Visszanőttek a Green Day tökei – Green Day-lemezkritika

Green Day – ¡Dos!
(Reprise)

A Green Day lemezsorozatának első darabját, az ¡Uno!-t hallgatva végig olyan érzésünk volt, hogy ennél a következő, ¡Dos! című album már tényleg csak jobb lehet. A számításunk lényegében be is jött, valóban jobb anyag lett ez a mostani az előzőnél, és ha ezt a tendenciát követi a ¡Tré!, decemberben, akkor talán már tényleg egy kifogástalan Green Day–lemezről beszélhetünk majd újra. Mindenesetre a ¡Dos! nem csak az ¡Uno!-nál, hanem a 21st Century Breakdownnál is szórakoztatóbb album lett.

Amíg az előző lemez egy bántóan középszerű, szirupos pop-rock förmedvény volt, alig 2-3 vállalható dallal, addig a ¡Dos!-nál ez pont fordítva történik, és alig akad 2-3, tényleg gyenge szerzemény. Olyan ez a második lemez, mintha páros kézzel mutatna be az előzőnek, mondván tessék, ilyet is tudunk te szerencsétlen idióta. Nem csak pörgősebbek, vagányabbak lettek a dalok, de a kísérletezősebb szerzemények is működnek végre, nem kell olyanok miatt tépni a hajunkat, mint például a Kill The DJ.

Az egyperces albumnyitó See You Tonight akár egy Simon & Garfunkel-intró is lehetne vagy a lemezt záró, egy szál gitárral eljátszott Amy is nagyon hatásos, amit Amy Winehouse énekesnőhöz írt Billie Joe Armstrong. Ide sorolhatnánk a Nightlife-ot is, az egyik legérdekesebb próbálkozást Green Daytől, hogy tőlük valami teljesen szokatlant alkossanak. Viszont amennyire dögös, kifejezetten hangulatos, néhol a másnapos hangulatot vadnyugati atmoszférával vegyítő a szám, annyira botrányosan rossz benne a ke$hás női rapbetét, nem is igazán tudjuk mi szükség volt ezzel elrontani ezt az egyébként remek kis dalt.

Az énekes korábban utalt rá, hogy a ¡Dos! egy sokkal bulisabb, garázshangulatú album lesz, és valóban érezhető valamiféle nyers vadság, amiről velük kapcsolatban évek óta senki sem beszélt. A Fuck Time a maga elragadó AC/DC-s egyszerűségével tűnik ki, miközben a Lady Cobra lendülete a legjobb B-oldalas Green Day-szerzeményeket idézi, vagy ott van a Makeout Party garázspunkja, ami szintén a lemez csúcspontjai közé tartozik. Érezhető a dalokon, hogy a Green Day most nagyon rock and roll akar lenni, szinte minden dalba beletuszkoltak egy kis gitárnyúzást, szólózást, üvöltözést, azonban egyes esetekben ez azért erősen izzadságszagú.

Ezekből a dalokból áll az album gyengébbik része, amely még így is veri az ¡Uno!-t, de kétlem, hogy olyan maradandó nyomot hagyna az emberben, mint az első kislemezként megjelent Stray Heart, amelynek a refrénje az első hallgatás után végleg megmarad a fejünkben. Ez az a dal, amilyennek az összes többinek kellett volna lennie az ¡Uno!-n. A töltelékszámok is javuló tendenciát mutatnak, mindegyikben van egy-egy érdekesebb megoldás, ami különösebb siránkozás nélkül végigmehetne az iskolai rockdiszkóban.

Mindenképpen pozitív csalódás az új Green Day-lemez még akkor is, ha a ¡Dos! nem több egy tisztességes rocklemeznél, amin végre nincs igazán irritáló szerzemény a gyengébb dalok között sem. Érezhető, hogy Billie Joe-ék megpróbálták nagyon rock and rollra venni a figurát, de nem tudnak 13 egyaránt színvonalas dalt összehozni manírok nélkül, arról nem is beszélve, hogy egyszerűen túl szépen szól a lemez. Pedig hallható, hogy néhol kifejezetten ötletes témák vannak, amik azonban az esetek 90%-ban elvesznek Armstrong hangja alatt. Ettől még mindenkinek érdemes próbálkoznia a ¡Dos!-szal, de főleg azoknak, akiknek az utóbbi lemezek már hallgathatatlannak, túlságosan rádiós rockzenének tűntek.

Az igazat megvallva az ¡Uno! és a ¡Dos! legjobb dalaiból már egy jó albumot is össze lehetett volna hozni, ezért továbbra is kicsit fölöslegesnek tartom ezt az egymást pár hónappal követő, három darabos albumsorozatot. A decemberben megjelenő ¡Tré!-n tehát a sor, hogy megcáfoljon minket.