Megújult a Lángoló hírlevele, a LángOS! Kovács Attila kollégánk fogta magát, és elkezdte gondolatai leírni, amiből megszületett a Felsőgyőri lángos, avagy hírlevelek az erdőszélről első, második és most már a harmadik része is. Hogy miről is van szó, itt egy részlet belőle, egész pontosan a legfrissebből (azoknak, akik nem kattintottak az előbbi linkekre, vagy még nem iratkoztak fel):
Nem csak gázrobbanások vannak mifelénk, jut jó hírekből is szinte minden hétre. Az egyik ezek közül – ami mellett jelentőségét tekintve nyilván behúzott farkú palotapincsivé törpül az aktuális forint-euró árfolyam, vagy a januári töltöttségi szinten álló gáztározók kérdése -, hogy huszonöt évnyi következetes ignorálás után a napokban rácsodálkoztam a Limp Bizkit második, Significant Other című albumára. Még az sem túlzás, hogy megszerettem.
Persze nem az történt, hogy korán érkező kapuzárási pánik eredményeként újra felfedeztem sosem létezett nu metalos gyökereimet, olyannyira, hogy Vinteden be is rendeltem egy garnitúra piros baseballsapkát második fiatalságom megünneplésére. A dolog magyarázata sokkal egyszerűbb.
Van egy öthúros, noname basszusgitárom, aminek normál hangolásban, standard vastagságú húrokat használva olyan görbe a nyaka, mint egy felajzott íj. A hangszer egy csereügylet folytán került hozzám,
„- Itt van ez a napszemüveg… Ezt kétezerötért vettem.
– Boltban mennyi?
– Háromszáz. Mondjuk ezzel pont átbasztak.”
és mivel nagyjából gombokért tudnám eladni, fali dekorációra nincs szükségem, eltüzelni meg mégis barbárság lenne, évek óta előkerül a gondolat, mégis mit kezdjek vele. Elsőként arra gondoltam, hogy átalakítom piccolo basszusgitárrá, ami ugye lényegében ugyanaz a hangszer, csak sokkal vékonyabb húrokkal, egy oktávval magasabbra hangolva, olyanoknál fordul elő, mint Stanley Clarke, Les Claypool, vagy Joey DeMaio, a Manowar rettenthetetlen vezére, hogy pár szélsőértéket említsek. Ez a terv nem jött be, mert ennyivel magasabbra húzva a piccolo húrok is pont ugyanúgy elhúzzák a nyakat. Újabb kudarcra ítélt megfejtések után egy ponton eszembe jutott, hogy egyszer mintha láttam volna egy fotót a Limp Bizkit gitárosáról, Wes Borlandről, amint valami egészen furcsa, négyhúros öszvérhangszeren játszik, amiről nem lehet megmondani, inkább basszus-, vagy mégis gitár?
Nyilván rákerestem, majd meghallgattam pár dalt, ahol ez a hangolási koncepció hallható, és hát ahogy mondani szokás, egyből rajta is ragadtam a cuccon. Mert bizony a korabeli lemezkritikákban némileg lekicsinylő módon csak gombszemű gitárosként emlegetett kolléga 1999-ben, 24 évesen olyan eredeti és egyéni játékstílust mutatott be, ami testfestés vagy Samedi főúrra hajazó jelmezek nélkül is elismerő bólogatásra késztet negyedszázaddal később. Érdemes ebből a szempontból, pusztán a zenére fókuszálva meghallgatni olyan dalokat, mint a 9 Teen 90 Nine, a Trust?, a Re-Arranged, és igen, a Nookie. Utólag persze könnyű okoskodni, hogy nem véletlenül lett ez a lemez nagy dobás annak idején, nem is vetemednék ilyesmire, az viszont biztos, hogy gitárjáték, -témák, -hangzás és -hangszínek tekintetében egyaránt mestermunka ez az anyag, ráadásul a ritmusszekció, meg DJ Lethal hozzájárulása is megérne pár tiszteletkört, hogy a produkciós munkáról – a korábban alap metállemezek egész során dolgozó Terry Date biztosan mosolyogva tette el az árulóknak járó harminc ezüstpénzt a felvételek végén – ne is beszéljünk. És bevallom, mai füllel nekem az akkoriban széles körben utált frontember, Fred Durst teljesítményével sincs semmi gondom.
Máig emlékszem, azokban az években milyen össznépi fikaáradat zúdult erre a zenekarra, meg főleg a pirossapkás énekesre, és mivel ebben egy csomó, baráti körünk szerint hiteles, „jó arc” zenész is részt vett, akiket akkoriban nagyra becsültem, nyilván az interjúkban olvasott cinkeléseket szajkózva én is mindig fintorogtam a Limp Bizkit neve hallatán, miközben úgy nagyjából a My Way meg a Rollin’ című számokat hallottam teljes terjedelmükben, bár azok elől elbújni sem lehetett akkortájt. Na mindegy, fiatal voltam, meg kellett érnem.
A témát még nagyon sokáig lehetne elemezgetni, elmerengve azon, hogyan fedezhetünk fel valamit jókora késéssel, egy uszadékfa kategóriájú hangszernek köszönhetően. Fejtegethetnénk azt is, mikortól válik kontraproduktívvá, amikor a látványos imázs találkozik a szemmel hallgatás jelenségével – ezen a versenyen Borland nyomában szorosan ott loholt a Mudvayne meg a Coal Chamber is azokban az időkben. Vagy hogy mennyire velejárója a felnőtté válásnak, amikor rájövünk, hogy kedvenceink is pontosan annyi gyarló hülyeséget beszéltek interjúkban, vélhetően olykor némileg beszeszelve, -cuccozva, vagy szimplán csak irigységtől motiváltan – mint az a kisnyugdíjas, aki bármilyen random kórházi váróteremben / vasúti fülkében, két időjárásról szóló kötelező kör után azonnal politikai elemzőnek képzeli magát, akinek a véleményére természetesen mindenki is kíváncsi.
Szóval ilyenek, meg még ennél több is. Nagyjából hetente jön, szóval még csak nem is zavaró. Akik meg elolvassák, azoknak végképp nem zavaró. A harmadik rész amúgy ma ment ki, feliratkozni pedig itt lehet, hogy a negyedik már a postaládában landoljon.
