Szuicid hajlamú szörfözés – Wavves-lemezkritika

Wavves – Afraid of Heights
(Mom+Pop / Warner Bros.)

Az egész amerikai lo-fi színtér egyik legmegosztóbb, egyben legnépszerűbb produkciója Nathan Williams hálószobaprojektje, amely két blogkedvenc barkácslemez után alakult teljes értékű együttessé, és adta ki 2010-ben az első valóban komolyan vehető stúdióalbumát. A Wavves azóta a kaliforniai garázsrock kirakatcsapata lett, pedig nagyon sok jel arra mutatott, hogy Nathan Williams frontember nem fogja bírni mentálisan azt a nyomást, amit a sajtó és a rajongók gyakorolnak rá. Az Afraid of Heights azonban tökéletesen illeszkedik a Wavves fejlődéstörténetébe és ez Williams eddigi legérettebb alkotása.

Mindenkinek van olyan ismerőse, mint Nathan Williams. A nem túl közlékeny, viszont szuper tehetséges srác, aki végül nem fejezte be a gimnáziumot, még mindig a szülei lakásában él és a fater asztalon hagyott pénzéből lecsippentve vesz magának füvet, hogy utána napokig Cartoon Network-rajzfilmeket bámuljon betépve. A Wavves frontembere is pont ez a kategória annyi különbséggel, hogy az internetnek hála valaki felfedezte a szülei garázsában készített barkácslemezét, onnantól kezdve pedig egyenes út vezetett az összes fontosabb zenei oldal hírfolyamába.

Williams tényleg nem egyszerű eset: 2009-ben például alkohol, válium és extasy hatása alatt veszett össze a barcelonai Primavera fesztiválon a saját dobosával a színpadon, majd küldte el az egész közönséget a francba, akik emiatt jól megdobálták. De egyszer még össze is verekedett Jared Swileyval a Black Lipsből, a szűnni nem akaró marihuánaimádatáról már nem is beszélve. Nagyon sokáig lehetne sorolni miért annyira elcseszett figura Nathan Williams, de semmi sem illusztrálja ezt jobban a mostani nagylemezénél.

Ameddig a King of the Beach egy felszabadult szörfpunk-garázsrock album, az ezt követő Life Sux EP pedig egy kicsit sötétebb, arcbamászóbb punklemez. Ezekre már teljesen értelmetlen rásütni a lo-fi jelzőt, mivel mind a kettő komoly stúdiómunka eredménye. Az Afraid of Heightsra ez hatványozottan igaz, vitán felül ez eddig a Wavves legkiforrottabb munkája, amely nem csak Williams dalszerzői kvalitásait dicséri, hanem szövegírói képességét is. Az egy egészen más kérdés, hogy a korábbi fű-kajálás-tengerpart tematikán azért nem olyan nehéz túllendülni.

Ennek a legtökéletesebb példája a Demon To Lean On, amelynek egygitáros kezdésének hangolása kísértetiesen hasonlít a Weezer Pork & Beans című számára. Ebben Williams lassít a védjegyévé vált lendületes punktempón és borzasztóan zajos power popra vált, amelyben fegyvert tartva a fejéhez kér angyali segítséget vagy egyszerűen csak temessék el jó mélyre, ha ez nem jön össze. Itt tökéletesen megmutatkozik Williams dalszerzői tehetsége, ahogyan a minimalista szövegeivel és a végtelenségig elnyújtott mondataival képes nagyon komoly drámai hatást elérni, amiben közrejátszik a szinte tökéletesre kikevert gitárhangzás és az okosan felépített dalszerkezet. Ugyanez igaz a lemez címadó számára, aminél már első hallás után dúdolni lehet a refrént.

Azonban a dalszerzői kísérletezgetés nem áll itt meg, a Dog például egy akusztikus gitáros, csellós tisztelgés Iggy Pop előtt, ahogyan a rendőröknek beugató Cop a késői Jay Reatard-daloknak állít emléket, ami azért sem lehet túl erős állítás, mivel a Wavves másik tagja, Stephen Pope nem sokkal a punkikon halála előtt szállt ki Reatard háttérzenekarából. De nyugodtan ide sorolhatjuk az albumzáró I Can’t Dreamet is, amely talán a legkomolyabban hangszerelt szerzemény az egész lemezen a maga ötperces játékidejével és álomszerű hipnózisával.

Az sem csalódik az Afraid of Heightsban, aki a Wavves könnyedén nihilista garázspunkja miatt szeretett bele a zenekarba. Erre itt van a tengerparti bulizást végét jelentő Beat Me Up, a megmagyarázhatatlan karácsonyi csengettyűzéssel kezdődő, energiától duzzadó Sail To The Sun, a részegesen gördeszkázó Lounge Forward vagy a beszívva semmittevésre buzdító Paranoid.

Ha a mostani stúdióalbumra nem is mondanám, hogy tökéletes, de az összes számnak van egy olyan egységes atmoszférája, amihez hozzászokva egyszerűen nem tudok egy gyengébb dalt sem kiemelni. Érezhető, hogy Williams megkomolyodni látszik, de kicsit félek attól, hogy egyszer tényleg golyót repít a fejébe vagy szimplán megkattan az állandó depressziótól és töménytelen mennyiségű fűtől. A Gimme a Knife-ban hallható „I love you Jesus / you raped the world” mondatot például képtelen vagyok értelmezni, ahogyan az Everything is My Fault is súlyos pszichés problémákat vet fel.

Az Afraid of Heights megmutatja, hogy miért is sikerült ennek a semmirekellő szociopatának kiemelkedni a kétes értékű lo-fi közegből: tud slágereket írni. Na, nem a klasszikus értelemben vett rádiós sikerdalokra, hanem a könnyen megjegyezhető refrénekre, fülbemászó dallamokra és a dalok nagyon tudatos felépítésére kell gondolni. Egyre több helyen olvasni, hogy az új Wavves-nagylemez valójában egy concept album, ami a szerelem témáját dolgozza fel, de végül az egész átcsap depresszióba, sikertelenségbe majd végül a halál gondolatával fejeződik be. Sokadik hallgatás és számos interjú végigolvasása után ez a feltevés beigazolódni látszik, ettől pedig ez a stúdióalbum még nagyobb teljesítménynek tűnik, mint a Wavves eddigi teljes munkássága. Már csak azt kellene elkerülni, hogy Nathan Williams is Jay Reatard sorsára jusson.