Hirdetés

Unalmas élőhalottak – Katatonia-lemezkritika

Katatonia – Dead Ends Kings
(Peaceville)

Az innovatív zenekarok, kevés kivételtől eltekintve, nem a teljes karrierjük alatt innovatívak. Tudni lehet, hogy mi lesz a következő lépésük, még akkor is, ha egyszer már 19-re lapot húztak, és össze is jött nekik a 21. A Katatonia évek óta saját magából építkezik, holott a hörgősmorgós doomzenét évek alatt hígította fel, sőt tette izgalmassá, pl. azzal, hogy dinamikussá tette a fáradt metált a Last Fair Deal Gone Down lemezen, és belenyúlt a rockzene más részeibe is az ezt követő lemezeken is.

A svéd zenekar azonban az utóbbi két lemezén nagyrészt önmagával járja a szomorú táncot. Az ugyanolyan dallamok elveszítik varázsukat, ha ötödszörre is megpróbálkoznak vele. A Katatonia egyébként néhány dallamával olyan atmoszféra megteremtésére képes, ami utánozhatatlan, ez nem is változott, de az ihletettség csak itt-ott jön elő. Az összes mondat igaz a Dead Ends Kingsre is.

Természetesen, akinek a halálszagú, egyébként a doom egyik mesterművének számító Brave Murder Day album jelenti a csúcsalkotást, most sem fog visszatérni hozzájuk, ez régóta elfogadott tény. Persze érthető, hiszen ahogy az szól, ahogy lebeg, és ahogy monoton riffjeivel kétségbeesésbe dönt, az nem reprodukálható. Azonban az is biztos, hogy a mai Katatonia hallhatóan abból nőtt ki. Pl. a Dead Ends Kingset nyitó The Patring záró gitárdallama egészen biztosan elfért volna a második lemezen, csak necro hangzású gitárral pengetve. Hasonló momentumokat találni még, de senkit nem érdemes áltatni, ez a lemez tipikus újkori Katatonia, minden előnyével, és minden hátrányával. Valahogy most már a hátrányból akad több.

Jonas Renske áléneke mondjuk éppen hátrány. Néhány album akadt ugyan, ahol elhitette velünk, hogy elég néhány kiemelkedően jó dallam, és ettől nem vesszük észre, hogy szinte ad-hoc jelleggel dalolászik rá a riffekre. Korábban ez működött, most viszont szinte kínlódik, amikor rá próbálja erőltetni az ütemre a hosszan elhúzott, továbbra is keserű dalszövegeket. Sőt, alkalmanként el is megy egymás mellett a hangszeres rész és az ének.

A zenekarra jellemző ötletesség is a visszájára tud elsülni, pl. amikor a Leech elkezdődik a finom billentyűdallammal, majd azt egy „váratlan” fordulattal szétütik egy lendületes dobütemmel, és persze jön a megszokott mélyrehangolt riffelés is. Egyszerűen nem működik, nem áll össze. És igaz ez a lemez kb. kétharmadára. Előre tudni, hogy mi történik egy perc múlva, és mi két perc után. Nyilván nem fakezű gépekről van szó, és van hangulata, tere a zenének, de mégis unalmas a lemez nagy része.

Vannak persze pozitívumok. Képesek ők még jó dalokat írni, mint mondjuk a The Racing Hearts vagy a Lethean. Meglepetésre éppen a lazább, oldottabb dalaik működnek most. Jó a Buildings pár morcos riffje is, de az lenne az igazán bátor lépés a Katatoniától ha képes lenne lemondani ezekről, vagy mondjuk csak ilyet csinálni, mert a kettő erőltetése unalmassá vált.

Kulcsszóvá vált az unalmas, nem véletlenül. Andaloghatunk a megszokott szomorkás ütemekre, bólogathatunk pár izmosabb gitározásra, de ahogy az ezt megelőző lemezeknél, nem fogunk beleborzongani abba, amit hallunk, pedig egy új utakat kereső, valóban nyitott zenekarnak az a halála, ha nem képes meghatni. A Katatonia nem halott, hanem inkább élőhalott, amelyik csinálja a napi rutint, mintha nem venné észre, hogy már nem csorog forró vér az ereiben.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
830FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló