Hirdetés

Valódi krízisek – Elolvastuk az Identity Crisis, Meghasonlás című képregénykötetet

Bemelegítő kérdés: ha olyan hatalmas, kismillió karaktert és folyamatos eseményeket mozgató univerzumból kerül elénk valami, mint a DC, akkor az a láncolatból kiragadva – a nagy egészet kevéssé, vagy egyáltalán nem ismerve – is teljes élménnyel ajándékozza-e meg olvasóját, avagy sem. Gyors válasz: a 2004-es keltezésű Identity Crisis – Meghasonlás (Fumax, 2022) az a fajta, amit komolyabb előképek nélkül is érdemes bevállalni; egyrészt szinte lehetetlen, hogy valaki ne találkozott volna még valamilyen formában legalább a legfontosabb hősökkel, Supermannel, Batmannel, Zöld Íjásszal, A Villámmal, Csodanővel, Zöld Lámpással, vagy a már két eredetfilmben is feltűnő Öngyilkos osztaggal, de megkockáztatom, hogy még ez sem számít igazán, mert a hét füzetnyi Meghasonlás kötet úgyis elsősorban a családon belüli drámára van kihegyezve. Persze hozzátesz néhány árnyalatot az élményhez, ha a karakterekről van némi fogalmunk, és a család fogalmát tágítsuk itt ki a szuperhősök közösségi szintjére is.

A történet maga nem túl bonyolult, az egyik – a DC világát nem mélységében ismerők számára valószínűleg ismeretlen – szuperhős feleségét meggyilkolják, és ez a tragédia értelemszerűen nagy felbolydulást és érzelmi kríziseket robbant be minden szinten. Igaza van egyébként az előszót jegyző Joss Whedonnak, nem valószínű, hogy bárki is kedvencének jelölné a hősök közül Megnyúlt Embert, miközben rég kerülhettünk ennyire közel egy kevéssé ismert, ráadásul kifejezetten szimpatikus figurához a hősök közül. A kötet elolvasása óta töprengek is rajta, hogy Brad Meltzer írónak vagy Rags Morales rajzolónak köszönhetjük inkább ezt a jól bemért fókuszpásztázást, amivel szinte zavarba ejtő közelségbe lettek rántva a karakterek, mert az egyértelmű, hogy a kettejük közti alkotói kémia kivételes, és ha nem számítjuk a filmszerű látványt, ez az egész gyakorlatilag színpadi drámaként is megállná a helyét. Egymást érik a karakterek közti remek párbeszédek, ergo piedesztálra is emelhetjük Meltzert, mindaddig, míg ki nem térünk Morales beállításaira, a nagyközelikre, a figurák mozgatására, az arcokra (már-már színészi játékról beszélhetünk), a hátterekre és a díszletekre, azaz egyaránt jó drámában és világépítésben. Az ezredforduló utáni években járunk, a környezet tehát modern, vagyis teljesen annak kellene lennie, miközben elsőre tán fel sem tűnő apróságokkal beidézi a klasszikus szuperhős érát is, a negyvenes évektől kezdődően. Persze a mából ténylegesen nem lépünk ki, ezt az időtlen, vagyis inkább időket összekötő hatást elsősorban gesztusokkal, szóhasználattal, tartásokkal, sérókkal, kosztümökkel, és veretes érzelmi hatásokkal éri el Morales. De Meltzer jól megírt párbeszédei nélkül messze nem lennének ilyen érzékletesek a viszonyok, például Megnyúlt Ember és Sue házassága, kettejük egymás felé forduló odaadó, gyengéd figyelme egy tán sosemvolt, ám felettébb vonzó aranykort idéz. Ez aztán a hamar bekövetkező tragédia árnyékában még erősebb kontúrokat kap, és szimbolikusan is ráerősít az emberi minőségek, szociális és lelki értékek devalválódására.

A történet a gyilkosságot követően tehát nagy lendületet vesz, és érthetőn az összes szuperhős részt vesz a nyomozásban, hogy lehetőleg újabb borzalmak feltételezett bekövetkezése előtt elkaphassák a tettest. Igazából végig ezen a síkon haladunk, néha sűrű vágásokkal különböző hősök és bűnözők jelenetei közt ugrálva, mert persze a bűnbandák is felbolydulnak, jó lehetőségeket szimatolva meg a káoszban; máskor pedig oldalakon át rajta maradunk egy-egy komolyabb csörtén. Akció aránylag kevés akad, igazából nem is nagyon hiányoznak, olyan erősek a néha tettlegességig is fajuló feszültségek, de amikor mégis sor kerül kétkezi harcra, azok így még nagyobbat szólnak. Amikor például több szuperhős összecsap a nem kispályás Slade-del, az simán ott van a valaha megrajzolt legjobb akciójelenetek közt.

A tét nem valami kozmikus, hétköznapitól elrugaszkodott dolog: elsősorban szeretteink megóvása, az identitás megőrzése, a magánélet védelme az origó. Mert ugye, és ez a történet egyik pontján el is hangzik valaki szájából: mindig akad egy őrült, aki kideríti ki is az illető álruhás hős felesége vagy gyermeke, odamegy elvágni a torkát, aztán egyszerűen elugrik a haverokkal legurítani egy sört. Olyan korban élünk, ahol a káosz nem csak a külső világot bolygatja fel, de belső síkot is, tele a világ ok nélküli gyilkolászással, csupán a „megtehetem” kedvéért, így ebből a szempontból az Identity Crisis nem csak a DC világára nézve meghatározó (és hatott ki az utána következő évek eseményeire is), de ebből a szempontból reflektál például napjaink valós iskolai mészárlásainak nehezen megérthető jelenségeire is. A történetben a tragédiát átélő szuperhősök szinte kettészakadnak civil valóságuk és a társadalomban betöltött szerepeik közt, így erre az ólomnehéz problémára ki-ki meg is hozza saját döntéseit, és nem hibáztatható, aki végül a mókuskerékből való kiszállást választja. Mindezeken felül még súlyos titkokra is fény derül, a nyomukban belobbanó belső válságok pedig érthető módon kikezdik a közösségi szinteket is.

A világ persze nem áll meg, megpihenni alig van idő, aki marad – és a többség igen –, azok számára csak egy-két pillanatnyi szusszanás vár, de hát nincs mese, el is várjuk, hogy ott legyenek a vártán legközelebb is. Nagy öröm, hogy ez a korszakos mű végre kijött magyarul, kidomborítva, hogy nem feltétlenül kell a kozmosz magasságaiba ugrani egy kis megrázkódtatásért, az emberi mélységek legalább olyan beláthatatlanok.

Beleolvasó és rendelés.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

37,440KedvelőTetszik
2,926KövetőKövetés
1,120FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés