Koromból adódóan azt nem tudom megítélni, hogy sok-sok év távlatában hogyan változtak a fesztiválok, de azt igen, hogy járvány előtt és után mik a szembetűnő különbségek.
A célközönség például. A Pest-Sopron közti járatra velem egyszerre szállt fel egy csoport tizenhat körülinek tűnő fiatal lány, ugyanúgy felpakolva, mint én, egyértelműen a Voltra tartva. A fesztiválra beérve ez a megdöbbenés továbbra is megmaradt, mivel egyre több hasonló korúval találkoztam, habár a nagy számok törvénye alapján már javult az átlagéletkor aránya, de mégis elgondolkodtató volt, hogy vagy ők jönnek túl hamar, vagy huszonhárom évesen én jövök túl későn.
Aztán ott vannak az árak. Összességében elmondható, hogy a drágulás a szolgáltatói szekciót is elérte, és ennek a szórakozni vágyók borsosan megfizetik az árát. Míg eddig egy fesztiválbérlet egy főre a maga minden velejárójával, kemping, fogyasztás, eszközök beszerzése stb. reális ár-érték arányban volt egy egyhetes nyaralással, ez ma már önmagában a bérletről sem mondható el, nem is beszélve a fesztivál területén uralkodó árakról. Mondjuk a drága alkohol előnye, hogy nem kell végeláthatatlan sorokat kivárni, és lemaradni a koncertek feléről.
A fesztivál területén egyébként, az előző évekhez hasonlóan egy élet és pénztárcamentőnek szánt Aldit helyeztek el, ami reggel héttől egészen hajnal kettőig megszakítás nélkül üzemelt, és még csak a boltban fellépő tumultussal sem kellett számolni napközben. A bolt területéhez képest ráadásul egészen felszerelt volt, mind élelmiszer, mind higiéniai termékek terén, ugyanakkor az ételintoleranciával rendelkezőknek szánt kínálat jelentősen kevés volt.
Aki nézegette a kempingjegyeket tudja, hogy nem csak egyszerű sátorhelyet lehetett kiváltani a Bekó kempingben, hanem ezen túl volt lehetőség faházat, illetve előre felállított vagy különleges gömb alakú sátrat bérelni. Külön kiemelendő, hogy ezek a fesztivál által kínált sátorhelyek nem foglalták el az összes árnyékos helyet, így azok, akik később érkeztek is bőven találtak még maguknak a végeláthatatlan kempingben olyan helyet, ahol nem kellett rettegni a napfelkeltétől, és a hőségtől. Amit viszont nem nagyon találtak, az a zuhanyzóknál kiakasztott zuhanyfüggöny, ami hiánytalan állapotában is kevésbé tölti be a funkcióját, hát még úgy, ha nincs egyáltalán.
Zene viszont volt
Nyilvánvalóan egy fesztiválon a legnagyobb hangsúly a koncerteken van, ami a kihagyott két év után még nagyobb figyelmet élvez, mint azelőtt.
Kétségtelen, hogy a headlinerek mind hozták a szintet, és mindenki, aki kifejezetten a nagyszínpados kedvence miatt váltotta ki a jegyét, elégedetten távozhatott a koncert után. Sőt, volt, akire az elégedett kifejezés nem is biztos, hogy a megfelelő szó: a külföldi sztárfellépők nem csak megmozgatták, vagy a bedobált pengetőkkel tették boldoggá a rajongóikat, hanem akadtak olyan elalélt szerencsések is, akik például a Bring Me The Horizon-koncert alatt közvetlen kapcsolatba kerülhettek Oliver Sykesszal, amikor a frontember a tömegből énekelt és pacsizott az első sorokban állókkal, vagy megölelt pár rajongót. A legelégedettebb rajongó viszont mégiscsak „Fábi” lehetett, aki a Killers-koncerten, a dobok mögé beülve együtt játszhatott el egy számot a zenekarral, majd az énekes Brandon Flowersszel készített közös, nagyszínpados szelfi után visszamehetett tombolni a közönségbe.
Mivel a járványról még mindig nem lehet teljesen múlt időben beszélni – ezt az is szemléletesen alátámasztja, hogy az Elefántnak Covid-fertőzés miatt kellett lemondani a voltos fellépését, és ki tudja Yungblud is miért nem jött – ezért több zenekar fontosnak érezte, hogy a járvány után visszamaradó hatásokról is beszéljen. A Skillet frontembere, John Cooper például a koncert elejétől a végéig átívelő fejrázást azzal törte meg, hogy személyes példáján keresztül beszéljen arról, hogy milyen károkat okozott a világjárvány, megemlítve unokaöccse öngyilkosságát, és mindenkit biztatva arra, hogy mindig van remény.
Bár vannak, akik a vizuálra nagyobb hangsúlyt fektettek, az mégsem ment a hangzás rovására, és azt sem lehet mondani, hogy attól volt élvezhetőbb egy koncert, mert a hátteret úgy alakították, mintha a zenekar lebegne benne, (mint a Bring Me The Horizon esetében), vagy mert megvilágított Dávid szobrot forgatnak körbe a kivetítőkön, (ahogy azt a The Killers tette). És nem szabad kihagyni a felsorolásból a Sum41-t sem, ahol a „crazy motherfuckers” és a „thank you so much ladies and gentlemen”-ek aránya szinte végig kiegyenlített volt a kevés színpadi elemre épülő, mégis remek hangulatú koncert alatt.
De nem csak a nagyszínpadnál volt ekkora a buli. A Kraftnál a Fish! és a Road se hagyta mozdulatlanul a tömeget. Míg előbbi egyszerű vizuállal, több külföldi dallamot eljátszva, a közönséget aktívan bevonva tette felejthetetlenné a bulit, addig a Road látványos pirotechnikával és nagyon jó setlisttel hozta ugyanazt a hangulatot.
És hogy a többi lángolós mit látott?
A Ganxsta Zolee és a Kartel fénykoraként azt az időszakot szokás emlegetni, amikor a Barba család alkatával megáldott csapat a Z+-on rendszeresen széttrollkodta az Izé Philippel című magasröptű műsort, illetve az anyjába küldte az éledező bölcsészrap-mezőnyt. És naná, hogy imádtuk idézgetni a Sötét oldalt meg a Stricik és kurvákat, ám azt bátran kijelenthetjük, hogy élőben sosem volt olyan erős a produkció, mint a jelenlegi felállással. Siska Finucci tökéletes választás volt elődje helyére, már csak azért is, mert hajlandó nyilvánosan lófaszokat reptetni, és a Nincs semmi jobb, mint egy ribanc alatt sem hagyja el a színpadot egy Miatyánkra. Ami pedig a hangszeres szekciót illeti, Takács Vilkó és Kovács Dávid és a Geröly Matyi helyére érkező Potesz Balázs a legszebb Red Hot Chili Peppers-hagyományokat idézve játszik, illetve hangszereli át Pierrot zenei alapjait. A kötelező slágerek mellett vagy 3-4 dal is elhangzott az Egyenesen a gettóból lemezről, volt a 70-es stricifunk évekbeli stricifunk alappal operáló Egy élet se számít, illetve a Bérgyilkosokat is leporolták a Helldoradoról. És mint ahogy azt megszokhattuk, Big Daddy Lacának és a Főnöknek köszönhetően az intermezzók legalább olyan emlékezetes fénypontjai voltak a bő egyórás programnak, mint maguk a dalok. (Kirsch András)
A Muse-nál furcsa volt, hogy egy lecsupaszított színpadot láthattunk még kezdés előtt fél órával is, hiszen az angol zenekar a látványos koncertjeiről (is) híres. Már-már azt hittem, hogy valami fesztivál light programot hoznak, de aztán rácáfoltak mindenre. Olyat például még soha nem láttam koncerten, hogy lángokból formálnak betűket, ráadásul már rögtön a nyitószám alatt. Aztán jött egy függöny, és amíg a csapat eljátszott pár dalt, hátul összerakták a mostani turnéra hozott hatalmas hackerfigurát, ami aztán az egész buli alatt mozgatta a fejét meg a kezét. Kicsit korán véget is értek ezek a nagy látványosságok, még a szerpentinágyút is hamar ellőtték. Aztán már szinte csak olyanok maradtak, mint a robotkézzel szórakozás, vagy az a furcsa érintőpados basszusgitáron tapicskolás. Ja meg persze a zene, amivel a Muse nem tud hibázni, pláne ha jól szól, itt meg jól szólt. Az új dalok pedig meglepően metálosan, az utolsó előtti, még ki nem adott Kill Or Be Killed például kifejezetten durva volt. Az meg, hogy kevesen voltak, nem feltétlen a Muse-nak szólt, egész nyitónapon kevesen voltak. (dg)
A Tankcsapdán nem volt BAZ+. (dg)
