Már kapható Ronnie James Dio önéletrajzi könyve. Aki esetleg nem lenne tisztában vele (van ilyen a Lángoló olvasói között?), Dio a hard rock és heavy metal színtér három nagyágyújának, a Rainbow-nak, a Black Sabbath-nak és saját csapatának, a Diónak volt a frontembere. Zenei karrierjét tizenöt éves korában kezdte, és jellegzetes, erőteljes hangjával, sajátos színpadi karakterével, fantasy-s dalszövegeivel hamar a nagyszínpadok sztárjává vált. A 80-as években saját együttesével már a világ legnagyobb arénáit töltötte meg a turnék során. Sikereit a rock ‘n’ roll-életmód hullámvasútja jellemezte, pályafutásában pedig kiemelt szerepet kapott a sors, amely összehozta két legendás gitárossal, Richie Blackmore-ral, később pedig Tony Iommival. Személyéhez kötődik a heavy metal szimbólumává lett ördögvilla, amelyet a Black Sabbath-koncerteken mutatott a közönségnek. 2010-ben bekövetkezett halála előtt a visszaemlékezésein dolgozott, melyek nemcsak a rivaldafényt, hanem a kulisszák mögött zajló ellentéteket és harcokat is bemutatják. Kiadatlan kéziratát elhunyta után felesége és menedzsere, Wendy Dio segítségével az elismert rockzenei-szakíró, Mick Wall rendezte sajtó alá.
„Aztán a sors keze belenyúlt a dolgokba. Egyik este a Rainbow-val voltam, amikor a Sabbath magas, komor gitárosa, Tony Iommi belépett. Egyből szimpatikusnak találtam. Tudtam róla, hogy ő a Black Sabbath zenei vezetője, a rocktörténelem néhány klasszikusnak számító gitár-riffjének szerzője. Elbeszélgettünk, és kiderült, hogy mindketten szólóalbumon gondolkodunk. Tony bevallotta, hogy a banda most rúgta ki Ozzyt. Ozzy elsőként ismerte be, hogy azokban a napokban saját maga legnagyobb ellensége volt, teljesen elvesztette a kontrollját a piálás és a drogozás fölött. Nem ő volt az egyetlen rocksztár, akinek hasonló sors jutott.”
És hogy kicsit könnyítsünk a vásárláson, mutatunk egy exkluzív részletet a könyvből:
Túl a csodákon
Ha a Black Sabbath új felállása fenn tudta volna tartani azt a jó hangulatot, amely a Heaven and Hell album felvételei és a hozzá kapcsolódó turné alatt uralkodott a csapatban, a miénk lehetett volna a világ legnagyobb zenekara. Csakhogy kezdettől fogva akadtak problémák is. Ha egy együttes olyan hosszú ideje létezik és olyan sikeres, mint a Black Sabbath, kizárt, hogy ne gyűljenek menet közben a sérelmek is. Ezek a gondok már jóval azelőtt jelentkeztek, hogy összeálltam volna Tonyval, így kezdeni se nagyon tudtam velük semmit – csak félresöpörnöm sikerült őket, miközben a Sabbath újra nekiindult, hogy körbejárja a világot.
A Heaven and Hell nemzetközi sikerei messze felülmúltak mindent, amit addig megtapasztaltam. Megváltozott az életem. Megváltozott számomra az egész világ. Hirtelen ráébredtem, ki is vagyok igazából, szerzőként és zenészként, énekesként és frontemberként. És ami a legfontosabb: kezdett végre felnőni a színpadon kívül hallható hangom is a színpadihoz. Többé nem az új fiú voltam, aki örülhet a szerencséjének, hogy megkapta a lehetőséget, hanem vezető és egyenrangú partner.
