Az évtizedek óta lelkesen menetelő hazai képregénykiadásban a magyar szerzők bizony néha háttérbe szorulnak – bizonyos szempontból ez érthető, a menő szuperhősös felhozatallal képtelenség ringbe szállnia a szerzői vonalnak –, pedig kifejezetten üdítő a felhozatal, mégpedig zsánerektől nagyjából függetlenül. Persze mégis belőhetjük a főcsapásokat: legtöbbjük felnövés történet és ilyen-olyan SFF, ezek közül is a mesék és mesés fantasyk viszik a prímet, de ott vannak újabban a zenei tárgyúak is, és csak részben biopic narratívával, többségük fikciós sztorikba ágyazva keresi helyét a popkultban.
Ray Henderson The Devil’s Daughterje (5 Panels, 2024) a második részhez érkezett, az elsőről többek közt azt írtuk: „A szerző két legyet üt egy csapásra: jelenkorunk egy aktuális problémáját hozza testközelbe – no, nem mintha korábban ne lett volna közösségi zaklatás –, másrészt alkalmat teremt Suzynak a nehézségekkel való megbirkózásra, effektíve hozzásegítve a lelki megerősödéshez” – és ezen a narratíván haladva tovább, a második adag négy fejezete (4-től 7-ig) még jobban rágyúr a karakterfejlődésre, és még a szociális kereteket is tágítja. Ez a kiterjesztés nagyon jót tesz neki: Suzy sulis élete és élményei kezdenek háttérbe szorulni az új, varázslói-boszorkányi körbe való kerülésével és megkapja új társaihoz a morális fejlődés lehetőségét is, mivel ugye a fehér mágia csak akkor marad makulátlan, ha segítő célokra fordítják, kerülve az önző vágyak kiszolgálást. Suzy évszázaddal korábban elhunyt szellembarátja mindeközben felfedezi a modern városi életet, bizonyos szinten éppúgy megnyílik a világ felé, mint élő barátja, aki mindent meg akar tenni azért, hogy Ernie visszanyerje rég elveszett emlékeit, és hogy ez milyen következményekkel jár majd – mert nyilvánvaló, hogy további bonyodalmakhoz vezet –, a majdan megjelenő következő kötetetekre marad. Mindenesetre már most kiderült néhány dolog Ernie múltjából, azt viszont még nem tudni, hogy a Suzy körül legyeskedő barátok, újdonsült társak és szellemi vezetők mindegyikének tényleg a tehetséges tanonclány fejlődésének előmozdítása-e a valódi szándéka…
Az 5 Panels elégedett lehet Henderson (írói és rajzolói) teljesítményével, mivel a boszorkánytanoncos folytatáson kívül egy új sorozatának nyitókötetét is bevállalták: a Hermann című királyos-lovagos sztori a középkori Iveniel királyság udvarába vezet (a királyt Arturnak hívják ugyan, de nem az angol Arthur királyról van szó), a felütést a kor és a helyszín egy tanmeséje nyitja, megágyazva az univerzumnak és a hangvételnek. A Hermann nevű ifjú és fess lovag odaadó, hűséges és felettébb bátor karakter, híján az öncélú törekvéseknek, igazi mintapéldája hivatásának, éppúgy küzd a királyáért és az országáért, mint a gyengébbekért és rászorulókért. A király utódlásra, férfias helytállásra (egyelőre legalábbis) alkalmatlannak tetsző fiacskáját is védőszárnyai alá veszi: töretlenül gyakorolja vele a harcászatot, és lelki támaszt is nyújt számára a kor bullyingjai ellen, az emós küllemű kissrácot ugyanis a teljes környezete csúfolja. A király varázslónője mindeközben az uralkodó ellen is szervezkedik, még az ellenséges országgal is szövetkezve a trónfosztás érdekében. Ebben a felállásban indul tehát a következő nagy ütközet a szomszédság ellen, majd némi árulás és újabb fordulatot követően eljutunk a nem annyira megnyugtató első menet végéig. A Hermann egyik legfőbb erénye, hogy az erkölcsi és egyéb üzenetek nem kerülnek feltétlenül bemondásra, ügyesen beleszövődnek a szituációkba, és ez valahogy vizuálisan is átjön. Nyilván a díszletek és a jelmezek is, de még inkább a veretes és korszak-kötetlen morális helytállás-történet emel el a mangás jellegtől, ami formailag egyébként éppannyira jellemző erre a képregényre is, mint a fentebb tárgyalt boszisra. A szerzőt bevallottan (és ezt a kiadványvégi utószóban részletesen elmeséli) megihlette a valós német történelmi história ereje: ritmusban, karaktervezetésben, epikus érzelmi felfokozásban, és a legapróbb villanások ügyes érzékeltetésében is messze érettebb munka ez, mint amit vártam, nyugodtan kimondható, a narratíva, a panelezés és a jelenetvágások is profik. Azon kaptam magam a végére érve, hogy észben kell tartanom, nehogy lecsússzak a folytatásról.
A Master-Lab Comics két új kiadványa illeszkedik tematikailag és formailag is az eddigiekhez: a klasszikus életútsűrítős bipopic narratíva fiktív, az adott muzsikusok karakteréhez, személyiségéhez és zenei/szövegi világához passzoló sztorival felturbózva. Az alapkoncepció remek, de ezt ugye kitárgyaltuk már többször is korábban: a száraz tények és mégoly kalandos rockandroll életutak és életvezetések is tágabb tablókba ágyazódnak ezekkel a plusz rétegekkel, legyenek azok sci-fi környezetbe dobva, vagy éppenséggel háborús szellem-rémalakokkal megspékelve. A kilencvenes évek egyik legfontosabb és legegyénibb hazai modern-metal csapata ez utóbbival lett összeeresztve, a Cadaveres De Tortugas: A mi utunk (Avagy kalandok a valóságból é azon túlról…) című füzet már felütésével beránt a mélybe: a biografikus előszó után egy argentin-parti titkos SS-akciót követően az egyik katona a mocsárban leli halálát, mégpedig teknősök falják fel élve, aki aztán egyenruhás csontvázkülsejű szellemként bosszútól fűtve ott tesz keresztbe a teknőstetkós magyar bandának, ahol és amikor csak tud. Mi több, ehhez még Lemmyt is beszervezi, aki aztán egy ponton kiszáll a bosszúhadjáratból, belátva, ezt a remekül játszó és whiskyrajongó bandát érdemes élni hagyni. A hazai rock- és hardcore színtért értőn megragadó sztori (Körmöczi Péter és Tóth-Laboncz Attila írták) hozza a szokásos minőséget, lazán, viccesen, önmagát komolyan sosem véve szánkázik végig a jellegzetes momentumokon és eseményeken, Mester Csaba szeretettel karikírozó rajzai pedig már tényleg egy létező univerzumon belül mozgatják keresztül az egészet.
A White Stripes – Motor City blues feketén-fehéren pedig közelebb áll Mester Csaba korábbi, a Beatles lelkületét a dalszövegeiken keresztül ábrázoló dolgozatához. Például ez is színesben jelent meg (az alcímmel ellentétben), viszont készült hozzá forgatókönyv narrációval és dialógusokkal (Tóth-Laboncz Attila írta), és bár érintjük a White Stripes duó – de főleg Jack – életútját Seasick Steve blues zenész elmesélésében, és még némi emberrablós bűndráma is bejátszik, de aztán kiderül, mindez csak azért szükségeltetett, hogy a jellegzetes hangulatokat és életérzéseket a dalszövegrészletekkel és rajzos kompozíciókkal mélyebben átélhessük (a kötet végén pedig a panelekbe angolul beírt dalszövegek fordításait is olvashatjuk). A blues és a belőle kisarjadó nyers rockandroll világát, amiben megjelenik számos motívum az amerikai történelem és kultúra különböző rétegeiből, nagyon elkapták a szerzők, Mester Csaba pedig olyan szinten remekel, hogy egyértelmű: ez az eddigi legerőteljesebb munkája.
Mester Csaba egy a Szentes Város Önkormányzata támogatta érdekes kiadványt is összedobott a közelmúltban, az Életjel KSE kiadó képregényének címe nagyjából felfedi a tartalmat: Sánta Kata balladája, avagy az utolsó szentesi boszorkányper – Csaba az egész képregényt az eredeti ügyirat és feljegyzések alapján rajzolta. A történet dátuma 1755, ekkor zajlott Fekete Oláh Mártonné Sánta Kata boszorkánypere, ami halálbüntetéssel, azaz máglyahalállal zárult. Ma már mellbevágó, hogy voltak olyan időszakok a történelemben, amikor a gyógyítói jártasságú, gyógyfüveket jól ismerő javasasszonyokat ilyen-olyan okokból megvádolták, megkínozták, majd halálra ítélték. Kata rendesen rászaladt, tudása és képességei a kor gyanakvó és minden sutban ördögöket szimatoló emberi (rossz)természet áldozatává tették: a szentesi Fatens (és felesége) megvette Fekete Márton házát, majd megengedte Katának, hogy maradjon egy fél télig, viszont minden általa nem azonnal dekódolható gesztusban, testtartásban, elsuttogott szóban démoni praktikákat orrontott. Majd ettől kezdve, legyenek sikeresek (vagy éppen nem) az adott gyógyítások, amik egyébként legtöbbször felkérésre történtek, Kata a végzete felé rohant. A fabula az eredeti ügyirat mentén in medias res vágásokkal haladva veszi végig a főbb momentumokat és eseteket, a ma már archaikusnak ható, így koncentrált figyelemmel értelmezhető eredeti, nem átírt szövegeket (a tömbösített tördelés és a betűtípus sem könnyíti meg az olvasó dolgát) illusztrálja képregényessé. Az események kibogozásának terhét enyhíti a korhű leírások unikális jellege és a ma már nehezen felfogható abszurditás, ráadásul a kulturális érdekesség mellé megkapjuk Mester Csaba egyik legjobb grafikai munkáját. Azt kell, hogy mondjam, felettébb jól áll neki a játékos/vicces rockbulikon túli kalandozás a komolyabb drámai területek felé. Ettől kezdve nem kérdéses, jöhetnek tőle a fajsúlyos történelmi regék is.
Rendre elfeledem, ha hosszú időn át nem kerül a kezembe, milyen jó is Hellboy képregényt olvasni! A Vad Virágok Kiadó mostanában, azaz amióta László Márk bekerült a Minola-univerzum pikszisébe, néhány füzetes TPB-kben tartja életben itthon a sorozatot (jövőre érkezik egy nagyobb terjedelmű betevő), a Hellboy Budapesten után itt az újabb dobás Márktól: A jövendőmondó. Igaz, mindössze egyfüzetes a trip, de kedvenc rajzolónk most is nagyon kitett magáért, gazdagon részletezett világában (ami jóval dúsabb, mint Mignola stilizáltabb stílusa) nincs pardon, a figuráktól azok karakterépítésén át az enteriőrökig, nagy odafigyeléssel ábrázol mindent, egyrészt az univerzumba illeszthetően, másrészt önérvényes, fluid-vonalvezetésű grafikai világát pillanatra sem tagadva meg. Mignola a kiadvány mindhárom történetét íróként jegyzi, rajzolóként csak borítóvariánsokat dobott a közösbe, de nem kell csodálkozni, melózott eleget évtizedeken át, görnyedjenek most már a rajzasztal fölé a lelkes új versenyzők. Ebben nincs is hiba, Márk tehát mindent megtett, hogy a Hellboy múltjának néhány, egyébként nagyjából ismert momentumát új szereplő, egy varázstudománnyal bíró látó szemén keresztül vizsgálhassuk, és a leamortizálódott nagymacskavonású jövendőmondó, valamint halovány lelkierőkkel felvértezett csatlósának közös sorsa ugyan megérdemelt, de én még – akárhogyan is – játékban tartanám őket.
Richard Corben három- és Zach Howard kétfüzetes dolgozata, úgy ahogy van, összefügg, ráadásul pont ezek adják az új Hellboy film nyersanyagát is. Vörös hősünk itt az Appalache-i hegy-mélybe kalandozik egy boszorkányos tisztogatásra, amiben részt vesz rajta kívül egy lelkifurdalásokkal küszködő, vezeklésre hazatérő fickó, egy morális erőkkel bíró öreg pap, egy megtévedt leány, aki szabadulna már boszorkányos köreiből, az ellen-oldalon pedig jó néhány valódi horror-banya, és maga a Sanda Ember, azaz az ördög egyik rút inkarnációja is. A filmverzió sajnos nem lett igazán nyerő, bár hamisítatlanul (és szerintem vállaltan) b-filmes a kiszerelése, így felesleges ennél jobban meghurcolni, viszont az összesen ötfüzetnyi menet simán ott van a Mignola-univerzum legjobbjai közt. Míg Corben grafikája letisztultan áttekinthető és bábfilmes hatást kelt, addig Howardé amolyan „koszolt” káoszban fürdetett, viszont összefésüli vizuálisan némileg az egészet – Márkét is ideértve – Dave Stewart színezése. Azon felül, hogy Stewart minden munkáján látszik, hogy képes ráérezni a hangulatilag odaillő tónusokra, ezen kívül a kompakt, egységbehozó hatásokat is megnyugtatóan hozza. Ja, és László Márk igazán előállhatna már valami önálló sztorival is, vagy mindegy, csak jöjjön tőle valami…
