Harmadszorra – és a zenekar felfelé ívelő pályáját nézve szinte biztos, hogy nem utoljára – lépett fel Magyarországon a lengyel Mgla. A nem csak zenéjében, hanem a világ „leigázásában” is lendületes, céltudatos zenekar úgy tör egyre magasabbra, hogy tulajdonképpen tradicionális black metalt játszanak a legjobb norvég és finn elődöket idézve. A turné két másik, ugyancsak lengyel részvevőjével csinálták a turné első felét is, ez a csomag érkezett most el Budapestre, az Instantba is.
Az estét a lódźi Odium Humani Generis nyitotta. Elsőként fellépni közönség szempontjából, ráadásul viszonylag ismeretlenül nem feltétlenül kellemes feladat, az Instant koncerttermében azonban már ekkor is annyian voltak, hogy erre most nem lehetett panasza az egy nagylemezes lengyeleknek. A hanganyag alapján a leginkább a depresszív vonalon alkotó Odium Humani Generis talán kissé lagymatagon kezdett, de aztán belelendültek, a fő-fő attrakcióra melegítő közönség is vette a lapot.
Származásuk tudatában persze könnyű kijelenteni, de az én füleim azt mondták, ezek a lengyelek le sem tagadhatnák, hogy melyik színtérről jöttek. Semmi extra, a szokásos panelekből építkeztek: emelkedőre fel vagy éppen le, kicsit megáll, pihen, aztán megy tovább. Ennél lehetne talán egy kicsit több karakter a zenében, de komoly múltjuk még nincsen, ebből még bármi kialakulhat a jövőben.
A másodikként fellépő poznańi In Twilight’s Embrace új lemezével azután ismerkedtem meg, hogy kiderült, az öttagú zenekar is játszik ezen az estén. A márciusban megjelent Lifeblood kapcsán kifejezetten vártam ezt a koncertet, ráadásul többen is mondták, hogy zenéjük nem sokkal ezelőtt a hódmezővásárhelyi Lowland Festen, ötven fokos hőségben, világosban is remekül működött. Bár akadt, aki a mostani fellépést elintézte annyival, hogy „ez olyan, mint a Watain”, ennél azért szerintem jóval többről van szó. Fogós riffek, sokszor gyors témák, de nem az emészthetetlenség határát súroló rohanás, szinte ilyen telt házas bulikra írt kiállások, az In Twilight’s Embrace mindent jól csinál, arról pedig nem ők tehettek, hogy a gitárharmóniák néha elbújtak valahol a füstgép által teremtett ködben.
Cyprian Łakomy, viszonylag fiatal énekesüket mintha az Isten is a színpadra teremtette volna, nagyon otthonosan mozgott, folyamatosan kommunikált a közönséggel is. Engem ez a fajta extrovertáltabb előadásmód egyáltalán nem idegesített, de akadt, aki szerint kicsit már sok volt a fickóból. Az a helyzet, hogy amíg az In Twilight’s Embrace olyan dalokat tud írni, mint a The Death Drive vagy a Te Deum és ezeket a számokat ilyen minőségben, energiával tudják elő- és átadni, akkor szép jövő előtt állnak. Az ilyen csapatokra szokták azt mondani, hogy talán ez volt az utolsó, hogy az ember még előzenekarként nézte meg őket. Számomra annyira meggyőző volt a koncertjük, hogy kénytelen voltam elfeledkezni róla, hogy réges-régen még sok metalcore-os elem is feltűnt a zenéjükben. Sosem késő jó útra térni, inkább ilyen irányú legyen a fejlődés, mint fordítva.
Vajon mit mond el egy krakkói black metal zenekarról, hogy a budapesti koncertjükön Lukács László, a Tankcsapda frontembere is ott van a tömegben? Messzemenő, tudományosan alátámasztott következtetéseket biztosan nem lehet ebből levonni, de annyi talán kijelenthető, hogy ez a fajta – nem tudom kikerülni, pedig szerettem volna – sötét atmoszférájú zene azoknak a zeneszeretőknek (újra elnézést az ilyen szavakért) a figyelmét is felkelti, akiknek nem feltétlenül van meg otthon az összes Vlad Tepes demo. A Mgla bizonyos szempontból réges-régen kilépett a misztikus homályból, de valahogyan mégis hiteles tudott maradni, hiszen a zenéjük vajmi keveset változott. Érettebb lett, de ez törvényszerű.
A kezdésre szó szerint lépni sem lehetett a koncertteremben, többen is inkább csak hallgatták a zenét, azt már nem látták, mi zajlik a színpadon. Az ajánlóban azon csodálkoztam, milyen érdekes, hogy ezzel a mértani pontossággal eltervezett, szinte statikus black metallal micsoda sikereket értek el. A lelkiismeretes és évtizedek óta kitartó zeneőrült persze néha elcsodálkozik, hogy mégis mit tud ez a négy, tetőtől talpig feketébe bugyolált ember, amit más ebben a stílusban nem. A koncertélményhez szervesen ugyan nem kapcsolódik, de a Mgla háttérzeneként is működik, bennem például most tudatosult, hogy miközben ezeket a sorokat írom, órák óta szól felváltva az utolsó két album.
A négy nagylemez közül csak a Groza-ról nem játszottak semmit. Számomra hanganyagon és élőben is az Exercises In Futility II adja ennek a zenekarnak az esszenciáját, nekem az Instantban is ez volt a csúcs a dekára kimért és centire kimatekozott dobtémáival és a tipikus mglás riffeléssel. A saját és egymás izzadtságában tocsogó közönség hálás volt, és a levegőben ütemre-kiállásokra hadonászó emberek száma alapján nyilvánvaló volt, hogy nagyon sokan kívülről fújják a dalokat.
A frappáns lezárást tekintve kénytelen vagyok plagizálni, bár nem is plágium ez, hiszen engedéllyel teszem. Eszerint a Mgla világvége nihilista popzene, black metal hangszereléssel előadva. Ebből lesz a cikk címe is, mert egyrészt marha jól hangzik, másrészt van is benne valami. Úgyhogy köszönöm, meg a koncertet is, a minőség az mindig olyan megnyugtató és inspiráló tud lenni.
Szöveg: Dulai Péter
Fotók: Cold Mountains Photography
