A napokban írtunk arról, hogy a zenészek legalább három forintot követelnek a Spotifytól lejátszásonként, ami a mostani díj háromszorosa lenne. A kezdeményezést azóta több mint 18 ezren írták alá, és még több részlet derült ki a számokról.
Legalább három forintot szeretnének keresni lejátszásonként a zenészek a Spotify-on
A kampányt elindító zenei szakszervezet (UMAW) azt nehezményezi, hogy míg a Spotify boldogan hirdeti, hogy a céljuk az, hogy „millió zenész éljen meg a művészetéből”, eközben 263 lejátszást kell generálniuk, hogy egy dollárhoz jussanak. A szakszervezet kissé kézelfoghatóbbá teszi ezt, mikor arról ír, hogy:
- 768 lejátszásból tudnak venni egy kávét.
- Hogy ki tudjanak fizetni egy átlagos amerikai albérletet (1078 dollár, azaz 326 ezer forint) ahhoz 283 684 lejátszásra van szükség.
- Ahhoz, hogy 15 dollár per óra átlagkeresetük legyen, és teljes munkaidőben a művészetükkel foglalkozzanak, ami nagyjából a duplája a minimum keresetnek, zenekari tagonként 657 895 lejátszás szükséges. Egyébként az Egyesült Államok munkaügyi hivatalának adatai alapján az átlagos órabér 2020 októberében 29,5 dollár volt.
A multik mindent visznek
A nagy kiadók katalógusa mindenképpen nagy érték, még úgy is, hogy manapság sokat változott a helyzetük a zeneiparban, hiszen rengeteg nagy előadó függetlenként, vagy nagy kiadó nélkül is tud sikereket elérni. Ugyanakkor nyilvánvalóan minden nagy streamingszolgáltató érdeke, hogy minél több ember találja meg a kedvenc zenéjét, és ha egyszer hirtelen eszébe jut valakinek visszanyúlni az 1970-es évek zenéihez, akkor azt is megtehesse. Ezzel pedig a nagyobb kiadók olyan alkupozícióhoz jutnak, amivel a függetlenek nem tudják felvenni a versenyt. A szakszervezet szerint ez azt jelenti, hogy ők diktálják a jogdíjak szétosztására és a bonyolult fizetési struktúrára vonatkozó feltételeket, és előnyösebb bánásmódban részesítik őket az algoritmusok is, ami pedig együtt jár azzal hogy több válogatásba, és különböző listákba kerülnek az előadóik. Nem csak a Spotifyra lehet itt mutogatni, hiszen mindegyik streamszolgáltató így működik, legalábbis azok egészen biztosan, amiknél a nagy kiadók kiadványai is elérhetőek.
Más eredményeket hozott a streaming, mint azt anno várták tőle
Mikor az első streamingoldalak elindultak, akkor a legtöbben úgy tekintettek rájuk, mint all you can eat étteremre, csak itt a soha ki nem fogyó zenék svédasztalán (ha már Spotify, ugye) tényleg gyakorlatilag minden megtalálható, minden stílusban. Sokan azt vizionálták, hogy bárki befuthat, sokkal több zenei előadót lehet majd megismerni, és a világ bármelyik pontjáról bármilyen előadó előtérbe kerülhet. Itt állunk most tizenvalahány évvel később és tulajdonképpen pont ugyanott tartunk, a világ összes ételét felsorakoztató svédasztalról továbbra is mindenki a kedvenceit veszi el, néha talán egy kicsit kísérletezik, de még mindig a pizzaszelet meg a rántotthús a legnépszerűbb. Persze a zenehallgatási szokások változtak, most már sokkal kevesebben hallgatnak meg egyben egy albumot, sokkal népszerűbbek inkább a playlistek. Azt is tudjuk, hogy azóta a hip-hop lett az új pop, meg hogy a legtöbben rájöttek, hogy sokkal kényelmesebb havi szinten előfizetni egy streaming szolgáltatóra egy-két középkategóriás sör vagy egy doboz cigaretta áráért, mint a letöltögetésekkel bajlódni. És már egyre kevesebb átlag zenefelhasználónak van otthon egyáltalán bármilyen olyan eszköze, amin fizikai hanghordozót lehet lejátszani, hiszen ott van mindenre a telefon, és a wifi vagy a mobiladat.
A streamingszolgáltatók nem egyszerűen megoldást mutattak arra, hogy kell-e birtokolni a zenét, hanem egyértelművé tették, hogy nem szükséges, hogy a zene a felhasználóké legyen, elég ha bármikor elérhető.
Több mint 1,6 millió előadó dalai találhatók meg a streamingszolgáltatóknál. A Rolling Stone magazin belemászott egy kicsit az ottani adatokba, és arra jutottak, hogy az összes streamelt dalt 90 százaléka ugyanahhoz a 16 ezer előadóhoz köthető. A maradék, ami még így is 1,6 millió előadót jelent osztozik a streamelt dalok maradék 10 százalékán. A Spotify adatai ennél valamivel jobbak, bár nem minden tekintetben. Itt is igaz az a tendencia, hogy van egy szűk 10 százalék, akikhez az összes, a Spotify rendszerében streamelt dal 90 százaléka köthető, de itt ez azt jelenti, hogy az összes itt streamelt dal 90 százaléka 43 ezer előadóhoz kapcsolódik. Azaz kifizethető összegek 90 százaléka 43 ezer előadó között oszlik szét.
Mit jelent ez az előadóknak?
A Spotify felosztási modelljét úgy kell elképzelni, mintha a felosztható összeget minden elszámolási időszak végén beleöntenénk egy kalapba, és attól függ, hogy ki mennyit vehet ki, hogy arányaiban kinek játszották le többször a dalát. Vagyis ha a kalap tartalmának majdnem egészét a sorban álló előadók 10 százaléka között osztjuk szét, akkor érthető módon a nagy tömegnek a kalap alján maradt aprón kell osztoznia.
Bár a zenészeket ez nem vigasztalja, de érdekes adalék, hogy van ennél egy még rosszabb arányú műfaj, ez pedig a rádiózás, ahol a felső 1 százalék kap szinte mindent, azaz 99,996 százalékot. Bár a Rolling Stone kutatása az amerikai rádiókat érinti, Magyarországon is ismerős az az érzés, hogy az ember ráun bizonyos adókra, mert olyan mintha állandóan ugyanazokat a dalokat játszanák.
A cikk azt is levezette, hogy a nagy kiadóknak 52 százalékot fizet a Spotify az előadóiknak tulajdonítható összes nettó bevételből. Erről még 2017-ben állapodtak meg a Financial Times szerint, és biztosra vehetjük, hogy nincs az az előadó vagy terjesztő, aki ennél jobb feltételeket tudott kiharcolni magának. Ez azt jelenti a Spotify idei, második negyedévre vetített jelentését, hogy a befolyt 2,05 milliárd dollár több mint fele, azaz 1,07 milliárd dollár megy a nagy kiadókhoz, majd a kezelési és egyéb költségek levonása után az előadóikhoz. Ha ennek az összegnek a 90 százaléka megy a legnépszerűbb 43 ezer előadóhoz, az 963 millió dollár, ami előadóként átlagosan 22 395 dollárt jelent három havonta. Ebből azért már akkor is tisztességesen meg lehet élni, ha egy zenekarról van szó.
Ezzel szemben ott vannak azok, akik nem tartoznak a top 43 ezerbe. A Spotify 2018-ban azt állította, hogy 3 millió előadója van, ez a szám bizonyára emelkedett azóta, de az egyszerűség kedvéért számoljunk ezzel. Ez azt jelenti, hogy 2 957 000 előadó nem tartozik a legnépszerűbbek közé, vagyis az egész repertoár 98,6 százaléka. Az adatok levezetése után az látszik, hogy ez negyedévente átlagosan 36 dollárt jelent, zenekaronként. A szerzői jogdíjak levezetése ennél is bonyolultabb, és nem is biztos, hogy minden előadó egyben szerző is, de átlagosan negyed évente további 36 dollárral lehet számolni.
Mi lenne, ha a felhasználókra koncentrálnánk?
Egy 2017-es tanulmány a finn prémium előfizetőkre koncentrált. Az arányos felosztás szerint a jogdíjak 10 százaléka ment a legnépszerűbb előadók 0,4 százalékához. Aztán csavartak egyet a nézőponton, és a felhasználói központú felosztással számoltak újra. Akkor az jött ki, hogy ugyanehhez a top 0,4 százalékhoz mindössze a jogdíjak 5,6 százaléka ment, a többi pedig a maradék 99,6 százalékhoz, és ez már látványosabb jogdíjnövekedést eredményezett a nem top előadóknál is. Erről megkérdezték Will Page-t, a Spotify gazdasági igazgatóját is, aki két dolog miatt nem tartja kivitelezhetőnek ezt a felosztási modellt.
- Egyrészt, mert az adminisztrációs költségek növekedéséhez vezetne. Szerinte ha több millió felhasználót kötögetnének össze több millió előadóval, az iszonyatos adminisztrációs többletköltséggel járna, és ennek újra csak a zenészek innák meg a levét.
- Másrészt a stremelés értéke sokkal ingatagabb és kevésbé kiszámítható lenne.
Képzeljük el azt a helyzetet, mikor egy felhasználó előfizet ugyan, de csak ritkán hallgat zenéket. A példa kedvéért mondjuk azt, hogy naponta a zuhanyzáshoz vagy a reggeli készülődés közben meghallgat átlagosan tíz dalt. Akkor a hó végén az általa befizetett összeg aközött a 300 dal között oszlik el, ami lehetséges, hogy a gyakorlatban csak 150 dal, mert egy dalt kétszer is meghallgatott. Ezzel szemben az, aki munkában egy óra alatt hallgat meg 10 dalt, az egy nap átlagosan 80, egy hónap alatt 2400 streamelt dalt jelent, vagyis ennyi felé oszlik az ő előfizetési díja.
Vagyis ebben a modellben az igazán zeneszerető emberek értéktelenek lennének, a zenét ritkán hallgatók viszont értékesek.
Ki az igazi ellenség?
A zenészek szakszervezete szerint a Spotify megöli a kreativitást, mikor a vezetőjük, olyanokat nyilatkozik, hogy nem gondolhatja senki, hogy elég 3-4 évente új zenével jelentkezni. Szerintük az is hibás gondolatmenet, hogy a megemelkedett költségeket a zenészekre akarják tolni, hiszen a zenészek tették a Spotify-t azzá, ami most. Ráadásul ők és a többi streamingszolgáltató képes több millió dollárt arra költeni, hogy minden létező módon megakadályozzák az olyan törvénymódosításokat, amelyekkel a több jogdíjat kellene kifizetniük. De nem tetszik nekik az a megoldás sem, hogy csökkentett jogdíjat kapnak azok után a dalok után, amiknek lejátszása az ingyenesnek hirdetett promóciós lehetőségnek köszönhető.
Eközben azért nem érdemes szó nélkül hagyni azt sem, hogy a Spotify és a többi szolgáltató folyamatosan próbál úgy alakítani az algoritmusain, hogy minél pontosabb és minél izgalmasabb ajánlatok kerüljenek a felhasználók elé. A zenehallgatási szokások megváltoztak, egy hallgató sokkal valószínűbb, hogy streamel egy albumot, mint hogy megveszi azt, ráadásul a streaming szolgáltatóknak köszönhetően lehetőségük van olyan zenekaroknak is lemezeket kiadni, akik egyébként nem tudnák finanszírozni a kiadás költségeit, vagy kiadó nélkül nem tudnának túl sok mindent kezdeni a sarokban álló CD-kupaccal. Vagyis az igazság az, hogy mindkét félnek szüksége van a másikra, de mindenképpen nagyobb átláthatóságra kellene törekedni a cégek irányából.
Például azt sem hajlandóak elárulni, hogy az összes lejátszás hány százaléka érkezik olyan lejátszási listákról, amiket a szerkesztők válogatnak össze. Viszont mivel több olyan cég is van, ami arra szakosodott, hogy pénzért kilobbizza, hogy az előadók bekerüljenek ezekbe a válogatásokba, így arra lehet következtetni, hogy az ajánlási lista nagyon nagy szerepet tölt be. Ennek fényében pedig lehet abban némi igazság, hogy mégiscsak a listák szerkesztőin múlik, hogy ki kerül be a felső tíz százalékba, és ki osztozik az aprón.
Ők a legnagyobbak, mégis ők fizetnek a legkevesebbet
– panaszkodott Damon Krukowski, a szakszervezet egyik alapítója, aki mellette a Galaxie 500 zenekar dobosa is. Az Apple kétszer ennyit fizet, a Tidal pedig háromszor többet a Spotify-nál. Igaz a Tidal sem éppen a legjobb példa, hiszen 2018-ban elég nagy balhé kerekedett abból, hogy néhány Beyoncé, Jay-Z vagy más olyan előadók streamingszámait manipulálták, akik részt vettek az alapításban. Azaz ezeknek az előadóknak néhány száz millióval több lejátszást könyveltek el, ami a kifizetéseknél hatalmas többletbevételt jelentett számukra. Részletes vizsgálat ebben az ügyben idén júniusban indult.
