Hirdetés
Hirdetés

Üvölt, csapkod, szétveri a házad – Zajos rocklemezek 2012-ből

pulled_apart_by_horses01_website_image_gallery_standard.jpgTavalyról még adósok vagyunk pár kifejezetten klassz lemezzel, amik közül összeszedtünk most négyet, hogy galád módon zajos rocklemezeknek skatulyázzuk őket, és röviden elmondjuk róluk miért is annyira jók. Két együttes tavaly hozta ki a bemutatkozó lemezét, de amíg a kanadai Metz zajos neo grunge-ban utazik, addig az ausztrál DZ Deathrayst már inkább hívnánk ordas electro punknak. A brit Pulled Apart By Horses megkomolyodni látszik a második lemezén, míg a nashville-i Heavy Cream egyelőre nem tervez ehhez hasonlót. Viszont a walesi Future of the Leftben kicsit csalódnunk kellett 2012-ben.

DZDeathray_BloodstreamsPress060312.jpgDZ Deathrays – Bloodstreams
(Hassle)

Az ausztrál párossal külön is foglalkoztunk már korábban, de még adósok vagyunk a bemutatkozó lemezükkel. A 11 és fél számot tartalmazó Bloodstreams egy remek debütálás abból a szemszögből, hogy a zenekar képes volt úgy feljátszani majdnem egy tucat dalt, hogy az album végighallgatása egyszer sem zökkent ki abból az atmoszférából, amit ez a két srác kreált. Végtelenül nyers, egyszerű elektronikával megspékelt noise rock, amire remekül szét lehet baszni a haver lakását, amikor kiderül, hogy nem jönnek csajok a házibuliba. Külön ki kell emelni Shane Parsons énekét, ami már-már a heavy metal határait feszegeti, de a taknyos affektálástól sokkal könnyebb nekünk is egy külvárosi punk hülyegyerekre asszociálni, aki berakta maga mögé a cimboráját dobolni mondván, elég lesz neki csak a legegyszerűbbet hozni, a többit majd ő megoldja kurva hangos gitárnyúzással. Kifejezetten élvezetes a Bloodstreams, pedig egyáltalán nincs benne semmi világmegváltó, csak két srác próbál meg az ausztrál Death From Above 1979 lenni anélkül, hogy a dobosnak igazán meg kéne erőltetnie magát, így jut energiájuk kicsit játszogatni az effektekkel és az elektronikával. (4*)

Legjobb dalok: Dinomight, LA Lightning, Dollar Chills, Trans AM, Cops Capacity

fotl.jpgFuture of the Left – The Plot Against Common Sense
(Xtra Mile)

A kultikus mclusky maradékából szerveződött Future of the Left nem nevezhető párlemezes bandácskának, pláne hogy 2007-es megalakulásuk óta három nagylemezt, egy koncertalbumot és számos EP-t hoztak ki. Tavaly például Man vs. Melody EP mellett egy teljes albumot, ami azonban a trió korábbi anyagaihoz képest egyértelműen csalódás, még ha alapvetően abszolút szórakoztató. Mintha Andy Falkous kicsit begolyózott volna az állandó szónoklástól, és a kezdetektől fogva erősen politizáló, szociálisan érzékeny, szatirikus szövegeiről és röhejes dalcímeiről is ismert Future of the Left kissé elveszett a saját lázadásában, mind zeneileg, mind előadásmódban, és fifikás noise rockból valamiféle absztrakt katyvasz lett, amire már sem tudunk egy rendes jelzőt összelopni. A nyers energia továbbra is meg van, a szövegek is ütnek, viszont mintha maguk se találnák az aranyközéputat, néhol fölöslegesen bonyolult a dalszerkezet, máshol meg olyan egyszerű, hogy már nekünk kínos. Ettől még nem rossz a lemez, akadnak rajta tipikus FotL-szerzemények is, de ezek annyira nem kiemelkedőek, hogy ne találjunk nálunk jobbakat a korábbi albumokról. A szintetizátort pedig jó gyorsan el kéne felejteni, mert egyáltalán nem áll jól. (3.5*)

Legjobb számok: Beneath the Waves an Ocean, Sheena is a T-Shirt Salesman, I Am the Least of Your Problems

heavycream.jpgHeavy Cream – Super Treatment
(Infinity Cat)

Mindenki szereti a csajbandákat, pláne ha punkot játszanak és mondjuk a női börtönökről is énekelnek. A Heavy Cream pont egy ilyen zenekar, ahol a három nashville-i hölgy mellé egy férfi is befért még. A legegyszerűbben garázspunkként definiálható Heavy Creamnek az előző évben jött ki a második nagylemeze, aminek produceri munkájáért San Francisco ügyeletes gitársztahanovistája, Ty Segall felelt, akinek a legutóbbi Twins című albumáról egyébként mi is írtunk. Érdekesség, hogy a Super Treatmentet megelőző Danny bemutatkozó anyaguknak pedig az a Jake Orral volt a producere, aki a JEFF the Brotherhooddal hozott ki idén egy olyan remek nagylemezt, hogy róluk is írtunk külön abban a cikkben, ahol a fent említett DZ Deathraysről is. Visszatérve a Super Treatmentre, a lemez le sem tagadhatná Ty Segall hatását, hiszen a rohadt egyszerű garázspunk dalok mindig magukon hordozzák a Segall védjegyeként szolgáló mesterséges zajongást, miközben a dalok nagy része el sem éri a háromperces játékidőt. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen kifejezetten üdítő ebben a széttorzított gitártengerben infantilis női éneket hallani még ha a dalok egyszer sem lépik át a sztenderd feel good punk határait. (3*)

Legjobb dalok: Prison Shanks, T.V. Preachers, Tunnel Vision, Bad Genes

metz-metz-cover.jpegMetz – Metz
(Sub Pop)

Lassan eltelik két évtized ahhoz, hogy egyesek indokoltan használhassák a neo-grunge jelzőt egy-egy zenekar hallatán, most mi is ilyennel próbálkozunk a kanadai Metz esetében. A trió hiába koncertezik már több mint öt éve, csak tavaly hozták ki az első teljes nagylemezüket, amit aztán annyira imádott a szaksajtó, hogy a Pitchforktól meg is kapták szépen a Best New Music besorolást. És valóban, a Metz folytatja azt a szép kanadai hagyományt, hogy létező zsánereket fedez fel magának, majd értelmezi újra egészen izgalmas módon. Pedig ha állatira okoskodni akarnánk, akkor a Metz lehetne post-hardcore meg noise rock is, de valójában egy hatalmas zajos punklemez ez is, amely bátran nyúlik vissza a ’90-es évek grunge hangzásához, hogy aztán úgy kenje szét magán a torzított hangokat, mint szorgalmas japán pornós a matériát egy kiadós bukkake után. Kaotikus, vészjósló, már-már apokaliptikus a hangulat, miközben az éneke szinte minden dalban úgy szól, mintha egy atombunkerben ragadt túlélő üvöltözne segítségért, miközben fölötte háború zajlik. Viszont amíg mondjuk a Heavy Cream esetében a zajongás a zeneiség hiányosságait hivatott kiegészíteni, addig itt sokkal komplexebben alkalmazzák úgy, hogy a Jesus Lizardra emlékeztető basszusjáték vagy vadorzó gitárriffek nem kerülnek háttérbe. (4*)

Legjobb dalok: Wasted, Wet Blanket, Get Off, Headache, Sad Pricks

pulled-apart-by-horses-tough-love.jpgPulled Apart By Horses – Tough Love
(Transgressive)

A Nagy-Britannia egyik legjobb élő zenekaraként is emlegetett Pulled Apart By Horses akár a Future Of The Left tivornyázó unokatesója is lehetne, annyi különbséggel, hogy nekik tavaly sikerült emelniük a szintet a Tough Love-val. Náluk is helytálló a post-hardcore stigma, bár annak tényleg a legmókásabb részét fogják meg, amitől inkább lesznek egy izgalmas rock and roll banda, mint valami kifinomult At The Drive-In-kópia. Az egész album egyszerűen szétfeszül az energiától, mindenki üvölt, csapkod, zajong, és lelki szemeink előtt tényleg látjuk, miért is mondhatják őket annyira jónak élőben. Pedig a PABH-ból akár egy kifejezetten ciki dolog is kisülhetett volna, mivel előszeretettel próbálkoznak egy nagyobb közönség számára is befogadható, néhol hard rockos vagy éppen poppunkos motívumokkal. Ezekből azonban pont annyi jut minden dalba, hogy azok külön-külön is könnyen megjegyezhetőek lesznek. Érezhetően felnőttesedett a PABH, az idióta dalcímek is eltűntek – sajnos – helyettük kapunk egy rakás nagyon dögös, néhol elképesztően kreatív albumot, ami úgy viseli magán a brit huligánkultúra csőcselékszagát, hogy abból bárki szívesen fújna magára randevú előtt. (4.5*)

Legjobb dalok: V.E.N.O.M., Bromance Ain’t Dead, Give Me a Reason, Wolf Hand, Degenation Game

Advertisement
38,982KedvelőTetszik
3,057KövetőKövetés
3,800FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló