Hirdetés

Végeutca – Elolvastuk a Transmetropolitan, A teljes gyűjtemény 3. című képregénykötetet

A harmadik nagytéglába merülve, vagyis az ötszáz oldalas zárókötet fele táján egyértelművé lesz: ebből nem lehet igazán jól kijönni, a politika és a komolyan művelt politikai újságírás már csak ilyen (a szerző maga ennek ellentmond némileg, de erről majd odébb), másrészt pedig Spider Jerusalem történetének ezen kötete, még ha írója anno nem is három vaskos albumban gondolkozott, hanem véges-végtelen füzetsorozatban, afféle best ofnak is felfogható. Van itt újra minden: drog, szenny, öldöklés, aláhullás, és igen kevés kegyelem. Persze nem feltétlenül csúcsra járatva, már a start pillanatától igen magas fordulatszámon zakatoltak az események, és ott is folytatódtak, mégis: itt már végleg (és végre) leszámolhatunk nagyjából összes illúziónkkal, és már azt is elfelejthetjük, ami olvasás közben plusz kényelmetlenséget okozott, a folytonos áthallást, hogy soha semmi nem változik a közéletben, és nem is fog egyhamar. Oké, már a korábbi kötetek után is elmondtuk, hogy amilyen a fogadjisten, olyan az adjonisten, Spider ugyanis nem jópofizik beköszönés címen, tőle csak szélsőséges válaszokat és reakciókat várhatunk a politikai és társadalmi pokoljárásra az ajtó berugását követően, és személyes környezete is csak durván drogozva és a szentélet kerülésével bírja ki az aurája érintését. Például Spider szerkesztője, miután a megsemmisített bizonyítékok egy részét visszaszerzi és odaadja Spidernek, a taxiban a hová lesz a menet főnökre így válaszol: „Először egy kocsmába akarok menni, és kiinni az egészet. Aztán bunyóba akarok keveredni öt faszival, és győzni. Utána irgalmatlanul döbbenetes mennyiségű örömlány szolgáltatásait kívánom igénybe venni. Lehet, hogy egy-két volt feleségem is ott lesz köztük. Ezt követően drogvásárlásba kezdek. Ami azt illeti, előkapok egy nagyobb koffert, és azt szépen telerakatom a legkülönfélébb drogokkal. És az egészet elszámoltatom céges kiadásnak!” Spider rossz-életű segédei közül pedig a titkárnak tekinthető Yelena mondja főnökéről a prostinak egy menekülés során az autóban (akit egyébként a főellenségnek tekinthető elnöknek nyújtott szexszolgáltatásai miatt akarnak likvidálni, és aki ideig-óráig az utolsó túlélő is ebben a vonatkozásban), hogy: „Kicsit olyan ez, mintha egy koffeinen túlpörgött négyévesnek dolgoznék, aki folytonos, de nagyon csenevész erekcióval büszkélkedik. És tudod, mi a legrosszabb az egészben? Hogy ő a jófiú.”

Callahan elnök lelki mocsara, tűnjön ez bár lehetetlennek, továbbrohadt: valóban bárki és bármi beáldozható a politikai előny és a siker érdekében, de nem érdemes erről többet tudni előre, üdvözítőbb az egyre lejjebb csúszó eseményekkel párhuzamosan képbe kerülni. De maga Spider sem ússza meg, bár mintha ez nem is annyira izgatná, testi romlására és erősen limitált cselekvési időkeretére is csak afféle határidőként tekint, ehhez pedig újságíróként különben is hozzá van szokva. És hát egy év a politikában rendkívül hosszú idő, az átlag ügymenethez képest kozmikus távlat, ezalatt rendszerek bukhatnak meg és épülhetnek helyettük újak. Vagyis muhaha, a politikától tényleg vár még valaki valami újat?

A kötet felütése kedélygyilkos: gyerekprostik történetével nyit, és bár a fősztori is haladgat előre, igaz, majdhogynem nagyobb súllyal dőlnek ránk sorsok, életképek, a városi folklór elképesztő létállandói, amiben a cyberpunk féle sci-fi jelleg részben csak díszlet, de azért kiemeli és kontúrozza is a kilátástalanságot, az elembertelenedést és a perverziók hétköznapivá varasodását. Spider két segédjével, Yelenával és Channonnal, valamint jóakaratú és akaratlan támogatóival építgeti letörhetetlen lendülettel a vádakat és gyűjti be a bizonyítékokat, hogy a politikustársakat és családtagokat is bedaráló elnök-fenevadat minél látványosabb és élvezetesebb körülmények közt buktassák le. Ebben a folytonos ellenállásokba ütköző küzdelemben a jók is besározódnak, itt nincsenek és nem is lehetnek puha és tapintatos módszerek. De ne tévedjünk meg, ez egy hepiendes sztori, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, Spider pedig utolsó hónapjaira békés, vidéki nyugalmát (nyugi, ez csak afféle felszíni spoiler, akad ott még csavar), Yelenában talán még utódra is talál, és hát pont ez az a rés, amin keresztül egyértelműen feltárul a helyes irány: bátrakra mindig szükség lesz, akik megingás nélkül beszállnak a ringbe a legvadállatabbakkal. A kozmosz egyensúlyra törekszik, amikor felbukkan egy fenevad, megjelenik a hozzá mérhető jófiú is – legalábbis szeretnénk remélni, hogy nem csak a fabulákban.

Talán épp emiatt mondja Warren Ellis az eredetileg a 2018-as amerikai kiadáshoz írt bevezetőjében (a Transmetropolitan sorozat 1997-2002 közt futott), hogy a dolog azért jól el lett túlozva, miközben ügyelt a „szatirikus spekuláció és a bohócsipkás marhaság közt húzódó finom határvonalra”, visszatekintve viszont lehetett volna merészebb, hiszen sok minden ma már meglepően ártalmatlannak tűnik. Beismeri azt is, hogy mindez csak egyfajta álom az újságírásról, a valódi nem így működik. Ilyesmit nem is feltételeztünk, és hát egy gyilkos-drogos megszállott zsurnalisztát nemhogy a nappalijába, de még a környékére se kívánna senki, cserébe viszont nem kell watergate-féle uncsi tényfeltárós ügymenetet rágcsálnunk, és az eltúlzott vonások dacára a Transmetropolitan semmivel sem mutat rá kevésbé az egyéni/társadalmi betegségekre, mint a rögvalósághoz ragaszkodó stresszes, elismeréseket nem igazán kínáló nyomozgatás. Ellenkezőleg. Ráadásul azt is megértjük, hogy Ellis a noszogatás és a várható siker ellenére sem szándékozott sem előzményt, sem folytatást kanyarítani a nagy műhöz, több okból sem: „Részben, mert a pillanat könyvének érzem, jobb neki borostyánba zárva, elszigetelten. Részben pedig nem hiszem, hogy a lehető legjobb önmagam voltam, amíg írtam, és nem akarom újra a fejemben tudni azt a kivarrt görényt.” Érthető, és bár Spidernél szórakoztatóbb görényt alig találni a vonatkozó irodalomban, és mint néhány száz oldalanként kiderül, rengeteg esze mellett némi szíve is van, ám a vele való együttélés irtózatos megterhelést ró a környezetére. Ő a szükséges rossz a dzsungelben, lelkiismeretünk vállalhatatlan tükre, nélküle végleg elbuknánk az egymással és önmagunkkal folytatott harcban.

Ellis többek közt arra is emlékeztet, hogy Darick Robertson rajzai és Rodney Ramos kontúrozása nélkül sehol sem lenne ez az egész, és igen, Darick módfelett plasztikus és fantáziadús jelentéstöbbleteket torlasztó vizuális világa éppolyan mértékben járult hozzá a Transmetropolitan világához, vagyis a lehetetlennel vívott harc megnyeréséhez, mint írója. Én pedig most is hozzáteszem, hogy a Fumax magyar kiadása minden szinten világbajnok, a szerkesztéstől a beírásig, külön kiemelve Holló-Vaskó Péter bravúros magyarítását.

A kötet tartalmazza a Transmetropolitan 40-60. számait.

Rendelés és beleolvasó.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés