Robert Jackson Bennett nyilván városmániás, elég a díjazott, népszerű és magyarul is hozzáférhető Isteni városok trilógiáját felidézni, és bár a Kohómentében is emlegetnek néhányszor valamiféle vidéket, ergo urban-fantasyja most sem hermetikusan körbezárt disztópikus weird-képződmény, még ha hajlik is rá, és feltételezhető, hogy a folytatásokban is majd legfeljebb ráérősen tágítja a kereteket, már ha egyáltalán. A regény olvasása közben ugrott be, hogy amit fantasynak tartunk, talán pont azt kéne sci-finek, és fordítva, hiszen a fantasztikus irodalom – és ebben a hard sf sem kivétel, sőt, talán még kevésbé – feltételezi, hogy az univerzumban a fejlődés, a technikai civilizálódás hasonlóan zajlik, mint nálunk, és számítástechnikát, űrhajókat, drónokat vizionál mindenhová, miközben meglehet, hogy a sajátunkból való kiindulásnak semmi köze a messzi galaktikus vidékek mindennapjaihoz, és sokkal inkább jellemzik az ismeretlen erőkre támaszkodó fejlődési utak. Mindegy is persze, Bennett alternatív, analógabb technológiájú Kohómentéje, ami egyébként felettébb ismerős szociális és politikai összetevőkből konvertált környezettel lép elénk, és még az sem számít különösebb elrugaszkodásnak mindettől, hogy némi mágia is vegyül bele, részletelemeiben is jólesően természetes kicsengésű. [Apróság, de nem hallgatom el – ráadásul kiheverhető, mivel a regény sodrása átsegít rajta –, de én a fordító és a szerkesztő helyében kerestem volna valami mást például a „jesszusom” szleng helyett, és volt még pár egyéb, mert semmi keresnivalójuk egy tőlünk eltérő valóságban/kultúrkörben játszódó fantasyben.]
A Kohómente (és nyilván a teljes Alapítók-trilógia) univerzuma alapos kidolgozottságával ránt be főleg, és azzal is persze, hogy pörgős/összeesküvéses kalandregényként dramatizált, egy tűzről pattant, szabad szájú, jólesően antiszociális tolvajlány főhőssel. És bár morálisan megkérdőjelezhető profi szinten művelt „hivatása”, Sancia, a kisebb-nagyobb megbízásokból élő kisstílű tolvaj – és ez sejthető is az első pillanatoktól fogva – végül hőssé válik, áldozatokat hoz, sőt, tüskés természete dacára még valódi emberi kapcsolatokra is szert tesz. Bennett profi világépítésben, és nem csak plasztikus láttatásban, de türelmes is: párhuzamosan és egy ütemben tágítja a tablót az egyéb narratív összetevőkkel és a jellemábrázolásokkal. A háttérnarratíva társadalmi-politikai kibontáshoz is elsőrangú: Tevanne városát négy nagy kereskedőház uralja, közéjük ékelődik a szegények lakta, az uralkodóházak által nem irányított kisebb városrész, innen startol a lány vadászútjaira. Sancia bír egy olyan képességgel, amivel a legtöbben nem, vagyis szinte senki, és ez a készség kapcsolódik Kohómente világának mágikus alapú technológiájához is, ez pedig az úgynevezett szkriptelés, azaz tárgyakon elvégzett bűbáj különböző feladatok végrehajtására, amiket profi szinten művelt szimbólumvésetekkel érnek el. A szkriptelés művészete (röviden: a tárgyakkal „elhitetik”, hogy valami mások, mint amik, és tudnak másként viselkedni) afféle magas-tudomány az Alapítók univerzumában: gépeket hajt, hintókat mozgat, épületeket tart össze, védelmet nyújt, zárakat erősít, összességében a mindennapok teljes keresztmetszetét szolgálja. Nem tudom, Bennett nyúlt-e ötleteket különböző ezoterikus irodalmakból, de a leírások alapján a feltételezett atlantiszi technológia számunkra nem ismert (nota bene: mágikus) erőkkel való eszközmozgatást, akár repülést is lehetővé tett.
A regény felütésében Sancia sorsfordító melót vállal, és sikerül is ellopnia egy titokzatos kulcsot, amiért sok pénzt helyeztek kilátásba megbízói, viszont minden egyéb balul sül el, ami rendesen felpörögeti az eseményeket, és a második harmadtól már nincs is megállás a városrengető csúcspontokig. Sancia az események sodrában akaratlanul is megismerkedik az ő társadalmi szintjét messze meghaladó hatalmasokkal, a négyből két kereskedőház pár kulcsfigurája is előtérbe lép, ki a lány mellé, ki ellene, és közben nem csak a szkriptelésről, a megbűvölt tárgyak életszerű viselkedéséről, és a helyi politika útvesztőiről tudunk meg egyre többet, de magáról Sanciáról is, akinek (rabszolgagyerekként indult) életsorsa egészen másként alakult, mint a többieké. A lányt különleges képessége teszi alkalmassá, hogy részese lehessen a nagyok játékának, és a grandiózus kalandok közben nem csak a társadalmi működés mikéntjeiről szerez egyre több ismeretet, de szociális kapcsolódásai a jellemét is fejlesztik. Bennett társadalmi tablófestésben és a különböző folyamatok egymásra hatásának ábrázolásában is kitűnő, ráadásul úgy szövi tele művét morális és erkölcsi minőségekkel, hogy pillanatra sem csúszik át erőltetett tanmesébe vagy példázatfelmondásba, ehelyett minden ilyesmit kioszt karakterjegyként és életfeladatként a megfelelő szereplők közt.
A regény közepe táján már egy olyan háttérdimenzió is kezd kibontakozni – a legvégére elég komoly csúcspontban kulminálódva, párosítva egy ütős cliffhangerrel –, amiből az világlik ki, hogy a történet jelenében az éppen használatos szkriptelés valójában csak visszfénye, gyakorlati célokra alkalmas maradéka egy a múltban élt és elenyészett kultúra gigászibb mágikus hatalmának. Aztán persze az is sejtetve van, hogy azért maradt mindebből valamicske, lehet még mihez nyúlni. A hatalmasok egy része pont ezeket a sötét erőket akarják újra a világra szabadítani: ébredezőben is van valami vagy valaki, amivel/akivel nem feltétlenül jó ötlet játékba kerülni. Számunkra persze éppen ellenkezőleg, a fontos szereplőket mozgósító nagyszabású végső akció, annak összetettsége, vizuális ereje és remek ritmusa, valamint a szereplőkre gyakorolt hatása kifejezetten mesteri, így a folytatásokban jöhet végül is bármi, és legalább lesz kikért aggódni…
Rendelés és beleolvasó.
