Több hazai képregénykiadó főleg Marvel képregények publikálására állt rá az utóbbi időben, és a Vad Virágok Könyvműhely is gőzerővel beszállt ugyan a Marvel-bizniszbe, de messze nem csak erre alapozzák az üzletpolitikát. A témát hosszan elemezgethetnénk (és most nem megyünk bele, hogy az új felfutásban főszerepelnek még a mangák, de speciális jellege miatt nem vághat bele akárki), elég most annyi, hogy már ez a terep is csúszóssá lett, a szűköcske hazai piac a szuperhősös képregényekkel is telítődni látszik, legalábbis megtérülésen felüli példányszámban. A helyzetet ki így, ki úgy próbálja orvosolni: ritkítással, kivárással, speciális címek rendszeressé tételével, sorozatok, oldalhajtások végig vitelével, a Vad Virágok például gyerek- és ifjúsági Marvel újdonságok behozásával. A frissítés, potenciális új fogyasztók megszólítása szép és jó dolog, de mi most inkább a korosztályilag tágabban értelmezhető kiadványokból szemezünk a kiadó kínálatából.
Az egy-egy szuperhőskarakter vagy hősbrigád életművére koncentráló – Én vagyok/Mi vagyunk sorozatcímű – szériából eddig kettő jött ki, a Galaxis Őrzői és a Loki, a harmadik etap pedig az Én vagyok Vasember. A korábbiak is rendben voltak – átgondoltak a válogatások a hatalmas életművekből, a szerkesztésen felül pedig a közbeiktatott ismertetők, biografikus összegzők is működőképesek –, a sok évtizedes, néha majd elapadó, máskor csúcsra törő jelenlét a karakterek és csapatok legtöbbjére jellemző, azaz szinte minden figura átmegy hullámvölgyeken, kereskedelmi és művészi értelemben egyaránt. Előbbi fő tényezője a képregény mindenkori aktuális piaci helyzete, ami erősen összefügg a kor változásaival és a generációváltásokkal, a kreatív oldalnak egyrészt ezekre rezonálva szintén változnia kell, ha szinten akar maradni, mert valami egyszer csak érdektelenebb lesz, akár idejétmúlt, és persze számít, hogy az alkotók mennyire tudnak ellépni a sablonoktól. Hogy aztán meglepetésre kiderüljön, éppen a hat évtizedes múltú Vasember az egyik, aki némileg ezen alaptényezők felett áll: képes minden korban érdekes maradni.
Persze Tony Starknak is akadtak mélypontjai, beleértve képregény-kereskedelmieket éppúgy, mint karakter-erkölcsieket, és ez több nézőpontból fontos, egyrészt az esendőség általában azonosulásra alkalmas, rokonszenvessé teszi az alanyt, az azokból való kínkeserves kilábalás pedig felfelé húz. Ráadásul a dörzsölt és esendő playboyba sikerült olyan személyiségkoktélt önteni, amivel ott van a legsikerültebb Marvel-figurák között. Elintézhetjük persze a fickót olyasféle összegzéssel, amit a kötet egyik kísérőszöveg szerzője fogalmazott meg: „(…) 1963-ban, a Stan Lee által kezdeményezett szuperhős-reneszánsz idején cinkosaival, Larry Lieberrel, Don Heckkel és Jack Kirbyvel együtt Lee egy olyan figurát képzelt el, aki mindazt megtestesíti, amit gyűlölnek. Íme Tony Stark, aki hasznot húz minden háborúból, gazdag fegyvergyáros, alkoholista és nőfaló.” Valóban szép kis lajstrom, és ha nem lennék rendszeres képregényolvasó, meggondolnám, hogy ekkora taplóval kezdjek. De ne ilyen hevesen persze, ahogy már megbeszéltük, a kép árnyaltabb, egyrészt megannyi kiváló szerző került Stark közelébe Bob Laytontól Brian Michael Bendisig, Dan Slottól Warren Ellisig, akik szép sorjában úgy nyúltak hozzá, hogy a fickó személyisége, csapongásai, kiújuló alkoholproblémái, egotúlkapásai ellenére mégis kirajzolódjon az a karakterív, ami éppannyira életszerű, mint amennyire irodalmi. Bár ez túlzásnak is tűnhet, pont a visszaesések, a már szociálisan is elfogadható változások utáni újra lealjasulások, a korábbiak újrarendeződése, a beismerések, amiket ugyan rendesen átszíneznek, de el nem hiteltelenítenek a jól ismert pofátlanságok, szóval ez a sok ide-oda lengő, mégis realisztikusként dekódolható személyiségpakk simán belecsomagolható egyetlen emberi lénybe.
A vizualitás és narráció, és úgy egyáltalán a sztorik kicsengése persze nem csak a szerzők stílusát tükrözik, hanem minden esetben az adott korét is. A hatvanas évek túlmagyarázó tünet-együttese után egyébként gyorsan kiderül, hogy a hetvenes években már be mertek néha vállalni komolyabb önszembesüléseket, az ilyen-olyan lelki-blokkokat elfedő iszákosság sötét tónusai még ma is meglepően hatásosak, hogy aztán úgy kelljen átverekedni magunkat a kilencvenes évek – közmegegyezés szerint is a képregénygrafika mélypontjának tekinthető – ronda bumfordiságain, hogy aztán többrendbeli feltámadásokat követően jussunk el Tony közösségi, munkatársait is emberszámba vevő megvilágosodásáig: Mi vagyunk Vasember. És meglehet, hogy Stark karikatúrája mindannak a társadalmi defektnek, amit rühellünk, és igazából továbbra is az, aki mindig is volt, egy gigászi egót felhizlaló pénzes bunkó, ám aki azért nem mellékesen mérnöki és gazdasági vonatkozásban is kivételes zseni, és cserébe átmegy helyettünk tűzön és vízen. Megtöretésének mélypontjain megéli a teljes kitaszítottságot, vállalja a legrútabb visszatükrözéseket, majd újra a csúcsra törve szembesít az emberi élet megannyi lehetőségével. Szóval üdvözölhetők a veretes nagy drámák, a látványos beállítások, a szépen kivitelezett akciók, a sok külső-belső hirig, de az utolsó menetben, amikor a megpróbáltatások kínjaitól megbölcsülve vidámabb és barátságosabb formában ugyan, de visszatér Tony lazán odamondogatós, rockandroll énje, na, az a képregényes megváltás.
Ehhez képest a 116 oldalas Pókpunk – Hatóságilag tilos című pofás sorozatindító kötet sokkal kisebb kaliberűnek tűnik, aztán persze kiderül, hogy vagánysága, a hatásos alapötlet mellett többek közt előtüremlik belőle egy olyan komponens, ami mégis rokoníthatóvá teszi a vasemberi karakterfejlődéssel, ez pedig a szociális szál, a magányos hős kontra közösségi megoldóképlet. A kezdeti ösztönös egoizmustól érdemes eljutni a ’te’ és a ’mi’ felvállalásáig, és ez az üdvözítő út itt is lezajlik, csak jóval tempósabban, már ebben az első körben. Pókember helyzete és alapsorsa persze jócskán különbözik Vasemberétől, és nem csak generációs értelemben. Például máris része egy egységben az erőben érdekelt csapatnak, de már az első rosszfiúkkal folytatott adok-kapokban kitűnik, hogy Pókember bandavezérként tekint magára, a lakórészekkel, kütyüszobákkal felszerelt közösségi házat, és persze az egyébként pofásra eszkábált kisbuszt is saját nevének toldalékaival illeti, de ehhez az idegesítő szokáshoz a többieknek is van persze egy-két keresetlen szava. Cserébe viszont Póki gondolkodás nélkül hoz áldozatokat bármelyikükért éppúgy, mint szabad életvitelükért.
És ha már itt tartunk, ez a sorozat nem a 616-os Földön, a Marvel-univerzum főfolytonossági síkján játszódik, itt a 138-as Földön nem Parkernek vagy Moralesnek hívják Pókit, hanem Hobie Brownnak, azaz Pókpunknak. Ez utóbbi rögtön ki is jelöli a főcsapást: hősünk és barátai szabadon szerveződő, csináld magad életvezetést tartanak fenn, ez pedig ismerős lehet a mi világunkból is: a hetvenes évek popkult-robbanásával a punk és egyéb underground körök sarkalatos véleményt fogalmaztak meg a társadalmi/politikai/gazdasági berendezkedésről éppúgy, mint a különböző hagyományos kulturális formák túlhordásáról. Az persze más kérdés, hogy a haszonleső világ ezt a mozgalmat is pofátlanul lefölözte az első energiahullámok lecsillapodását követően: maradtak a kiüresedő formaiságok, a gondolkodók (például a szociálisan elkötelezett anarchisták) pedig nem tudtak szélesebb társadalmi síkra előlépni a szubkultúrából. Ez a Pókpunk-széria, legalábbis ez az első fejezet, ennyire persze nem mélyed bele a színtérábrázolásba, itt az egész társaság, Anarchia Kapitány, Vasszív, Kamala, Hulk, Fenegyerek mind-mind kétkezi punkok, akik közül azért senki nem szándékozik beépülni nyárspolgárként a rendszerbe, és ehhez a szuperképességeknek van a legkevesebb köze, egyszerűen imádják azt az életvitelt, amit összehoztak maguknak. Valójában ez az igazi punk attitűd, a tarajok, szakadt és szegecselt bőrdzsekik, bakancsok, nyakban lógó elektromos gitár és dobverők csak afféle hovatartozási kellékek – és személyes ízlések. Mindezeket erősíti és egyébként is kitűnő szerzői ötletnek bizonyult az olyan emblematikus punkzenekarok beidézése kultikus dalszövegrészletek dialógusokba illesztésével, mint többek közt a Ramones, Sex Pistols, Misfits és Dead Kennedys, ezek alapján bárki összeállíthatja a képregény playlistjét.
A sztori erősen akcióközpontú, tele odamondogatós dumákkal, Cody Ziglar író elvégezte tehát a házit punkügyben, Justin Mason rajzoló (ő volt a kihúzó is) pedig tökéletes partner a punk-életérzés és esztétika hozzárendelésében; de figurái akciókba helyezéséhez is ért, higanymozgású és mimikájú szereplőit első pillantásra főleg karikírozza, de nem esik különösebb túlzásokba. Utcai csörtével indul a buli, aztán a végén úgy is zárul, ezek közé verekedések, bandázások, kütyüszemlézések ékelődnek, a nagyja pedig klasszikus roadmovie. A rosszfiúk az általános világábrázolásba hermetikusan passzolnak, persze ők mindig idősebbek, rondábbak, a dumájuk boomerebb, a főgonoszt viszont nem nevezném meg, mert a hozzá rendelhető csavar azért lényeges – miközben ez csak amolyan hab a tortán, sokkal inkább a korábbinál is szilárdabbá váló barátság, a közösségi létben élés mámora és az együtt átélhető mindennapok a kulcsmomentum.
A Vad Virágok az újságosokhoz kerülő szuperhősös gyereksorozatai mellé nagyon helyesen bevállal kortól függetlenül élvezhető (de azért ifjúságinak mondható) sorozatokat, a szintén vagány Mordály és Groot után ez a Pókpunk is telitalálat.
Én vagyok Vasember rendelés és beleolvasó.
Pókpunk rendelés és beleolvasó.
