Hirdetés
Hirdetés

Világzenei lemezek, miközben Hobo is szóba kerül – 1. rész

folk1.jpgMég pár éve is döngött a piac a folk és a világzene alatt, csőstül jöttek ki a lemezek, működtek a jól bejáratott kiadók, újak alakultak, és bár látszott a hanyatlás, mintha ezeket a színtereket kevésbé kezdte volna ki a körvonalazódó válság. Most azonban nem a zeneipari helyzet a főtéma, egyszerűen csak utánanéztünk, mik a megjelenések kedvenc kiadóinknál. Szomorúan konstatálhatjuk azonban, hogy a patinás, és különösképpen izgalmas katalógussal bíró kiadó, a Kiss Feri-féle Etnofon pár hónapja beszüntette tevékenységét, lemezeit akciósan kiárusította – nyilván ez utóbbi húzás persze a szemfüles, és a még vásárolni hajlandó zenerajongókat nem érintette rosszul. A hazai piac egyik legjobb terjesztője, a Hangvető mögött álló FolkEurópa kiadó is behúzta a kéziféket, ahogy hallani, nincs is tervbe véve mostanában semmi, utoljára a Magyar Népzenei Antológia című dupla, multimédiás kiadvány jelent meg, ami nem elsősorban a nagyközönségnek készült, inkább egy részletekre érzékeny szűk réteg ruház be rá, már ha egyáltalán.

Mielőtt azonban a kesergés apokaliptikus méreteket öltene, inkább vegyük sorra, milyen lemezekre bukkantunk első ijedtünket leküzdve. A Fonó Budai Zeneház jelen érájában úgy tűnik hullámokban ad ki, egyszerre több lemez is megjelenik, majd szinte tetszhalott állapotba kerül mint lemezkiadó, vélhetően akkor lépnek, ha egyáltalán anyagi lehetőség adódik ezekben a nehéz időkben. Mostanában egyébként kezdő bandák nem rúghatnak itt labdába lemezmegjelenés terén, rég beérett egy prémium muzsikus réteg, és a Fonó kötelességének érzi, hogy elsősorban velük foglalkozzon.

cimbaland_2558_c.jpgA tavalyi év végén jött ki a balkáni zenéket talán a legszínesebb köntösbe öltöztető Cimbaliband hatodik albuma Szívtánc címmel, és akik ismerik a zenekart, meglepődve konstatálhatják, hogy nem egészen az előző lemez, az Ablakimba nyomvonalán halad most, annál jóval folkosabb a kép. Azon már rockandroll és bossa nova kanyarokat is beiktattak, helyre kis popbandává kezdtek válni, az MR2 például őket küldte az európai rádiók legrangosabb fesztiváljára az Eurosonicra. A Cimbaliband bár erősen épít a hagyományos ritmusszekcióra, és a szólisztikus hangszerek sincsenek háttérbe szorítva, valójában Unger Balázs cimbalomjátéka köré épül. Viszont, és ez a lényeg, amiért a nem gyenge mezőnyből is kiemelkedik ez a banda: nagyon értenek a hangszereléshez, úgy építik fel a dalokat és az egész repertoárt, hogy sosem egysíkúak, bejárják tolnát-baranyát. Bár ötvöznek amit csak bírnak, azt meglepően okosan és élvezetesen teszik. Ehhez azonban még az sem lenne elég, hogy szélesen képzett, a folklórban járatos muzsikusokról van szó – élen Unger Balázzsal, aki a magyar népzene teljes skáláját ismeri, és olyan bandákban is megfordult, mint a Hegedős, a Fonó zenekar, és a Dresch Quartet -, mert a fantáziát, a beleérzést nemigen lehet tanulni. A 2008-as Feketetó-ra már beérett a banda, húzós, sűrű balkáni zenében nem is nagyon találni sok jobbat annál a lemeznél, az Ablakimba pedig szokatlanabb műfaji elemeket, metódusokat is beemelt. Ez a fejlődési szál nem szakadt meg, ahogy mesélik a most készülő következő album ezt a popirányt folytatja, de az ív a Szívtánccal annyiban megtört, hogy kevésbé válik el a környéki folktól, és bár semmivel sem kevésbé színes a többi lemeznél, nem poplemeznek készült. Ez egyébként egészen jól áll neki, nem is szükséges, mint most kiderült semmi több a vadítóan jó muzsikához, mint a választott terület megfelelő ismerete és jó adag fantázia. Ezt persze nem birtokolja mindenki, de a Cimbaliband pont igen, és bár sosem szabad előre félni, de nekem nem feltétlenül hiányzik, hogy ebből a bandából rádióbarát popzenekar váljék, igaz, nem is kérdez erről engem senki. A Szívtánc egyébként táncműsorhoz íródott kísérőanyag, amit a banda olyan jónak tartott, hogy lemezre is vett. Nagyon helyesen.

fono-zenekar-vadbarokk.jpgÉs ha már a Fonó zenekar szóba került, friss lemezük a Vadbarokk az echte, hamisítatlan népzenében érdekelt, ahogy egyáltalán maga a zenekar szőröstül-bőröstül, világzenei kikacsintásokat itt ne is keressünk. Ez persze jól is van így, az olyan veretes zenekarok mellett, mint a Téka, a Tükrös, vagy a Gázsa, a Fonóhoz is a tiszta források sajátos ízű megidézéséért forduljunk. Itt a tiszta források mellett a sajátos ízeken van a fő hangsúly, ugyanis nincs arról szó, hogy valami egysíkú, unalmas megidézésről lenne szó. Sokat tapasztalt, rafinált muzsikusokról van szó, akik ráadásul hisznek abban, hogy akkor élő a népzene, ha az ember fia belerakja magát rendesen, és színes-szagos valamit kanyarít belőle. A Fonónál ez meg is történik, ez az 1997 óta, először Hegedősként együtt muzsikáló banda nagy utat járt be, eleve azt tűzték ki célul, hogy nem csak a magyar, hanem az egész Kárpát-medence hagyományát feltérképezik és megszólaltatják, így román, ruszin, cigány, zsidó és szlovák dallamok is rendre feldolgozásra kerülnek. 2003-as alapvetésüket, a Mixtura Cultivalis-t a külföldi szaksajtó is méltatta, de a Bartók nyomán készült Túlparton-t sem érdemes megkerülni, ha mélységi szinten akarunk népzenével barátkozni. Az énekes-dudás-zenekarvezető Agócs Gergely – aki a Fölszállott a páva népzenei vetélkedő egyik zsűritagjaként lett utóbb tévés figura -, gyűjtéseiről is híres szakember, az Utolsó Óra program keretében megjelent CD sorozat több fejezetét hozta tető alá, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy a Fonó zenekarban muzsikál a prímás élvonalból Gombai Tamás és Pál István „Szalonna”, valamint a kiváló énekesnő Navratil Andrea.

A Vadbarokk, ahogy a címe is utal rá, arra fókuszál, hogy csak Magyarországon állt elő az a különös helyzet, sehol másutt, hogy a háromszáz évvel ezelőtti barokk zene kijött a palotákból, és  megtermékenyült a nép kezében, átitatta a paraszti kultúrát. Ez a „megvadított népi változat” tényleg jól áll a Fonó muzsikusainak kezében, akik ritka tiszta, mégis sűrű hangulatot tudnak varázsolni mindabból, amit tanultak. És nyilván igen sokat, mert a tanult muzsikus, aki nem beleszületett ember a hagyományos kultúrába, annyit tehet, hogy minden határon túl tanul mestereitől. Viszont ez egyre nehezebb az ifjaknak, mert a régi nagy prímások közül már alig élnek páran. Ha meghallgatunk egy eredeti felvételt, akkor valami keresetlen zenét hallunk, valami igazit, olyat, amiben kiviláglik, hogy az a zene minden ízében az adott életminőségekbe simul, abból fakad, oda tart, attól el nem válik, el nem választható. Mi itt a városban, majd azt mondtam: a világban, merthogy az ott kicsit szakrális tér is volt, szóval mi itt a mai világban annyit tehetünk, hogy erőnkön felül tanuljuk, és tiszta levegőt teremtve a lelkünkben próbálunk valamit mindazokból a rétegekből megszólaltatni. Hogy miért? Hogy miért nem elég az eredeti? Mert ez a megszólaltatási vágy, a kultúra fenntartási vágya nem halhat meg, nem is tud, míg éhes lelkek keresik, kutatják, éltetik. A Fonó zenekar lelki hozzáállásáról, a kultúra, ezzel együtt az  életminőségek tisztasága utáni vágyáról jól beszél a CD füzet ezen mondata: „Az itt hallható zenéket olyan hagyományőrző mestereinktől tanultuk, akik életvitelükkel, nem magas, de mély műveltségükkel még egészen közel álltak ahhoz az áhított állapothoz, amelyet harmóniának nevezünk. Csak remélni merjük, hogy képesek vagyunk tolmácsolni, amit muzsikájukkal akaratlanul is, mementóként üzenni tudnak nekünk.”

Nos, felmerülhet a kérdés, hogy érdemes-e úgymond akárkinek ajánlani autentikus népzenei lemezt meghallgatásra, vagy ha igen, milyet? A népzenei albumokat ebből a szempontból két nagy csoportra oszthatjuk, vannak a kifejezetten táncházas anyagok, amelyek egy-egy táncrendet követve vannak felépítve – ilyet a Fonó zenekar is csinált, ezt megelőzően Hateha! címmel -, és vannak az inkább hallgatói lemezek, ahol egy szűkebb vidék van feltérképezve annak tánczenéivel, dalaival, teljes zenei kultúrájával, vagy pedig valamilyen tematikára az egész környéki népzene van felfűzve. A Vadbarokk ez utóbbi, sűrű táncházas zene éppúgy van rajta mint szólóénekes dal, vagy dudás menet, és számomra egyértelmű, hogy az utóbbi idők terméséből ez a legjobb népzenei album. Ha lehet, még izgalmasabb és színesebb, mint a sikerlemeznek tartott Mixtura Cultivalis, de mindenképpen annak párdarabja.

dresch_lukacs(1).jpgA népi kultúra más, de nem kevésbé izgalmas párlata, kiérlelt esszenciája szólal meg Dresch Mihály szaxofonjából és fafúvósaiból, aki most nem a Qurtetjével készített lemezt, hanem kiváló cimbalmosával, Lukács Miklóssal, aki a jazz és klasszikus zene felől jön, de a népzenei környezet sem riasztja. Ez kiderült már többek között a Lovász Irénnel, Palya Beával, Szalóki Ágival, Mitsourával, és a Dresch Quartettel töltött időkből is; kiváló improvizatív zenész, ez persze ilyen öntörvényű és széles skálán mozgó muzsikus mellett, mint Dresch Mihály, elengedhetetlen képesség. Mindkét zenész bevállalt már duólemezt ez előtt is, Dresch Mihály szaxofonos kollégájával, a szintén a jazz és népzene határvidékén otthonos Borbély Mihállyal a Te+Te albumot muzsikálta fel, igaz ott bőgő és dobkíséret asszisztált a nagy menetekhez; Lukács Miklós pedig a másik cimbalmos nagyágyúval Balogh Kálmánnal készített sikeres lemezt Cimbalomduó-Négykezes cimbalomra címmel. Nem tudom, hogy ezek az előképek szükségesek voltak-e ahhoz, hogy rákívánjanak erre a mostanira, vagy egyáltalán előképnek tekinthetők-e, mindenesetre a Labirintus igen jól sikerült utazás, és a címe is eltalált. Ha a borítón látható budapesti városrészletre vonatkozik, ahol az életünk zajlik, akkor stimmel, de akkor is, ha ezt tovább tágítjuk mindenféle értelemben. Igazi esszencia szólal itt meg ugyanis, érintve mindazokat a kulturális szekvenciákat, amit a két muzsikus ismer és már bejárt eddigi gazdag életútján. Nem is marad ki semmi, jazz, népzene, kortárs muzsika fonódik egybe, de annyira, hogy nem is szálazhatók már szét, nem is lenne érdemes, mert pont attól izgalmas és gazdag az egész, hogy egy-egy menet és hangsor is tudja akár az összes minőséget egyszerre. Néha rónákon kószálunk, aztán füstös klubokba tévedünk, de ennél még prózaibb élethelyzetek is megidéződnek, pedig zenei költészet az egész. Igaz azok a klubok ma már nem annyira füstösek, és a rónák is összébb ugrottak a globális világfaluban, de legalább a zenében még mindig álmodhatunk szabadságról, tágasságról, mellékhatások nélkül, és büntetlenül gondolhatunk és érezhetünk nagy dolgokat, feledve önnön kicsinységünket. Ez a muzsika tehát a határtalanságról álmodik, miközben a labirintus zugait járja, és amikor falakba, végpontokba ütközik, gondolkodás nélkül vált és kanyarodik, minden rést megtalál, ahol tovább illanhat.

A hangszeres játékról nem lehet egyebet mondani, mert akik ilyen szinten tudnak zenei költők lenni, azok nem egyszerűen csak urai hangszerüknek, már nem is a játékra kell figyeljenek, ők a zene lelkében kalandozhatnak, ott pengethetnek húrokat, oda életet lehelhetnek, és ez a mi nagy szerencsénk. Ebben a végtelennek hazudott, de valójában egyre szűkülő, lelkileg kivéreztető világban, az efféle minőségek, mint ez a zene is, kincset érnek. Az ilyesmire fogékonyak semmiképpen ne kerüljék meg. A tíz dalból három közös szerzemény, egy Lukács Miklósé, a többi pedig Dresch Mihály dala, és az olyan sarokpontok, mint a Prana, a Labirintus, és kiváltképp a Bánat, bánat tényleg hozzá tud járulni, hogy újra önmagunkra találjunk.

both-miklos-both-miklos-folkside-csillagfeszek.jpgLukács Miklós tagja a Both Miklós Folkside-nak is, amely zenekarnak (projektnek? – ki tudja) most jött ki a bemutatkozó albuma Csillagfészek címmel. Both Miklós, ez a rendkívül tehetséges és nyughatatlan énekes-gitáros-zeneszerző a kétezres évek eleji VHK utódlás, a Napura Magotvet óta igen sűrű zenészéletet tudhat maga mögött. Játszott a kultikus Barbaróban, majd megtanult hegedülni, csak hogy mint gitárprímás is képben legyen – egyik szólistája is a népzenészeket tömörítő Rendhagyó Prímástalálkozónak -, majd nemzetközi sikerre vitte a két lemezmegjelenésnél tartó Napra zenekarát. Személyes kedvencem a Hangzó Helikonban megjelent Radnóti megzenésítése, amiben először teljesedik ki az az érzékeny énje, ami most ezen az új albumon már természetes módon van jelen. A zenekar tagjai a nép és jazz-zenészek krémjéből kerültek ki – a kiadó vezetője nyilván erre mondja, hogy prémium minőség -, az említett Lukács Miklóson kívül Szokolay Dongó Balázs (fúvósok), Novák Csaba (bőgő) és Dés András (ütősök) Both Miklós társai, aki valószínűleg nem is tudna kisebb kvalitású muzsikusokkal mit kezdeni.

A Csillagfészek sokrétegű, nem is könnyen felfejthető lemez, valószínűleg annak a hallgatónak van könnyebb dolga, aki járatos a különböző zeneiségekben, műfajokban, sőt azok keresztezéseiben is. Az, hogy világzene, abból a szempontból jó megjelölés lehet, hogy jelzi, itt valami folk inspirálta zenéről van szó, de ez a kifejezés mára sok esetben sajnos valódi gondolattól, alkotóerőtől, fantáziától mentes valamit takar(gat), és hát eléggé le is van járatva, el van használva. Erről itt szó nincs, a Csillagfészek nagyon komolyan vett alkotás, sőt annyira, hogy nem is adja meg magát a manapság szokásos felszínes, rádióbarát „hallgatásnak”, pedig bulis, skás csujogató, harsány folk-rock és funk-jazz groove éppúgy belefér, mint közel tíz perces bánat-dal – ez utóbbi egyébként Erdő címmel a lemez talán legerősebb pillanata. Végső soron persze itt is popzenéről van szó, nagyon is élvezhető, szenzációsan felépített dalokkal, és akárhogy is van tele töméntelen váltással, műfaji idézetekkel, a zenei tudás és fantázia színe-javával, és az emberi lélek összetettségére mutogatással, az egész afelé tart, hogy a pillanatot megédesítse. Az egyébként jót tesz a produkciónak, hogy Miklós itt ritkábban villantja meg gitár-virtuóz képességét, mint a Naprában, ezért amikor mégis, mint például a De sötétedik-ben, akkor az jóval nagyobbat szól. Mint ahogy az egész lemez nagyobbat szól.

farkashajsza_2563_c.jpgÉrdekes módon Hobo is a Fonónál hozta ki új lemezét, a Farkashajszá-t, amin ismét Vlagyimir Viszockij dalokat ad elő, és ismét teljes rockzenekari kísérettel. Ez a rockzenekar címke persze amellett, hogy igaz, nem feltétlenül mondja el, hogy itt a hagyományos rock, vagy blues-rock megszólalás csak részben igaz. Persze az is általánossá kezd válni, hogy a hagyományos megnevezések manapság rendre csődöt mondanak. Itt például az első felütés hard-rockját nem számítva valójában egy jó kis tangólemezt hallunk, zsírosat, sűrűt, nagy elánnal előadott dalokkal, igazi kelet-európai bluest, olyat, ami bár Argentínában is rögvalóság lehet, hiszen ott is költészetből fonják a kerítést, azért ez ilyen minőségben mégiscsak mifelénk a valódi. Különösen Viszockij tollából, kifejezetten Hobo torkából.

Az az első lemez 1999-ből, Adjatok a kutyáknak hűst címmel egy előadás lenyomata volt, és nagyon sokat tudott abból az életérzésből megmutatni, amit nem csak az oroszoknak kellett elviselni valahogy, de mi is jól ismertük, abszurditásait éppúgy, mint kicsit sem vicces pillanatait. Hobo akkor ezt mondta Viszockijról: „Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem. Dalait meg sem próbáltam úgy előadni, ahogy ő tette. Nem tudok gitározni, így harmóniát, dallamait, sorait a rockzene hangzásával játszom el magyarul. S kizárólag azokat, amelyeket saját hazámban és saját utamon érvényesnek érzek. […] Nem eljátszotta szerepeit és dalait, hanem megtestesítette és megélte, saját húsát és vérét adta ezekhez.” A szövegeket természetesen Hobo magyarította, és a sors úgy hozta, hogy ezeket Viszockij szerelme, Marina Vlady visszafordíttatta oroszra, hogy egybevethesse az eredetiekkel – majd áldást adta az előadásra. 2012-re aztán a debreceni Csokonai Színházban került bemutatásra egy új darab Vidnyánszky Attila felkérésére, ennek lett eredménye ez a lemez. A tizenkét dalból hét teljesen új feldolgozás, és az első lemez zenészei közül Marosi Zoltán a harmonikás itt is, a többiek pedig a jelenlegi Hobo és Bandája tagjai: Fekete Kovács Kornél trombitás, Póka Egon basszusgitáros, Szakadáti Mátyás dobos és ifj. Tornóczky Ferenc gitáros. A zenei produkció Póka Egon munkája, a fordításokat pedig Magyar Fruzsina, Kozma András és Zsemlye János csinálta, ezekből írta Hobo a dalszövegeket. Ezek a versek természetesen olvasva is erősek, de Hobo előadásában igazán kivételesek, ehhez azt hiszem tényleg senki más nem tudna ilyen mélységben hozzányúlni – Hobo hanglejtései, dallam-ívei, sajátos hangszíne és szövegmondása megéltségről, valódi bölcsességről árulkodnak, legtöbbször elég neki egy-egy sor, szó, vagy csak hang kiemelése, elrejtése, vagy más színbe öltöztetése, hogy lélekrezdüléseket, sorsokat, élethelyzeteket átéljünk. A zenei oldal is bivalyerős, főleg akkor, amikor csak a remek groove-ok szaladnak trombita és harmonika játékkal színezve, és a tangós hangulat mindent átszőve oldódik fel Hobo ének-előadásában – ezt az egységes szövetet sajnos néha megbontják az élesen kiugró gitárszólók. Az olyan daloknak, mint a Kegyetlen, vad kormányzóság, az A költőkhöz, a Ballada a két sebzett hattyútól, vagy a Fekete szemek a létező legjobb magyar dalok között a helye, mert ezek Hobo révén már a mieink.

(A további megjelenésekről a cikk második részében lesz szó pár nap múlva)

Advertisement
39,098KedvelőTetszik
3,076KövetőKövetés
5,000FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló