Joe Cockerről a legtöbb embernek elsőre a You Can Leave Your Hat On című sztriptízes dal jut az eszébe, pedig ott volt ő már Woodstockban is 1969-ben, és ezt saját maga is az élete kiemelkedő pillanatának tartja. Joe Cocker június 5-én Budapesten lép fel. (Az interjú a nyomtatott Lángoló Gitárok magazinban jelent meg eredetileg.)
Emlékszik a legelső koncertjére?
Woodstockot tekintem az első koncertemnek. A hatvanas évek végén a nagy pillanatok többsége a zenével kapcsolatos volt. A nagyobbnál nagyobb fesztiválokon mindenki be volt szívva, zenélt és még sok más dolgot csinált. Csak az Egyesült Államokban hat hónapon keresztül különböző fesztiválokon és klubokban léptem fel, ami merőben más környezet volt, mint az addig megszokott sheffieldi kocsmaturnéim. Egyébként a menedzserem akarta, hogy lépjünk fel Woodstockban egy nagy koncerten, mi meg mondtunk, hogy jó. Akkor nem is gondoltuk, hogy ez a koncert a zenetörténelem szerves részévé fog válni.
Mi volt a titka az akkori zenekaroknak és Woodstocknak? Mi az, ami legendává tette őket?
Szerintem Woodstock volt az utolsó és a legkiemelkedőbb pillanata annak a korszaknak, és ettől lett ez az egész legendás. A tökéletes időzítés miatt. Az volt az egész tetőpontja, 1969 után már minden csak az üzletről szólt.
Mit gondol, a hatvanas években volt egyszerűbb elindítani egy zenekart, vagy most, az internet korában?
Minden generációnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz, de nekünk, akik a hatvanas években nőttünk fel, azt hiszem nagyon speciális dolgokkal kellett megbarátkozni. A háború és a hippi mozgalom közepén a zene egyfajta új szabadság volt. Visszagondolva mindenki, akit ismertem rock and roll arcnak tartotta magát, és egytől egyig mindenki zenélt. Összehasonlítva a mai világgal, most sokkal nehezebb a zenében bármit elérni. Nehéz úgy egyről a kettőre jutni, hogy nincsenek helyek, ahol felléphetnének, és a tehetségkutató műsorok miatt a gyerekek nem adják meg maguknak a megfelelő időt a fejlődésre. Inkább a pénz és a hírnév hajszolása mozgatja a zenekarokat.
Ott volt a zeneipar aranykorában, a legnagyobb legendákkal dolgozott. Gondolja, hogy elképzelhető egy újabb fénykor, ami ennyi örökérvényű slágert termel ki?
Nem igazán hallgatok mostani zenéket. Próbálok, de a rap nem az én világom, és nem nagyon hallok olyan új hangokat sem, akik tudnának énekelni. Azt hiszem én már csak a régi blues- és R&B-lemezeimet fogom szeretni, mert a mai napig a hideg futkos a hátamon Ray Charles, Marvin Gaye vagy Aretha Franklin zenéit hallgatván.
Hány nő akarta a nyolcvanas években elcsábítani azzal, hogy az abszolút sztriptíz himnuszra, a You Can Leave Your Hat Onra kezdett el önnek táncolni?
Vegyük úgy, hogy nem igazán értem az elcsábítás fogalmát, de maga a dal egy Randy Newman-szerzemény, és mikor megkerestek, hogy énekeljem el, akkor még sokkal lassabb volt, ezért egy kicsit átalakítottuk. Így, meg persze Kim Basinger vetkőzős jelenetével nem lehetett tévedni. Nagyon sok köszönetet kaptam egyébként a férfitársadalomtól ezért a dalért, és most is szeretem élőben előadni, mint ahogy a You Are So Beatufult is, ami az édesanyám kedvenc dala volt.
Csaknem 40 színpadon töltött év után honnan jön az energia, hogy új lemezeket készítsen, valamint hogy hosszú és kényelmetlen turnékra induljon?
Azt hiszem nyugodtan lehet engem Szerencsés úrnak (Mr. Lucky) szólítani, hogy 40 év után is felléphetek. Őszintén nem tudom, hogy miért alakult ez így, de nagyon boldog vagyok, mert imádok élőben zenélni, és amíg a rajongóim eljönnek a koncertekre, addig folytatni fogom a turnézást. Egyébként szeretek új helyeket felfedezni, olyan országokban fellépni, ahol még egyáltalán nem voltam. A felfedezés roppant módon érdekes és szórakoztat, csak a feleségem Pam, a kutyáim és az otthon kényelme hiányzik a turnék során.
Híres a gyerekeket segítő társadalmi szerepvállalásáról is. A gyermekalapítványa milyen célokat támogat?
Crawford Colorado a mi közösségünk, ahol Pam és én sokat szeretnénk segíteni a szerencsétlen körülmények között élő gyerekeken. Számítógépekkel látjuk el az iskolákat, létrehoztunk különböző ösztöndíjakat, külföldi utakat, vagy segítünk nekik sportszereket vásárolni, igazából bármit, amire szükségük lehet. Szeretnénk valamit visszaadni, ha már mi olyan szerencsések voltunk, hogy sokat kaptunk az élettől.