A Tonyval közösen írt dalokban sokkal mélyebbre hatolhattam, és néha sokkal sötétebb témákkal is foglalkoztam, mint a Rainbow-ban. Tonyt ugyanolyan izgalommal töltötte el ez az új együttműködés, mint engem, sőt ő talán még nálam is jobban lelkesedett, mert bár fantasztikus zenei rendező volt, és nagyon erős vezéregyéniségként viselkedett a színpadon és a stúdióban, azt nem szerette, hogy az együttes fő döntéshozójaként minden apró-cseprő ügyre neki kell gondot fordítania. Megkönnyebbült, amikor magamra vállaltam a kommunikációt a menedzserekkel, a kiadói munkatársakkal, a promóterekkel, a pólógyártókkal, a tévéstábokkal, az újságírókkal és a rajongókkal.
Tony – és kevésbé határozottan ugyan, de Geezer is – azt az álláspontot képviselte, hogy a zenekarnak némi távolságot kell tartania a közönségtől, nem szabad sok interjút adni, és jobb, ha a médiával általában is hűvösen bánunk. Nem hinném, hogy mély meggyőződésből vallották ezt, inkább arról lehetett szó, hogy annyi év után már nem érdekelte őket az egész. Mindez azonban homlokegyenest szembement azzal, ahogy én intéztem az ilyesmit, úgyhogy ezt is átvállaltam, és onnantól magam adtam az interjúkat a lapoknak és a rádióknak. Működött is ez a felállás. Tony valóban kemény, de csendes jellem, én pedig tényleg tartani akartam a kapcsolatot az emberekkel. Elvi kérdést csináltam abból, hogy minden koncert után megálljak a művészbejárónál vagy a turnébusz mellett, és órákon át autogramokat osztogassak. Senki nem mehetett haza aláírás nélkül. A többiek a buszon végül mindig elvesztették a türelmüket, aztán egyre csak nyöszörögtek, hogy hagyjam abba, és szálljak fel, mert el akarnak indulni. Én azonban sosem engedtem ezt meg magamnak – azt pedig külön is szerettem volna, ha az Ozzyt hiányoló Sabbath-rajongók látják, hogy jó kezekben van az együttes öröksége.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a Sabbath néha elég extrém reakciókat váltott ki az emberekből. Egyszer például felugrott a színpadra egy figura tőrrel a kezében, és megpróbált ledöfni. Tony az eset után azt mondta, hogy az amerikai rajongók mindig is ilyenek voltak, amióta tart a zenekar pályafutása. Egy másik alkalommal arra lettem figyelmes, hogy Geezer abbahagyta a játékot. Ahogy odanéztem, azt láttam, hogy ájultan fekszik a földön, és dől a vér a fejéből. Egy felhajított üveg telibe kapta és kiütötte. Tizenhárom öltéssel varrták össze a sebét.
Amikor délen, a Bibliaövezetben turnéztunk, tiltakozók és demonstrálók jelentek meg a koncerteken – mégpedig azért, mert úgy vélték, hogy ördögimádó vagyok. Memphisben, Atlantában, Fayetteville-ben, mindenhol ott tolongtak a kiegyenesített kaszával érkező vallási fanatikusok. Elmentem nyilatkozni a helyi újságoknak és rádióknak, mindent megtettem, amit tudtam, hogy elmondjam, nem vagyok sátánista, de csak az időmet pocsékoltam. Kezdtem érteni, miért fáradt bele Tony ebbe az egészbe, de tényleg szerettem volna – mindannyiunk érdekében –, ha működőképes marad ez az új Sabbath, és kész voltam bármire azért, hogy így legyen.
Lenyűgöző utazás is volt egészen addig, míg véget nem ért.
Wendy Dio: Ronnie a fellegekben járt, mert úgy érezte, ez most tényleg az ő zenekara. Amikor a Sabbath megérkezett Japánba, úgy bántak vele, mint egy királlyal, mert a Rainbow-val többször megfordult már ott, de a Sabbath tagjaként sokkal inkább a kezében érezte a gyeplőt. Kis termetű ember volt, de pontosan tudta, hogyan kell bánni Tonyval és a bandát körülvevő britekkel. Hosszú ideje britek között élte az életét, hiszen már az Elfnek is voltak technikusai, akik az Egyesült Királyságból jöttek. Szerette, hogy arrafelé a zenészek többet gondolnak a zenéről, mint a feltűnést kedvelő amerikai társaik. Sokkal melodikusabban játszottak – szerintem ezért keresett később brit tagokat a saját együttesébe is. Szinte olyan volt, mintha egy korábbi életében ő maga is brit lett volna.
Fantasztikus dalszerzőpárost alkottak Tonyval, és bámulatos csapatot a banda másik két tagjával. Zenei géniuszok voltak mindannyian. Hihetetlen kaland volt, egy nagyon boldog időszak.
Tony újra elfoglalta a trónját. A színpadon ő volt a sötét lovag, aki egymás után szórja a villámokat. Amikor pedig lejött a pódiumról, a szállodai lakosztályában teleaggatta takarókkal az ablakokat, és fekete gyertyákat égetett éjjel-nappal. A roadie-k csak úgy hívták a hotelszobáját, hogy Denevérbarlang. Literszámra itta a jéghideg narancslevet, és halomszámra lapátolta magába a hófehér kólát, de amikor fel kellett lépni, mindig tökéletes formában volt.
A turnékra Geoff Nicholls is elkísért minket billentyűsként, de mindig a színpad szélén, a függöny mögött, vagy leghátul, a dobok környékén állt, úgyhogy nem sok látszott belőle. Már a Heaven and Hellen is játszott egyébként, de nem lett a zenekar tagja. Tony barátja volt még a birminghami időkből, és szó szerint bálványozta őt. Amikor a szállodák előterében ülve vártunk rájuk, gyakran fogadtam az egyik turnémenedzserünkkel arra, hogy mennyire fog hasonlítani Geoff öltözéke Tonyéra. Letettünk az asztalra pár dollárt, aztán amikor kinyílt a lift ajtaja, kilépett rajta Tony, majd a nyomában Geoff – és pontosan ugyanolyan ruhákat viseltek.
Geezer volt az egyetlen, akihez igazán közel kerültem, sőt vele élethosszig tartó barátságot kötöttem. Terry – ez a valódi neve – meglepően szelíd és gyengéd embernek bizonyult. Szegénysorból, egy ír katolikus családból érkezett, és kerülte a káromkodást. Hozzám hasonlóan sokat olvasott, és rendkívül kreatív volt. Nagy gazember tudott lenni néha, de a lelke mélyén mindig jófiú maradt.
Wendy Dio: Később egy időre kátyúba jutott a kapcsolatuk, de az első bő egy évben Ronnie és Geezer nagyon jó barátok lettek. Tony Angliában élt, Terry viszont Los Angelesben – a Woodland Hills nevű városnegyedben laktak az amerikai feleségével, Gloriával. Mivel Ronnie-val onnan alig pár mérföldre, Tarzanában vettünk magunknak egy kis, két hálószobás házat, sokat jártunk össze így négyen.
Nagyon közel volt egymáshoz a születésnapjuk is – Ronnie-nak július 10-én, Geezernek július 17-én –, ezért fogtuk magunkat Gloriával, és a saját pénzükön vettünk nekik egy-egy Mercedes 280 SL-t: én Ronnie-nak egy pirosat, Gloria pedig Geezernek egy ezüstszínűt. Aztán elrejtettük a hatalmas masnikkal átkötött kocsikat nálunk, Tarzanában, és nagy, közös szülinapi bulit rendeztünk nekik. Ronnie és Geezer is imádta az indiai ételeket, úgyhogy curryt főztem háromszáz főre. Készítettem vegetáriánus, csirkés és bárányhúsos változatot is, jutott mindenkinek. Minket azonban Ronnie-val annyira lekötöttek a vendégek, hogy egy falatot sem ettünk, míg haza nem ment mindenki – és amikor farkaséhesen szedni akartunk magunknak végre, kiderült, hogy már egy morzsa sem maradt az egészből.
Nagyon boldog időszak volt, még ha nem is tartott sokáig. Ronnie a világ tetején érezte magát. Csináltatott magának egy „Dio” feliratos rendszámtáblát is, de csak úgy két hétig furikázott vele, aztán inkább levette, mert akármerre ment, dudálni kezdtek az emberek, és dobálták neki a maloikokat.
