Hirdetés

Szemekbe zárt titok – Bűnügyi képregény csúcsra járatva

Gigi Simeoni A szemek és a sötétség című képregénye nem csak az olasz, de a képregényes világirodalom legjobb krimibe oltott thrillerei közül való, és nem is elsősorban Alan Moore klasszikusával való – egyébként némileg jogos – párhuzamba állíthatósága révén; ha a borítóra is kiírt reklámszöveget nem látom, A pokolból tán be sem ugrik. Már csak az olasz mű lenyűgözően kompakt és láttató világa miatt sem: egyensúlyát és ritmusát mindvégig megtartva vezet végig egy minden mozzanatában kidolgozott, formailag is pazar, precíz lélektanisággal megvilágított alászálláson.

A történet fő terepe a huszadik század elejének Milánója, amit egy tehetséges és saját útját elszántan kereső ifjú festővel járunk be, és bár Párizsba is átruccanunk, ám oda nyilvánvalóan elsősorban az új művészeti formák miatt keveredünk, és hogy elszánt hősünk/antihősünk valamit odavigyen, és onnan el is hozzon. Mégpedig elsősorban a régi és a megújított önmagát, azaz a klasszikus önfelfedezésen túl valami olyasmire is szeretne rálelni, amitől egyfajta megváltás remél. A sok külső esemény ellenére, vagyis talán a teljes cselekmény dacára a lényeg belső síkon zajlik, keresve-kutatva ezt a megnyugvást, ami egy szerencsétlenül elsült eseményláncolat következtében zakatol egyre nagyobbra port kavarva, magával rántva boldog-boldogtalant, egy idő után pedig már társadalmi szintű felbolydulást keltve.

A kötet első harmada a főszereplő művészre, Alessandrora koncentrál, és a kötet befejező oldalain vesszük észre, hogy a kezdés már utalt a meghasonlott ember végső megroppanásának pillanataira, és nem csak a belső folyamatokra, de a külső eseményekre is – mintegy nem is csak keretbe, de szinte zárójelbe téve az időbeli fejleményeket az őszinte szembenézés javára. Igazából az első fejezetben a Dosztojevszkiji mélységű kanossza nagyja már megesik, látjuk Alessandro művészi útkeresésén túl szociális viszonyait, szerelmi életének bimbózását, belövésre kerülnek társadalmi pozíciójának keretei, és hogy mennyire képes élni ezekkel, részesei vagyunk tehát a teljes eseményláncolatnak, ami Alessandrot szélsőséges próbák alá veti. Eseti titok előttünk nincs is, mi olvasók látjuk az alapbűnt és a későbbi gyilkosságokat, és még az indítékok is részletezésre kerülnek, így külső szemmel is pont az a megértendő, amit a művész maga is szeretne feltárni és megérteni a sötétségből elővillanó látomásai nyomán. Ez válik kizárólagos céljává, erre a lapra tesz fel mindent. Ami a legérdekesebb, hogy ez a felkavaró látomás Alessandro munkásságában nem csak megjelenik a maga legteljesebben plasztikus valójában, háttérbe szorítva az addigi megélhetési arcképfestést is, de valamiféle új izmust eredményez. Erre hamar fel is figyel az ilyesmire fogékony közeg, és ez is sokat hozzátesz a korábrázoláshoz éppúgy, mint a társadalmi mozgások megjelenítéséhez.

A második rész a gyilkosságok utáni nyomozás körül forog, amibe bekapcsolódik egy tehetséges és jó utcai kapcsolatokkal rendelkező újságíró, valamint egy feltörekvő ifjú nyomozó, aki a kor új tudományos eredményeit is igyekszik beforgatni a nyomozásba, a régi stílushoz ragaszkodó, minden újítástól irtózó felettesek és az érintett társadalmi elit viszolygása ellenére. (Például többször említésre kerül a profilozás nyomozati technikája, ami aztán majd később, a hetvenes években lett igazán csúcsra járatva a sorozatgyilkosságok kapcsán.) A harmadik fejezetben pedig a két, előtte nagyjából külön kezelt szál hermetikusan összezár, és egyre szűkülő spirálban jut el a csúcspontig, amikor az őrületbe rántó látomás konkrét formákat öltve teljesedik be. Azt is hozzátehetjük: végre, hiszen a tantaluszi kínok, ha a kikerülhetetlen alászállás mélypontjában is, de így legalább feloldásra kerülnek. A legerősebb pillanatok viszont néha nem is a szélsőséges események következményei, amikor például Alessandro legjobb barátja, aki maga is művész, belázad és megelégeli a folyamatos kihasználást, hogy az egoista és modern szóval energiavámpír Alessansro mellett az örök másodhegedűs szerepére kárhoztatik, miközben el kell viselnie híressé váló cimborája folytonos sirámait és gyötrődéseit is, ez a pár oldalas jelenet a kötet egyik drámai csúcspontja.

Simeoni éppúgy mesterien vezeti a nyomozást, mint a lélektani szálakat, a figurák – beleértve a mellékszereplőket is – végig karakterben maradnak, mondataik és tetteik egészen apró rezdülésekig kidolgozottak. És ahogy már szóba került, plasztikus a korszak miliőjének ábrázolás is, pontosak a külső és belső terek, a tárgyi világ, a kosztümök, a fizimiskák, életszerűek a mozdulatok és a testhelyzetek, gyakran szemléltem úgy bizonyos paneleket, mint máskor a régi fotókat: az életre keltés, a bemozgatás szándékával. Simeoni mindezt a beállításokkal, a figurák és jelenetek plánozásával éri el, a panelek elhelyezkedésével és méretezésével alig játszik. Talán pont ebben nyilvánul meg leginkább kivételes tehetsége, mert bár a sztori maga is erős, de annál is jobb, ahogyan azt elmeséli. A szemek és a sötétség tehát egyrészt letehetetlen ponyva, tempósan elmesélt bűnügyi és bűnhődési történet, másrészt kényelmetlenül közeli tükörképet mutató fabula a vágyott célért minden egyebet beáldozó őrületről. Mert ne legyen illúziónk, nem alapszükséglet az ilyesmihez művészi véna és kifejlesztésre váró tehetség, elég hozzá bármiféle hétköznapi tragédia vagy csak egyensúlyvesztés, ami viszont bármikor bármelyikünkkel megeshet.

Gigi Simeoni kvalitása kétpólusú: íróként és rajzolóként is egyaránt magas fokon űzi mesterségét; olyan ismert olasz képregény címekben is közreműködött már, mint a Dylan Dog, a Tex és a Nathan Never – és bár magyarul is jött már ki néhány kötet ezen sorozatokból, sajnos pont tőle még semmi. Nagy hiba.

Anagram Comics 2022, 300 oldalas, puhatáblás képregény, fordította: Ferencz Judit.

Rendelés és beleolvasó.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,020FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés