Világhírű írók mellett akadémikusok aggódnak az úgynevezett cancel culture miatt, aminek nincs igazán jó magyar megfelelője, de talán az elnémítás kultúrája kifejezés az, ami a legtöbb, a témával foglalkozó magyar cikkben előjött. A jelenség ellen tavaly júliusban több író fogalmazott meg nyílt levelet, többek között Margaret Atwood és J.K. Rowling is aláírta, hogy szerintük az érdemi viták helyett a különböző vélemények eltüntetése a társadalom egésze számára káros. Sőt akadémikusok is jelezték, hogy nem ez a jó megoldás.
Az elnémítás kultúrája nagyon sok mindenre kiterjedhet, sokszor már az is előidézheti, ha egy közszereplő nem áll ki valami mellett vagy éppen ellen, de sok esetben egy bűncselekmény vádjával kezdődik minden.
Senkinek sem azzal van gondja, hogy ne lehetne szabadon véleményt formálni, vagy ne kellene a bűnösöknek megfizetni azért, amit tettek.
Vagyis mindenki egyetért abban, hogy fontos, hogy bárki elmondhassa, hogy mi a véleménye egy témáról, hogy egy áldozat bármikor jelezhesse, ha bántalmazták, és egy bűncselekmény elkövetője megfizessen azért, amit tett.
Sőt a cancel culture-t bírálók is általában azzal kezdik, hogy az valóban egy üdvözölendő fejlemény, és éppen ideje volt már, hogy a társadalom felszámolja a faji és nemi egyenlőtlenséget, de közben az is látszik, hogy sokan egyre kevésbé tolerálják a sajátjukkal nem egyező véleményeket, ez pedig sok esetben szélsőséges tettekhez vezethet. A nyilvános meghurcolás és az összetett kérdések leegyszerűsítése pedig gátat vet a vélemények ütköztetésének, a meggyőzésnek és a nyilvános vitának.
J.K. Rowling a saját bőrén tapasztalhatta ezt meg, mikor a Twitteren a születési nem fontosságáról beszélt, a bejegyzését pedig nagyon hamar transzfóbnak titulálták. A Harry Potter filmek sztárjai mellett rajongói klubjai is elhatárolódtak tőle, és a kiadójánál is többen jelezték, hogy nem szeretnének többet vele dolgozni.
Ebben az esetben sem az a kérdés, hogy igaza volt-e Rowlingnak vagy sem, hanem hogy a többség véleményével ellentétes kijelentése miatt az egész korábbi munkássága megkérdőjeleződött.
Végképp eltörölni, visszaút nélkül
Ahogy a közösségi média egyre nagyobb szerephez jut az életünkben, úgy az ott zajló nyilvános meghurcolások is egyre erőteljesebbé válnak. Az elszenvedői, vagy azok, akik nehezebb szívvel nézik egy ember meghurcolását, és a törekvést, hogy az egész eddigi létezését kiirtsák, többször hívták már fel arra a jelenségre a figyelmet, hogy gyakran pont azok teszik mindezt és folyamodnak az online bántalmazás eszköztárához, akiket általában felháborít az erőszak vagy a bántalmazás bármilyen formája. Aki szerint azonban nincs semmi gond a cancel culture jelenségével, gyakran azzal érvelnek, hogy ez egyfajta büntetés amiatt, amit a másik fél tett, és nem arról van szó, hogy az illetőt el kellene törölni a föld színéről.
Ennek némileg ellentmond, mikor az amerikai nyelvészeti társaság tagjai tavaly júliusban azt kérték, hogy a társaság törölje a tagjai közül Steven Pinkert a férfi szexista és rasszista nézetei miatt, vegyék le a weboldalról és arról a listáról is, ami a médiának ajánl szakértőket. De gyakran szerepel a követelések között az is, hogy az illetőket fosszák meg korábbi kitüntetéseitől vagy az elért eredményeit tekintsék semmisnek. A munkaviszony megszüntetése valóban a munkáltató döntése, kérdés az, hogy ezt milyen nyomás hatására teszi, és mennyire fél attól, hogy ő is céltáblává válik, ha nem úgy cselekszik, ahogyan azt elvárják tőle.
A veszélyes ebben az, hogy a folyamat nagyon gyorsan elindul, és nagyon hamar eszkalálódik. Míg a valós világban megvan a megfelelő jogi procedúra, amibe beletartozik, hogy az önbíráskodás is jogi következményekkel jár, az online térben más törvények uralkodnak.
Szabad véleménynyilvánítás vagy elnémítás?
A New York Times szerzőjének Twitter-bejegyzése szerint a cancel culture nem létező dolog, ez tulajdonképpen a véleménynyilvánítás szabadsága. Vagyis szabadon döntheti el mindenki, hogy megveszi-e az érintett művész műveit, vagy az érintett márka termékeit. Újságírójuk szerint egyszerűen annyi történik, hogy a gazdagok és befolyásosak számára rosszul esik, hogy a nagy tömeg ki tudja fejezni a véleményét.
A vélemény kissé keveri az ellenkező vélemény és a büntetés fogalmát, arról nem is beszélve, hogy
a létező vagy nem létező cancel culture igazi elszenvedői általában nem a befolyásos és gazdag emberek.
J.K. Rowling vagy Marilyn Manson számára biztosan rosszul esik, hogy néhány napig róluk szól az internet, de azért egyikük munkája sem olyan jellegű, amiből úgy igazán ki lehetne rúgatni őket, és a hozzájuk hasonló hírességeknek minden eszközük vagy legalább erőforrásuk is megvan ahhoz, hogy akkor is átvészeljenek egy ilyen időszakot, ha esetleg később bebizonyosodik, hogy valóban bűnösök voltak vagy elítélendően viselkedtek, vagy tényleg más eszmerendszerben hisznek, mint ahogyan ezt sokan feltételezték róluk.
Wes Borland szerint minden igaz, amit Marilyn Mansonról mondanak
Viszont az a dél-kaliforniai egyetemi tanár, aki kínai nyelvet oktatott, és éppen azt magyarázta, hogy milyen szavakat használnak a szünetek kitöltésére, majd ismertette hogy az „azt” szó kínai verzióját úgy ejtik, hogy „nágé” elvesztette a munkáját amiatt, mert a hallgatója szerint tulajdonképpen az „n-betűs” szót használta, és ezzel megsértette.
A Boeing egyik vezetője nemrégiben veszítette el állását egy 1987-ben írt cikke miatt, amely ellenezte, hogy a nők vadászrepülőgépeken szolgálhassanak. Az ügyvezető elnézést kért a cikkért, és azzal magyarázta az egészet, hogy 29 éves, hidegháborús haditengerészeti pilóta téves gondolatmenete volt. „A 33 évvel ezelőtti megjelenését követő párbeszéd gyorsan kinyitotta a szemem, kitörölhetetlenül megváltoztatta a véleményemet, és kialakította a méltányosság, a befogadás, a tisztelet és a sokszínűség azon alapelveit, amelyek azóta is irányítják szakmai életemet” – írta, de ettől függetlenül kirúgták a munkájából anélkül, hogy kiderült volna, valóban változott-e az értékrendje.
A cancel culture valóban nem egy mozgalom, nincsenek vezetői, tagjai, és akik részt vesznek benne, talán csak egy ügy mellett vagy ellen állnak ki. Nincs koherens ideológia mögötte, bár sokan próbálják úgy beállítani, mintha a baloldal szélsőséges megnyilvánulása lenne, de bármelyik politikai irányzat előszeretettel él vele. Sőt még csak nem is újdonság, mindig is létezett, nevezzük a jelenség alapjait pletykának, mocskolódásnak, esetleg állami cenzúrának.
Lehet véleménye egy akadémikusnak?
Egy kutatás szerint az amerikai akadémikusok több mint negyede tart attól, hogy amennyiben akár a saját témájukban is kinyilvánítják a véleményüket, az rosszul sülhet el, és nemcsak rájuk, de akár a munkáltatójukra is rossz fényt vethet, vagy elveszíthetik a munkájukat. Ennél is többen tartanak attól, hogy rossz hatással lenne a hírnevükre. Sőt vannak olyan egyetemi tanárok, akik arról számoltak be, hogy tartanak attól, hogy a hallgatók hamis panaszokat nyújtanak be ellenük, egyszerűen azért, mert az elődjük ellen is panaszt nyújtottak be, és el is távolították az illetőt. Itt azért nagyon fontos megjegyezni, hogy nem arról van szó, hogy ha bárki visszaél a hatalmával, azt ne lehessen számon kérni, a félelem inkább arra irányul, hogy
hogyan tudják megvédeni magukat az esetleges hamis vádaktól, ha már egy felmerülő vád után elbocsátják, és internetes hadjárat indul ellenük.
