Hirdetés
Hirdetés

Válogatott depresszió – ömlesztett anyag

A Depresszió idén tízéves, válogatással ünnepelnek. Rob Zombie kiadott egy újabb unalmas szólólemezt. Az Apparatjik egy supergroup, de alig lehet hallani róluk. Sivert Høyem a norvég Madrugada énekese volt, most a harmadik szólólemezével jelentkezik. A Yeasayer a brooklyni indie-színtér egyik legjelentősebb zenekara. Ömlesztett kritikák.

Depresszió – Nincs jobb kor
(Edge)

Alany: Kevés zenekar él meg tíz évet a magyar rock középmezőnyében. A Depresszió egy kvázi Tankcsapda-klónból változott egy kicsit mássá, egy kicsit modernebbé, de a célközönsége ugyanaz maradt. Nincs ezzel különösebb gond, működik is, és ezt a működőképességet (sikert) szeretné igazolni ez a válogatáslemez. A cucc érdekessége, hogy két új, és két újra felvett szám is van rajta. Mi inkább ezekről szólunk, a többi nem nekünk, hanem a rajongóknak készült (ők szavazhattak ugyanis róla).
Pro: A Depresszió végre rájött, hogy tágítani kell a világukat. Ennek tudatában bevettek egy billentyűst/samplerest, aki az új dalokban már aktívan közreműködött. Az ötlet alapvetően jó, de inkább a lemez címadójában illeszkedik szervesen a morgó gitárokhoz, míg a másikban kényszerű a kluttyogás. A hangzás jó, különösen a basszusgitár került jó helyre, talán a dob kicsit fapados, de nem vészes, és persze a két újra felvett dalnak is jót tett a leporolás (bár a Hullák és fegyverek tulajdonképpen egy Tankcsapda-dal).
Kontra: A Depressziónak a nevén túl még két baja van. Az egyik Halász Ferenc hangja: egyszerűen nem elég vad, és nem is elég dallamos, valahol a kettő között van, de éppen ezért szinte kántálássá fajul az ének. A másik baj, hogy hiába vannak kifejezetten jó ötleteik, témáik (Az én játékszabályom befejezése például), hihetetlen módon bele tudnak nyúlni a sablonba. Azt is eljátsszák, húz is a zene, de hiányzik egy nagy löket, hogy ujjongva üdvözöljük egy-egy megmozdulásukat.
(Szöveg: dj; pontszám: 2/5)

Rob Zombie – Hellbilly Deluxe 2
(Roadrunner)

Alany: Rob Zombie a White Zombie énekesként ért a csúcsra 1995-ben az Astro Creep: 2000 című lemezzel, majd az egész zenekart feloszlatta 1998-ban. Azóta szólólemezeket gyárt és zs kategóriás horrorfilmeket készít. Zeneileg szép lassan elhagyta a White Zombie-ban erőteljesen jelen lévő ipari hatásokat, és ma már többször kerül elő a countrys gitár, mint a széttorzított szintetikus effekt. Azért a női nyögdécselések még mindig megvannak.
Pro: Zombie jellegzetes kántáló orgánuma a Hellbilly Deluxe 2-n is meghatározza az egész zenét, valószínűleg nem is tud többet hangilag, és bár próbálkozik, de kevés sikerrel. Az anyag Zombie debütáló szólólemezének a folytatása, ami kb. annyiban ki is merül, hogy valamelyest vadabb az album, mint az előző Educated Horses volt, de az akusztikus témázgatások itt is megmaradtak.
Kontra: John 5 gitáros-zeneszerző Marilyn Manson-os múltja néhol annyira rányomja a bélyeget a zenére, hogy akár össze is lehet keverni a tavaly a Volton is fellépő híresebb shock rockerrel. Ez még lehetne akár jó is, de a dalok primitívek, laposak, ötlet szinte semmi nincs bennük, azt meg nem tudom ki találta ki, hogy egy stúdiólemezre többperces, érdektelen dobszólót rakjon, de ez csak John Bonhamnek állt jól, és kb. akkor egyszer elég is volt.
(Szöveg: dg; pontszám: 2/5)

Apparatjik – We Are Here
(Meta Merge Un Recordings)

Alany: Az Apparatjik egy igazi szupergrúp: A Coldplayből ismert basszusgitáros, Guy Berryman, a Mew-gitáros Jonas Bjerre, és az A-Ha gitárosa/billentyűse, Magne Furuholmen állt össze, hogy kiadjanak egy meglepően kis hírverésnek örvendő lemezt. A zenekarnak most már van ügyesen kitalált dizájnja, és egy két hete bemutatott debütlemeze, mi természetesen az utóbbival foglalkozunk.
Pro: A Coldplay-rajongók ne örüljenek, úgy látszik Chris Martin nélkül a többi tagból is előtör a kreativitás, de igazából egyik tag főzenekarára sem hasonlít az Apparatjik, ami örvendetes. Az irányvonal nagyjából a MGMT, és Friendly Fires által körülhatárolható pszichedelikus popnak egy szélsőségesen elektronikus változata, valamivel kevesebb popzenei érzékenységgel, és több álmodozással. Az egész We Are Here-ről süt, hogy sokat látott zenészek készítették, ennek megfelelően persze a hangzás is fantasztikus. Örömteli, hogy annak ellenére sem öncélú effektpróbálgatás a végeredmény, hogy a trió hallhatóan inkább szórakozásnak fogja fel az Apparatjiket, mint valódi zenekarnak.
Kontra: Ahogy igazán rossz, úgy igazán jó dal sem kapott helyet a lemezen, hiányzik az a Sláger, amitől mondjuk év végén is elővenném a We Are Here-t.
(Szöveg: fá; pontszám: 3,5/5)

Sivert Høyem – Moon Landing
(Hektor Grammofon)

Alany: Sivert Høyem a norvég Madrugada énekese volt, a Madrugada pedig az elmúlt évtized egyik legjobb rockzenekara. Gitárosuk, Robert Burås fájóan korai halála után egy évvel, 2008-ban jelentették meg ötödik, cím nélküli stúdióalbumukat. Az ezen hallható zenénél méltóbb búcsút, szebb hattyúdalt nehéz elképzelni. Sivert Høyem korábban már kiadott két szólólemezt, a Moon Landing tehát a harmadik, de esetében nincs jelentősége a zenészeknél sokat emlegetett „mágikus” számnak, nem dönt a további sorsáról, vagy ilyesmi. Ő valószínűleg húsz év múlva is énekelni fog, és minden bizonnyal akkor is épp olyan alulértékelt lesz, mint a zenekara sokáig. Épp amikor felvillant a lehetőség, következett be a visszafordíthatatlan. A Madrugada Buråssal együtt mindörökre eltávozott közülünk, és sajnos a szelleme csak egy kicsit él tovább Sivert lemezein, de legalább él.
Pro és kontra: Azért ez a hang, ez nagyon hiányzik, és jó hallgatni, bármit is énekel, bármikor. Még akkor is, ha maguk a dalok nem hordozzák a Madrugada mindent tudó, de semmit el nem fogadó szomorúságát, tükröt elénk tartó bölcsességét és nem destruktív szándékú szenvedélyét. Habár van egy-két rész (Lost at Sea, Shadows High Meseta, Empty House, Arcadian Wives), amelyik már-már megközelíti ezt a szintet, összességében ez egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott és optimista ember bánat verte önvallomása, miszerint az élet megy tovább. „Kortalan, amerikai ízű rockzene”, lehetne skatulyázni, de ez így túlságosan távolságtartó, keveset mond. Amikor már nem lesz semmi, de tényleg semmi, a Madrugada és Sivert dalai akkor is szólnak majd, és ez a lényeg.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

Yeasayer – Odd Blood
(Secretly Canadian)

Alany: A Yeasayer a brooklyni indie-színtér egyik legjelentősebb zenekara. A csapat tagjai a zseniális All Hour Cymbals című lemezükön egy egzotikus, képzeletbeli civilizáció lenyűgöző dallamvilágát teremtették meg. Ehhez többnyire a különböző afrikai és keleti népek zenéjének tradicionális elemeit használták fel, melyeket alapul véve és egybegyúrva létrehozták a saját, semmihez sem fogható hangzásukat.
Pro: A Yeasayer ezúttal szakít a mesterséges kultúrájának valójában nem is létező hagyományaival. Ez az újító szándék pedig mindenképp dicséretes. Az albumon végig remek ötletek sorakoznak. A fiúk bátran felhasználják például a napfényes ausztrál elektronika sajátosságait is. Ezáltal jóval sokszínűbb és energikusabb lett a végeredmény, mint korábban.
Kontra: A lemez sokkal inkább tűnik a korábban megalkotott világ bolondos karikatúrájának, mintsem szintlépésnek.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Advertisement
39,011KedvelőTetszik
3,066KövetőKövetés
4,320FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló