Hirdetés

A színfalak mögött – Elolvastunk két új Loki képregénykötetet

És jól tettük. Kezdjük is azzal, ami egyenes ági folyománya a Fumaxnál kijött Asgard ügynöke (az első kötetről itt, a másodikról pedig itt írtunk) szériának, és a hosszan felvezetett Thor romlás/megdicsőülés sagában, a Birodalmak háborújában kulminálódik afféle kvázi-lezárásnak álcázott csúcspontban.

A Ewing/Garbett féle Asgard ügynöke Lokit lecibálta olimposzi sértett-isteni/tragikus-hősi magasának eposzi trónjáról, hogy a közönség – többek közt a feltételezhető újabb olvasói réteg is – magáénak érezhesse, amire minden esélye meg is van: Loki ezekben a körökben jórészt identitás-, felnövés- és elvárás problémák tengerében vergődve próbál nem csak felszínen maradni, de önmagát újérvényesítési magas fokig lökni. Meg is értem, ki ne szeretne megszabadulni a ránehezedő elvárásoktól az önértékelés- és családi-társadalmi szociális tengelyen vergődve, amiből, valljuk be őszintén, nem igazán mutatkozik kiút kifelé, legfeljebb befelé. Ez a belső mélységekbe vezető ösvény pedig szintén nehézségekkel, kísértésekkel, próbákkal van kikövezve, és ennek a lelki-dzsihádnak minden állomása – eredménye és kudarca – látszani kezd kifelé is, amik aztán rendre beleütköznek a külső világ börtön-szilárd falába. Ezeken a tényleg kilátástalanul újratermelődő folyamatokon megy át Loki is, és míg az Asgard ügynökében a megfiatalított isten újfent tragikus mélységekbe hull alá, majd támad fel főnixként, egyfajta lelki-rozsomáki megújhodási hévvel, ebben a Loki – A földre pottyant isten (Fumax, 2023) című ötrészes, már-már szatirikus felhangokkal kipöttyözött, meglepően vérbő és ötletes miniben (nem véletlen a Marvel féle Ötletek Házának urban-fantasys behozása sem) a humor, a beavatás és megváltás szál beszintezése csont nélkül összejött, nemhogy egyik sem oltja ki a másikat, éppen hogy egymást srófolják.

A felütésben, Jütunheimben, a jégóriások földjén találjuk Lokit, aki ebben a merev, humorérzékben, játékos kalandlehetőségben rendkívül alulfejlett világban rekedve, újsütetű királyként néz szembe többrendbeli alkalmatlanságával, gyakorlatilag majd minden szinten, ami a zárt rendszerekben élés sajátja. Ezzel együtt is, Daniel Kibblesmith író és Oscar Bazaldua rajzoló (és a westernes záró epizódban Andy MacDonald) ezeket a jégvilági paneleket is élettel és bejárni vágyással képes megtölteni, és még a trónvigyázásra frissen teremtett robotikus hólényt is személyiségdimenziókkal töltik fel. Nem beszélve Drrf-ről, a nyeszletten aprócska óriásról, akinek kalandjait/megpróbáltatásait simán elnézegetném hosszabban, mivel az a fajta képregényolvasó vagyok, aki akármeddig elmászkál érdekes mellékszereplők nyomában. Ebben a sorozatban, aminek egyik kiteljesedése a jelen kötet is, hősünk karakterfejlődését az újabb és újabb szerzők odáig lökdösték, hogy már egyre komolyabban felmerül a Bosszúállók sorába lépés, miközben persze az istenek óvjanak bennünket a végső jófiúvá válástól. Ez a veszély persze, mármint a túlzott komolykodás nyilván nem fenyeget igazából, de azért a morális fejlődés még Lokinak is jól áll, már csak személyiségjegyeinek bővülése okán is, mert a kezdeti idők egydimenziós rosszfiúságát a kor jócskán meghaladta.

Megtévesztő lehet a 128 oldalas kötet terjedelme, ugyanis csak első látásra tűnik soványkának, annyi történetszál, részlet, apróság és figura fért bele, mint többeknél csak terjedelmesebb füzetmennyiségben, és a szerzőket dicséri még az is, hogy képesek alig néhány panelben a láttató és továbbgondolható világ- és karakterábrázolásokra, sőt, még vissza-visszatérő helyzetek és narratív váltások újrakalibrálásai is beleférnek. És bár az igazi próba, ami az egyéni szintre levitt figyelmet és aggódást is előpiszkálja Lokiból, az Rémálommal vívott többszintű küzdelme, de a kötet tán legszórakoztatóbb része a könyvtárszerű Ötletek Házának bejárása a két kísérővel, akik láthatóan hatalmas élvezettel mutogatják Lokinak a halandó(bb) hősök toronymagas kalandirodalmait. Például Rozsomáknak vagy a még mindig tinédzser Pókembernek nem csak az ezer évekig élő Lokiénál, de még a folyton utazgató Thorénál is jóval tetemesebb kötet halom részletezi viselt dolgaikat. Bár az épp most második szériájánál tartó Loki tévésorozat is rendesen áthangszerelte és kitágította a karakter személyiségét és sorshálóját, de mégis: képregényes szövögetése frappánsabban és szabadabban bonyolított kiterjedtebb narratív mozgásterei révén. És persze a két médium, a képregényes és a filmes két külön világ, sem a figuráknak, sem pedig az ábrázolt világnak valójában nincs túl sok köze egymáshoz, a párhuzamosok pedig vélhetően a multidimenziók végtelenjében sem találkoznak, és jól is van ez így.

És akkor kezdjük elölről. A Vad Virágok Könyvműhely-féle Én vagyok Loki című 320 oldalas karakteréletmű-összegzés az első megjelenésektől kíséri végig Loki felbukkanásait és viselt dolgait, ami a Marvel-univerzumra hol csak lokális, néhol viszont azt egészében megrengető hatással bírt. A kötet magyar verziója egy francia sorozat alapján készült, aminek szerkezeti felépítését már az ezt megelőző Galaxis Őrzői kötetnél részleteztük, így mehetünk is tovább. Lokit is, akárcsak a legtöbb marveli alaphőst és antagonistát, természetesen Stan Lee és Jack Kirby szabadított a világra – még ha többségüket később más szerzők dolgoztak is ki mélységélesség tekintetében, de ez most mellékszál, a lényeg, hogy minden új karakter ugyanabba a világba érkezett, még az északi germán mitológiákból átemeléses esetekben is.

 

Persze a komolyabb multiverzumos dolgoktól még innen járunk, a kezdeti kozmikus hirigek a hagyományosabb korabeli SFF keretei közt zajlanak. Loki veretes és klasszikus főgonosz a Marvel történeteiben még igen sokáig, aki isteni ereje ellenére kicsit groteszk, sárga-zöld göncébe csomagolt, néha kifejezetten göthöttebb alkatot kapott alkotóitól, és akiről így már megjelenései pillanatában simán elhisszük az egészségtelen mögöttes lelki életvitellel járó összes rosszaságot. Ennek a vaskos életútkötetnek a nagyját az MCU-féle új időszámítás előtti éra teszi ki, olyan grimaszokba és hatalomkövetelő – „Végre győztem!”, „Senki nem mondhat ellent nekem!” – felkiáltásokba facasarintva Loki képét és testtartásait, amiket nagy élvezettel szoktunk szemlélni máshol is, például a Conan képregények gonosz varázslóin. És bár úgy tűnhet, a magukon uralkodni képtelen őrülteknek semmi esélye nem lenne a tényleges hatalom megragadására, ám nem is kell túl mélyre visszanézni az időben ennek cáfolatához: a hevesen gesztikuláló és abszurditásokat üvöltöző, mégis tömegeket magnetizáló pszichopaták történelmi váltófutása bizony rögvalóság.

Loki a képregényekben leggyakrabban nem önálló sorozatokban, mint inkább Thor tartozékaként, afféle sötét-énként jelenik meg és próbálja testvérét, azaz jobbik felét bűnbe vinni, sötétbe rántani. Persze Loki is ragaszkodik bizonyos sajátos etikai és morális irányelvekhez, ha azok különösebben nincsenek is összhangban olyan alapvető erkölcsi világtörvényekkel, amik a legtöbb teremtett lény számára megkönnyítik a szociális létet, és most talán elég, ha csak érintjük a Loki-Ahrimán párhuzamot: a figura annak a sátáni lénynek az északi mitológiába is elvezetett inkarnációja, akit legelőször a perzsa Zarathustra nevezett meg, mint a hazugság és megtévesztés anti-istene. Loki ebből a fényszögből mindenképpen szelídített verzió, az ahrimáni világrosszítás általános materiális kockásításának és megvezetésének hatékonyságával ellentétben csak afféle birodalmi gonosz, még úgy is, hogy ebbe a birodalomba szeretné bevezetni mind a rendelkezésére álló kilenc világot. Viszont ebből is láthatjuk, hogy bár kozmikus a hirig, „csak” kilenc világra szűkített, mert isteni elrendelés révén a sötétség lényeinek tevékenysége térben és időben korlátozott. Igen, időben is, mert bár láttuk már Lokit ilyen-olyan, korábban magyarul is megjelent kötetekben az idők végezetén téblábolni, sőt, a semmi romjain tort ülni, viszont ha valaminek vége van, például a világnak és az időnek, akkor még mindig nem az öröklét.

A Walter Simonson: A Hatalmas Thor – Béka harcos sztorival a nyolcvanas években már továbblépett az egyszerűsített karakterábrázolástól, bár még mindig jóval visszább vagyunk a modern kor önmarcangoló hőseinek és antihőseinek fájó/megbánó/mélabús sanyargattatásaitól. Tudom persze, hogy a képregények hőskorának jóra és rosszra osztott kétüteműségét, és a filmszerűséget is színpadias vonásokkal felruházottan imádó igen sok rajongó konkrétan elátkozza a status quót felrúgó újabb inkarnációkat, és nincs is ezzel semmi baj, a gyermekiben való örök lubickolás köztudottan az egyik legvonzóbb alternatíva a prózai lét elviseléséhez. (Én ma már jobban szeretem ugyan a modernebb drámai élt, de azért több ponton természetesen tudok kapcsolódni ehhez a népes világtörzshöz.) Thor-Béka persze még bőven odaátról van, de az, hogy nem feltétlenül igyekszik vissza Asgardba annak ellenére sem, hogy ott is áll a bál, és nem is löki le magáról rövid úton Loki varázslatát, belátva, hogy a békák kontra patkányok örök konfliktusa analóg minden egyéb univerzális ellentéttel, így ez a fura kaland már mégiscsak átkötő hídként fungál a morálisan összetettebb helyzetpanorámák felé, és ha így nézzük, éppoly modern, mint a legfrissebb identitás- és szociálisan átkalibráló fabulák.

Michael Straczynski író és Olivier Coipel rajzoló füzetei már Loki énkereséseit, a belsejében dúló hatalmi- és egyéb hóbortjait, nehezen csillapuló akarnokságát rétegezik kívül-belül gyönyörűen felfestett tablókba. Innen már nincs visszaút az egyszerűbb körök felé, amit egyébként alaposan kiismerhettünk már a korábban kiadott teljes Al Ewing/Lee Garbett minikből, Loki titkos-ügynök küldetései és a nyomukban járó önreflektív vívódások lélektani értelemben már az MCU-val megkezdett irányba tartanak, hiszen a világ egy összetett személyiségű Lokit ismert meg, úgyhogy fel kellett kötni a gatyát, és egyáltalán: igazi személyiségről, isteninek becézett, de valójában teljes emberi lényről csak mostanában beszélhetünk. És ott a csúcsra járatott ravaszság, az önérvényesítés, a függetlenségre törekvés, de hát ezek ugye szintén a modern, nyugati ember kellékei. A mai közönséget megszólítani igyekvő megfiatalított Loki persze nem csak szűkebb önmagával találkozik, de összefut ifjabb inkarnációjával (Robert Rodi-Pascual Ferry: A félelem maga) és jövőbe vetett öreg verziójával is, aki voltaképpen korai, velejéig gonosz alteregója, és általuk szembesül azzal a könyörtelen ténnyel, hogy gondolja akárkinek is magát, többé már nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy végső soron nem érdemes külön szemlélni a fejlődés fázisait, és a célra tartásnál fontosabb – és érdekesebb is – az úton járás maga.

A vaskos kötet legvégén belefutunk olyan mai történetrészletekbe is, amelynek a teljes minije pont a fentebb tárgyalt Földre pottyant isten, és azt kell, mondjam, ha választanom kéne, hogy ezt a terjedelmes és sokszínű válogatást vagy mondjuk Ewing és Kibblesmith minijeit válasszam, komoly bajban lennék, egyaránt érvényesre sikeredett a gigászi élettabló és az olvasókkal gyakran összekacsintó morális tanmesesorozat is.

Loki: A földre pottyant isten rendelés és beleolvasó.

Én vagyok Loki rendelés és beleolvasó.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,995KedvelőTetszik
3,061KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés