni, miközben végtelenítve ment a Neurotic szám, és azóta is, ha kezembe akad a jegy vagy a színilap, mindig elindul a fejemben, és eszembe jut, hogy a Fő az illuzió adott arcot, hangulatot, történetet ennek az épületnek, akkor hirtelen értelmet nyer, hogy egy West-Balkánnak igenis egy ilyen lehetetlen helyen kell lennie, az Ilkovics büfé és a Skála áruház hűlt helyére kell nekünk színházba járni, kabátban és fröccsel a kezünkben. Emlékszem, arra is gondoltam, hogy 5-10 év múlva vajon hogyan lesz majd feldolgozva az a szakasz, amikor a West-Balkán használta az épületet, mennyi minden ehhez hasonló, jó értelemben vett baromság lesz még itt, Tilos-maraton meg Kispálfilm-bemutató, stb. Mindezt jelen állás szerint soha nem fogjuk megtudni, és ezt, az áldozatok emlékét és családjuk, barátaik gyászát maximálisan tiszteletben tartva, mégiscsak sajnálom.
Kalmár Péter (rendező, ügyvezető igazgató SZIKRA cool•tour•house Nonprofit Kft.)
Gábort még jó tíz éve, akkor ismertem meg, amikor a Moulin Rouge mulatót újjáépíttettem, Rajk Lacival. Gábor akkoriban Rajk építész munkatársa volt. Győzővel pedig személyesen csak nemrég találkoztam először, amikor belevágtam a fejszémet a Szikrába. Mit mondjak? Üdítő érzés volt, hogy hasonlóképp gondolkodunk a világról – annak ellenére, hogy úgy mondjam, egészen más kultúrkörben szocializálódtunk. Sokan kérdezték akkor és azóta is tőlem: "Nem félsz a West-Balkántól? Nem lesz ez nektek konkurencia?…" – és nekem újra és újra el kellett ismételnem, hogy "Miért félnék?! Hiszen épp az a jó ebben, hogy közösen ki tudunk alakítani egy újabb kulturális szórakoztatószigetet. Ha a Liszt Ferenc téren nem esnek egymásnak az éttermek, a kávézók, akkor nekünk miért kéne? Sőt! Meggyőződésem, hogy a közelségből még rengeteget tudunk majd együtt profitálni. Fesztiválok, közös, kombinált programok stb…" Ráadásul annak külön örültem, hogy Győzőék minket is egészséges konkurenciának tekintettek.
Azóta a felfoghatatlan szombat éjszaka minden megváltozott… Biztos voltam benne, hogy Győző és Gábor ezt a tragédiát nem fogják feldolgozni soha. Biztos voltam benne, hogy ezek után a WB bezár. Hogy majd máshol, más időben, más felállásban lesz-e még erejük és energiájuk a fiúknak arra, hogy ismét minőségi, értékes, alternatív kultúrát is közvetítő szórakozóhelyet nyissanak… ki tudja? Szerintem ezt még ők sem gondolták át. Mindenesetre mi a Szikrában szegényebbek leszünk egy jó szomszéddal…
Publo Palko (DJ, promoter)
Itt volt a legjobb szülinap.
Itt volt a legjobb legénybúcsúztató.
Itt volt a legjobb tejfakasztó buli.
Itt volt a legjobb REWIND.
Itt volt a legjobb szendvics .
Itt volt a legjobb tejszínhab .
Itt volt a legjobb SKOL .
Itt volt a legjobb gyümölcstál.
Itt volt a legjobb búcsúszám.
Itt volt a legjobb személyzet és társaság.
WB
