Hogy miért kerültek ezek egy cikkbe, később majd kiderül.
A mennyiséggel majdnem elégedetlen vagyok, pedig a 384 oldalas Lucifer-nyitókötet alapvetően nem tűnik kevésnek, máskülönben viszont de… egyébként a The Sandman presents: Lucifer 1-3 és a Lucifer sorozat 1-13 részeit tartalmazza. Sandman odabiggyesztése nyilvánvalóvá is teszi, hogy ez a Lucifer az a Lucifer, akit Neil Gaiman a Sandman univerzum számára írt: az ördögi karakter itt-ott fellelhető a kultikus sorozatban, és ha nincs is még abban mélységében kidolgozva, de Gaiman azért adott némi támpontot az utána jövők számára. Az önállósodás sztoriját egyébként a kötet bevezetőjében el is meséli: számos szerző kérdezgette a Sandman lezárultával, hogy kinek lenne még érdemes az univerzumból saját szériát rittyenteni, mire Gaiman minden esetben azt válaszolta: Lucifernek. Mire a kérdezők sorra visszakérdeztek: és ki másnak? Ez könnyen megérthető, Lucifer egyszerre túl általános és túl bonyolult figura, mindenkinek van róla alapból valamiféle képe, hiszen mára nem csak a szűken vett keresztény hagyományból/kultúrkörből ismert, de a mindenféle popkult is szépen beágyazta már az összkultúrába, és szerteágazó jelzésszerkezetté, nota bene, mémmé plasztikázta. Nem úgy Mike Carey képregény- és sci-fi szerző, „aki minden magyarázat nélkül azonnal megértette (…), Luciferje még manipulatívabb, sármosabb és veszélyesebb, mint valaha is reméltem volna” – Gaiman legmerészebb álmait tehát Carey formába öntötte, sorozata simán odailleszthető a vaskos Sandmanok mellé, mi több, megkockáztatom: tán még egyenletesebben is vezeti hősét és annak kalandjait a magasabb regiszterek régiójában. (Csak zárójelben: a Lucifer tévésorozat ezen a képregényen alapul, gyakorlatilag persze csak nyomokban tartalmaz bármit a forrásműből, de most nem feladatunk ezzel többet foglalkozni.)
A felütésben, és még jó sokáig, Lucifer Hajnalcsillag szárnyaszegett angyalként szövögeti titkos terveit, és olyanokat lép emberi formába zárva, megszokott hatalma híján is, amikkel mások, akár bukást át nem élt angyalok, teljes fegyverzetben se igen próbálkoznának. Ez az egyik: a képregény Luciferje, ellentétben a vallás hagyományainak képével, nem feltétlenül, vagyis nem csak a vágyak fejedelme, meggyűrt büszkesége sem törte meg sármját, lényének egy része inkább sugározza az ahrimáni hazugságvilágot, annak szívtelen hidegségét és az emberit messze meghaladó értelmi képességét. (Ahrimánról egyébként, mint a hazugság és megtévesztés atyjáról, Lucifer alvilági „ellenpólusáról”, az őshagyományban a perzsa beavatott, Zarathustra beszélt először.) Ez az okosság természetesen minden esetben saját célokat szolgál, a képregénysorozat Luciferje valójában nem oszt meg másokkal hatalmi és szellemi javakat, minden mellette betölthető poszt afféle elmozdíthatatlan, előmeneteleket nem tartalmazó állandókban kulminálódik, ezt tehát vállalnia kell a hozzá szegődőknek. Igaz, sokak számára még ez is mérföldekkel jobban hangzik, mint a spirituális aláhullás, a sívó halál, a luciferinél is rosszabb kárhozat. Mégis, Carey úgy építi fel sajátos univerzumleágazását, tölti fel azt élettel és a puszta létezést jócskán meghaladóan izgalmas tartalmakkal – elsősorban eseményfordulatokkal és minden esetben karakterekben maradó megnyilvánulásokkal –, hogy ezt vélhetően kevesen tudnák utánacsinálni. Például a jelek szerint Carey értelmi képessége elér odáig, hogy ne nagyon tudjuk a manipulációkat, Lucifer lépésit megtippelni, vagy csak olyan sűrűséggel és hatásfokkal bonyolítja a jeleneteket és az egész nagy ívű sztorit, hogy közben ne foglalkozzunk találgatással: a drámai helyzetek, a különböző jelenetek történései nagyjából hermetikusan kitöltik a befogadói figyelmet.
Lucifert már az első színben a földön találjuk, mégpedig Los Angelesben, mivel lemondott a pokol igazgatásáról, és az angyalok városában nyitott luxusbárt Lux néven. A Teremtő azonban nyilván mást gondolt minderről, mivel egy fentről szalajtott küldöttel visszautasíthatatlan ajánlattal lepi meg tékozló fiát, így egyrészt az égiektől rendelt piszkos munka kihívása, valamint a cserébe kért fizetségre bólintás révén különböző létsíkokon trappolhatunk végig nyugodt, de elszánt antihősünk nyomában loholva. Carey tényleg tud írni, szerzői vénájának bővérű hozama nem csak a főalakokat, de olyan részleteket, mellékalakokat, háttereket, épphogy felvillanó szövedékeket is életszerűséggel és kiterjedt dimenziókkal tölt meg, amilyenekre nem is feltétlenül számítunk, és finoman szólva sem marad el gyakorlatilag semmilyen vonatkozásban Gaiman képzelete és teremtőereje mögött. A kötet öt nagyobb, többfüzetes sztorit tartalmaz, de az sem véletlen, hogy pont ennyi rendeződött kötetté, mivel a nagyjából háromfüzetes felvonások minden szinten összefüggnek. És nem csak a végigvonuló emberi, angyali és démoni figurák révén, meg a történet először kifelé terjedő, majd vonalai mentén újra összeálló íve következtében, hanem a végén lezajlik az a csata, ami nem is önmagában, látszatra eltérő érdekek mentén szervezett világok összecsapásának ténye miatt érdekes, de bekövetkezik az a szintlépés, amire majd lehet építeni a továbbiakat. És ami vélhetően még nem az a hatalmi szint, ami korlátlan visszaélésre ad teret. De majd meglátjuk. Mindenesetre az is várható volt, hogy nem a jó oldal ügynökei az igazán érdekesek – miközben az angyali seregek felkent tábornoka éppenséggel egy eléggé rossz arcú és haragos gengszterfigurára hajaz –, a mindig kiismerhetetlen szándékú Lucifer mellett például egyetlen segítőtársa, a kétarcú, csúnyábbik oldalát álarccal takaró Mazikeen, a valódi lényét alig kimutató démonnő például szintén kaphatna komolyabb oldalági kitekintést, és remélhetőleg Elaine, a látóképességekkel rendelkező kislány is végig játékban marad, és nem is csak, mert elhunyt boszifelmenőivel és korán elhalálozott barátnőjével is szót ért, de bátor vagánysága révén az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb karakter. Nem beszélve arról, hogy az utolsó felvonásban még valódi származásáról is kiderülnek érdekes részletek.
Akárcsak a Sandman sorozatban, itt is számos rajzoló közreműködött, Peter Gross, Ryan Kelly, Dean Ormston, Scott Hampton, Chris Weston és James Hodgkins egyaránt sikerre vitte a feladatot – még Hampton némileg festett képregényekre emlékeztető világa is illeszkedik (például karaktervezetésben) az összképhez, az egész kötet egységesebbnek tűnik vizuálisan a Sandmannél. Egyik kedvencem Gross lényegre törő és némileg animációs jellegű vonalvezetése, a másik pedig Ormston, aki lazán és látványosan ötvözi Mignola sajátos minimalizmusát, azaz egyszerűnek tűnő, de hatásos megoldásait Romita Jr. némileg túlzó arcberendezéseivel. Bár a Lucifer sorozat rég a kultművek közé ugrott, nem feltétlenül gondoltam (most utalva vissza a cikk elejére), hogy ebből közel négyszáz oldal kifejezetten kevésnek bizonyul, minden mást félretéve már ugranék is neki a következő nagy körnek.
Carey, képregényes munkái (amiket ugye Mike Carey-ként publikál: például Constantine és X-Men; magyarul pedig elérhető Az Emberi Fáklya a Marvel legnagyobb hősei sorozatban) mellett, M. R. Carey néven dolgozik rádió- és tévéjátékokon, valamint nagyszabású kortárs tematikájú és sci-fi regényeket ír; például a 2016-ban magyarul is megjelent Kiéhezettek már játékfilmes formában is bemutatásra került. Ha már itt tartunk, egy filmes adaptáció nem feltétlenül adja vissza szerzője írói képességeit, már csak azért sem, mert meglehet, hogy azt már a forgatókönyv készítés közben is mindössze alapötletként és inspirációként kezelték, és akkor még nem beszéltünk a sok utána következő fázisról a rendezői vízión át a vágásig. Carey tehetségét ugye fentebb már részleteztem, ezért most némileg másképp: két fő pillérrel dolgozik, egyrészt a világépítésre sok energiát és időt szán, alapossága a legapróbb részletekig kiterjed és mivel fantáziája is bőséges, van hová nyúlnia minden sarkon és eseménynél. Ehhez kapcsolódik a másik: karakterépítésben és vezetésben is jeleskedik, fejlődőképes figuráinak sorsa vélhetően érdekli az olvasót, és ha a sok apróság miatt esetleg lankadna a figyelmünk, valami fordulat, külső-belső esemény(láncolat) rendre továbblök. Azt ugyan el tudom képzelni, hogy a regény felvezető fejezetei közben esetleg nem mindenkinek világos, hogy minek ilyen mélyen turkálni mondjuk az adott élettér, város, kozmikus közösségek világának kibontásában, de pont ezek az életszerűségek és lélektani mélyfúrások erősítik meg bennünk az azonosságok (és különbözőségek) felismerését, és az ezzel együtt járó empatikus ráfordulást. Ja, és ne feledjem: Carey figyelemfókuszáló, ízes, mindig karakterben maradó dialógusai ott vannak a legjobban sikerültek közt, és ezt azért is érdemes kiemelni, mert a szereplők szájába adott frappáns mondatok és hiteles párbeszédek nem is olyan egyértelmű tartozékai az általános értelemben vett irodalmi felhozatal többségének, mint esetleg gondolnánk, vagy épp emlékeinkben él.
A regény (sőt regénysorozat: Pándomínium alcímmel, mi most az első kaptuk, idén már kijött a második is londoni kiadójánál) már címével nagyot ígér: A végtelenség kapuja. A fülszöveg pedig ránézésre elspoilerezi a fővonal nagyját, de szó sincs itt semmi olyasmiről, mint a meglepő fordulatokra és kiszámíthatatlanságokra építő művek esetén, nem az egyszeri csodában utazunk, nem az ellőtt poénok drogkiürülés-szerű üressége a jussunk, éppen ellenkezőleg: remélhetőleg fel leszünk töltve, egy gigászi kör után elérkezünk valahová, az persze más kérdés, hogy a további kötetektől majd még igen sokat remélünk. Legfeljebb az utolsó száz oldalon juthat eszünkbe az izgalmakban és akciókban tobzódó kifutás közben: mégis, hogy a fenében lesz ez bármennyire is megnyugtatóan elrendezve, mikor a kibontakoztatott háttéruniverzumokat ráadásul nagyjából el is hagytuk? Vagy egy olyan cliffhangerbe szaladunk, ami után éveket kell várnunk a folytatásig? Szerencsére nem, és bár valóban nem kavarodunk már ki teljesen a nagy hirig következményeiből, csak részben, és a záró pillanatok jeleneteiben egy régi/új szereplőfelállás áll össze, a játékban maradóknak örülünk, és bizakodunk, hogy szerzőnk majd ugyanilyen aprólékosan, vérpezsdítően és részletekbe menően képes lesz ezt az egészet folytatni, a feldobott labda ugyanis igen magasra röppen.
Pár szó azért a sztoriról is: a haldokló föld egyik nagy tudósa Lagosban ténykedve próbál valami kiutat találni (már az üdítő, hogy nem valamelyik klasszikus nyugati nagyvárosban zajlanak a dolgok), de nagyon úgy tűnik, az ökológiai apokalipszis elkerülhetetlen. Mindenestre Hadiz Tambuwal, karakteréből kifolyólag, még akkor is folytatja a melót, amikor egyedül marad a kutatóintézetben, és tán az egész bolygón. Ha nagy nehezen is, de összehaverozik az egyik zseni kollégája alkotta MI-vel, majd megtörténik a nagy felfedezés: az univerzumban kb. végtelen számú Föld létezik, hol tőlünk csak kevésbé, hol nagyon eltérő fejlődési és evolúciós utat bejárva. Aztán az is kiderül, hogy ezek közül jó sok már rég kozmikus egységbe, afféle közös birodalomba rendeződött Pándomínium néven, ahová csak olyanokat vesznek fel tagnak, aki azért már túljutottak például a fosszilis bolygó-kizsákmányoláson, ésatöbbi. Persze azért ezeken a létsíkokon sem minden fenékig tejfel, éppúgy léteznek szegények, mint teszem azt börtönbolygó, legfeljebb az ásványkincseket halott helyeken bányásszák, hogy a lakottak ne legyenek kiszipolyozva. Képzeljünk el egy olyan univerzumot, ahol a párhuzamos Földek egyikén sem reppent el az űrbe soha senki, minden fejlett világban hamarabb fedezték fel a párhuzamosokba való átlépést, a végtelen sokféleséget és változékonyságot a különböző Földek dimenzióiban találva meg. Van ahol épp a nyúlszabásúaké vagy a medvealkatúké lett az evolúciós lottó nyerőszelvénye, máshol valamelyik ragadozóformáé, és persze vannak a majom-, mint főemlősszerűeké is, igaz, nem épp abban a nagy számban, mint saját földünk alapján gondolnánk.
Tambuwal épphogy felfedezi ezt a párhuzamos univerzumláncot, rájön az átlépések mikéntjére, és belepillant a mindennapjaiba, máris egy gigászivá növő háborúban találja magát, mert mint kiderül, egy egészen másik fejlődési szál is birodalommá nőtt, amiről a Pándomínium maga is épp akkor szembesül, mint hősünk. Közben egyéb lények és emberszabásúak is bekapcsolódnak a buliba, köztük egy lagosi utcagyerek (éppenséggel egy párhuzamos Lagosé), aki kínkeserves felnövésének egy pontján kiszakad saját közegéből, hogy aztán a záróakkordok közben újra kulcsfiguraként kerüljön elő. Épp az a legjobb az egészben, hogy a nagyszabású folyamatok során képződik tér és idő látni és átélni személyes sorsokat, különböző kultúrákat, azok mindennapjait; néha azon kapja magát az olvasó, hogy szinte nem is érti, hogyan ékelődött ide, de épp egy kortárs regényt olvas egy hátrányos helyzetű afrikai fiatal megpróbáltatásairól, már-már nyomorpornó terheléssel. A kulcs, és ehhez Carey tényleg nagyon ért, a jól megválasztott elágazások ráérős követése, és közben nyoma sincs aggódásnak, hogy közben mi lesz a többi ezer világ ábrázolásával, mivel éppen azzal éri el a legtöbbet, ha néhány random választottját életszerűvé és plasztikussá formálja. Közben persze egy-egy közbevetéssel, félmondattal, különböző lények (a regényben: énségek) jellemzésével magát az egész Pándomíniumról alkotott képet is tovább fabrikálja. Innen már nincs visszaút, Carey-től jöhet bármi, jöhet minden.
Lucifer rendelés és beleolvasó.
A végtelenség kapuja rendelés és beleolvasó.
