Miskolci Egyetemi Napok, 2009.05.06-09.
A szép múltra visszatekintő Miskolci Egyetemi Napok leginkább azért szerethető rendezvény, mert itt kiderül, vajon érdemes-e még igazán sok fesztiválra mennem nyáron, vagy eljárt felettem az idő? Ráadásul a MEN-en idén meglepően jóra is sikerült a fellépők listája, igaz, így is nagy igénnyel kellett válogatni.
A szerdai kezdésen például ez nem jött össze teljesen: balga módon kíváncsivá tett, hogy a Magashegyi Undergroundnak van-e több dala is. Nos, van, és nem jók. Akármilyen kellemes jelenség Bocskor Bíborka, a koncert felvonultatott szinte mindent, ami miatt beteg a magyar „alter-színtér”, kezdve a semmiről sem szóló, de nagyon elvontnak tűnő szövegekkel, folytatva az ötlettelen zenével – igaz, ezeket mind ráfoghatjuk a Kaukázus zenekar tagságának befolyására. Ennek okán át is menekültünk a „sátor” névre hallgató sátorba, ahol is épp az AB/CD zenélt. Ugye ez az a zenekar, amitől az AC/DC is játszik dalokat. A setlisttel nem lehet hibázni, az okot nem kell magyarázni, az énekes srác pedig mindent megtett, amit csak lehetett (azért nem Brian Johnson, és nem is Bon Scott). A dologban mégis az volt a legviccesebb, hogy országunk legkeményebb gengsztere, Döglégy Zoltán úr is felmászott dobolni egy szám erejéig. Remélem az AC/DC értékelni fogja a gesztust, és eljátsszák a Stricik és Kurvákat alkalomadtán. Ezután átugrás Irie Maffiara, akiktől amilyen sokat vártam, annyira keveset nyújtottak, és védelmemre legyen mondva, hogy a közönség maradéka sem mindig vette a lapot. Megfogadván, hogy megnézem őket valamikor jó formában, inkább megvártam a Ganxsta Zolee és a Kartel nevű művészeti csoportosulást, ami természetesen menő volt. Kurvajó zenekaruk van, a szövegeket meg mindenki ismeri, aki jókor volt tinédzser. Első nap vége.
Pár szépen átaludható óra, és néhány vödör kávé után már este 9-kor kezdődött a Bijou, ami a leghangulatosabb helyszín címet idén is simán kiérdemlő Betonaulában kapott helyet. Megérte korán menni, mivel az elvárásaimnak megfelelően ez egy nagyszerű zenekar. Viszont egyben kibaszás is volt, mivel ez a lounge-os, chilles dolog úgy éjjel 3 körül ütött volna igazán, mikor már csak feküdni, és bambulni szeretne a közönség. A Bijou nevet a biztonság kedvéért felírtam a képzeletbeli noteszomba. Ezek után meglepetésemre a honlap szerint 1:30-kor, valójában jóval korábban kezdődott a PASO, akikben lehetetlen csalódni. KRSA-val kapcsolatban egyre inkább meggyőződésem, hogy az ország legstílusosabb frontembere, a skával meg alapesetben nehéz hibázni, lévén nem lehet rá annyira idétlenül táncolni, hogy hülyének nézzenek. Lett volna itt még Magna Cum Laude, velük nem tudom mi történt, de ha feloszlanának, sok-sok tarisznyás bölcsészlány sírná tele a párnáját, én nem. Egy kínos Voksán Virágos kitérő után (nem tudom megfejteni, hogy akik elmennek a dj szettjére, miért nem járnak inkább night clubba, ott legalább fedetlen csöcsöket is látnak, és esélyük van megdugni a lányokat) szokás szerint kikötöttem Palotain, majd Ludmillán – őket minden cikiségük ellenére be kell valljam, hogy szeretem, most egy kisebb technikai nehézséggel szívatva is simán lebontották a Piros Rockwellt. A nappal kapcsolatban okvetlenül meg kell említenem a Nagyszínpad felhozatalát, ami bemutatta, miért is tart itt az ország popkultúrája: a Republic már megint húzónév. Ízlelgessük a mondatot egy darabig, és ezek után, ha a szüleink a szemünkre vetik, hogy nem tudjuk, milyen volt a régi időkben, nyugodtan válaszoljuk kedvesen, hogy dehogynem, pont ugyanazokra a zenekarokra bulizunk.
Pár pislogás és hirtelen már a pénteki kávékat ittam, vállalva a kockázatot, hogy esetleg látnom kell a Disco Expresst. Úgy 3-4 percig ki is bírtam, és mivel utána a Hooligans jött, így rövid időn belül Carbonfoolson találtam magamat. Őket már laza egy éve késtem le sikeresen mindenhol, most azonban nem, és az elektrorock dolog ismét úgy szólalt meg, ahogy illik: lendületesen, ízlésesen, élvezhetően. Plusz előny az egyre csökkenő lélekszám, hiszen mindenki szivárgott át Belgára 5-6 éves poénokon röhögni. Én e helyett hősként maradtam, hogy láthassam SKC, majd Cadik szettjét. A két fazontól minden túlzás nélkül seggrezuhantam, a szerteszét tört, hip hop alapú, esetenként dubstepes vadulás letaglózott mindenkit, aki volt olyan okos, hogy nem megy át egykéthákurvaanyázni. Csak ajánlani tudom mindenkinek a bulijaikat, csattanós válaszok lehetnek az elektronikus zene ellen irányuló picsogásokra.
És elérkezett az utolsó nap. Ez pedig minden fesztiválon azt jelenti, hogy könnyedén meg lehet ítélni, hogy ki hány napja látogat ki, egyre többen jönnek cigit tarhálni, és egyre nagyobb értéke van bármilyen papírpénznek. A dolgokat sikerült a Subscribe-on indítani, amitől csupán annyit vártam, hogy az egész fesztiválról pofátlanul hiányzó metálkodást produkálják. És sajnos nem lettem meggyőzve. Lehet, hogy én vagyok szűklátókörű, de sokkal több tisztességes döngölést szerettem volna, ordibálással, vérhányással meg ilyesmikkel, lehetőleg anélkül, hogy megölnék az egész kialakuló fílinget valami kiszámíthatatlannak szánt galoppozással. Go Betonaula, ahol a Suhancos, élén az egyszemélyes nemzeti érzelmű hip hop-színtér, Fankadeli, aki mellesleg tényleg jó MC. Ezt egy darabig el is lehetett fogadni, a Suhancos ártalmatlan örömzene is lehetne, de természetesen elkerülhetetlenek voltak a politikai felhangok. Külön kiemelném a drogok elutasítására szóló dalrészeket, amiken jót hőzöngött a 80%-ban csatakrészeg közönség.
Szomorúan tudomásul véve, hogy ez már nem az én zeném, megvártam a Neot, amiről soha nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e vagy nem. Most épp úgy indult, hogy igen, Nagyszínpad (jellemző módon ez a második koncert itt, amit megnézek), gyönyörű megszólalás, faszául előretolt elektronika. Minden szépen alakult, amíg el nem kezdték a Serial Killer című dalukat, ez gyakorlatilag megölte a bulit pár percre: nem tudom, kinek jutott eszébe ezt a szerzeményt megírni, de ennyire csak Magyarországon lehet félreértelmezni a „kicsit buzis dizsi” fogalmát, mert bizonyos részei annyira rosszak, hogy akár a pár órával később Sterbinszky is fel merte volna tenni. Érdekes, hogy a stúdióverzió mennyivel jobb, mint az élő, pedig a Neo esetében ez általában pont fordítva működik nálam. Szerencsére ez a dal volt az egyetlen igazi mélypont számomra, utána gyorsan visszatért az a szint, amivel indítottak.
Az este sajnos elég negatív véget ért, a helyzet akkor kezdett igazán nyomasztóvá válni, mikor realizáltam, hogy a koncertek lezajlása után minden létező helyszínen teljesen ugyanaz a stílusú paraszttechno megy, amihez képtelenség eleget inni. Az a tény, hogy ráadásul mindegyiken borzasztó jól szórakoztak a hibátlanrazselészett hajú műolaszok, már csak a vadkelet fiatalságának ízlésvilágát minősíti.
És ezzel vége is lett. Az eredmények jók, úgy tűnik idén nyáron is alkalmas vagyok még a fesztiválozásra, fűben fetrengésre, vizes sör korlátlan fogyasztására, és ez megnyugtat. Mint ahogy az a tudat is, hogy mostmár kialudhatom magamat.