Erre egy példa annak az egyetemi tanárnak az esete, aki az óráján felolvasott részleteket egy ismert fekete közéleti gondolkodó interjúiból. Mivel volt köztük utalás az N.W.A. nevű legendás rapcsapat dalszövegeire, és mivel a csoportból a többség nem ismerte a zenekart már csak az életkorukból adódóan sem, így elmondta, hogy ez egy zenekar, és a nevük (Niggaz Wit Attitudes) jelentését is elmagyarázta. Másnap néhány hallgató nyilvános levélben követelt bocsánatkérést amiatt, hogy ezzel megsértették a színes bőrű társaikat. A színes bőrű diákok később jelezték, hogy nincs ebben semmi sértő, de addigra már a nyilvános megalázás aktív fázisába lépett az ügy. Egy másik tanár szeretett volna melegjogi kérdésben bemutatni egy ellenpontot, nem azért, hogy elfogadják, csak hogy tisztában legyenek a másik fél érvrendszerével is. Az eredmény az lett, hogy néhány tanulója jelentette a felettesénél, hogy ezzel megsértette a meleg csoporttársai érzéseit.
Az Atlantic cikke szerint az ilyen helyzetek miatt egyre nehezebb az oktatás is, és rengeteg bal-közép politikai beállítottságú oktató érzi úgy, hogy egy rossz idézet vagy egy rossz ajánlott irodalom miatt azonnal rásüthetik, hogy radikális jobboldali. Sőt már meg sem kell szólalni. David Peterson professzor saját állítása szerint azért ment el egy olyan megmozdulásra, ami rendőrök mellett szólt, mert kíváncsi volt, mivel magyarázzák a túlkapásokat, amik miatt a Black Lives Matter mozgalom és az országos tüntetéshullám elkezdődött. Azt mondja, nem vitt transzparenseket, nem skandált semmit, csak hallgatta a beszédeket, másnap mégis az elbocsátását követelték.
Ez már nem a társadalmi igazságosságról és az esélyegyenlőség elősegítéséről szól, hanem a hatalomról, amivel ki lehet rúgatni embereket a munkahelyükről.
– írja bejegyzésében Evan Gerstmann a Forbeson, aki szerint az elnémítás kultúrája egyre rosszabb lesz, és egyre nehezebb kérdés, hogyan lehet megállítani.
Elnémítás kultúrája helyett legyen elszámoltathatóság kultúrája
Az elnémítás kultúrája valójában azért indult be, hogy a világ jobb hely legyen, és hogy a tömeg ki tudja fejezni azt, ha valamivel nem ért egyet, most azonban ideje lenne kitalálni azt is, hogyan létezik visszaút, főleg ha közben kiderül, hogy egy-egy ügy tévedésből indult, mert ebben az esetben pont azzá válik, ami ellen annyian szeretnének harcolni. Ezért jelent meg egy új iránya, az „accountability culture” vagyis az elszámoltathatóság kultúrája. Ennek hátrányaként azt hozzák fel, hogy kell valamilyen hierarchikus vagy külső rendszer, ami az elszámoltatást végzi.
Megjelentek azok a hangok, akik emlékeztetnek mindenkit, hogy hibázni lehet, ha ennek büntetőjogi felelőssége van, azzal a bíróságon kell elszámolni, viszont egy társadalom életében fontos, hogy a hibákból tanuljanak. Abból nem lehet tanulni, ha a hibázó ember halálát kívánják, vagy éppen szörnynek állítják be. A cancel culture legnagyobb hibája, hogy sokszor torz, nem ellenőrzött vagy korlátozottan rendelkezésre álló információkkal operál. Éppen ezért az lenne a cél, hogy legyen vita, ahol lehetősége van például J.K. Rowlingnak elmagyarázni, miért gondolja azt, amit gondolt, a másiknak lehetősége legyen ezzel nem egyetérteni, vagy éppen megváltoztatni a véleményét. A hibákból pedig lehessen tanulni, például ha a Disney szerint a Dzsungel könyve rasszista sztereotípiákkal van tele, arra nem az a megoldás, hogy soha többé ne lehessen megnézni, hanem hogy a szülő elmesélje a gyereknek, miért volt hibás az akkori gondolatmenet, hogy később is értse, honnan indult a társadalmi egyenlőség harca, és meddig jutott. Vagy éppen azt, hogy egy percig nem oké, ha valaki erőszakot követ el, akkor sem, ha korábban már beszélt arról, hogy ő egy ilyen ember, és a dalai is erről szólnak.
