Hirdetés
Hirdetés

Újra megtalált identitás – Ilyen az új In Flames-lemez

Elég nagy pörgés van az In Flames új lemeze kapcsán, ami nem csak a zenekar több évtizedes kiemelt státuszát mutatja, hanem, hogy érdekes lett a végeredmény. A cikkek/kommentek egyrészt visszakanyarodásról beszélnek, másrészt azt emlegetik fel, hogy azért még mindig sok a metalcore elem a zenében, és hogy a dallamos énektémákat több tucat zenekar elénekelte, vagy elénekelhette volna már.

Utóbbi témán annyira felrántottam a szemöldököm, hogy rögtön kezdem ezzel. Metalcore elemekről beszélünk annál a zenekarnál, akik nem szándékosan, de megalapozói voltak a metalcore-nak?! Nem az In Flamesnek vannak metalcore elemei, hanem a metalcore-zenekaroknak vannak In Flames-es elemei. A zenekar sosem tartozott a követők táborába, és mindig is egyedi volt, amit csinált.

Volt elkanyarodás a korábbi irányvonalától az utóbbi lemezeken, de annyira nem drasztikusan. A dallamos ének, a samplerek nagyobb szerepet kaptak, de a zene alapja mindig is a göteborgi dallamos death volt, illetve mondjuk ki nyíltan, Björn Gelotte, illetve korábban Jesper Strömblad volt alapító-gitáros jellegzetes, egyszerre dallamos és kemény riffjei, ami köszönőviszonyban sincsenek a tucatkategóriás úgynevezett modern metál zenekarok próbálkozásaival.

Az In Flames utolsó lemezeiben nem az volt a baj, hogy elhagyták a korábbi vonalat, hanem egyszerűen nem írtak elég erős dalokat, vagyis inkább nem találták meg azt a vegyületet, ahol a szinte popos dallamok össze tudnak fonódni a skandináv riffeléssel. A másik komoly baj volt, hogy talán költségtakarékossági okokból, de az utóbbi lemezeik piszok rosszul, kopogósan szóltak. A 2019-es I, The Mask korrigált már ezen, de a megfelelő hangzás a most megjelent Foregone-on alakult ki. És az a bizonyos vegyület is most állt össze teljesen.

Ehhez kellett a korábban emlegetett visszakanyarodás, ami nem azt jelenti, hogy old-school, amit hallunk, hanem, hogy visszahozták a koszt és az északi zordságot a zenébe, nem csak a gyors részekbe, hanem mindenhová. Persze, elismerem olyan szívmelengetően zseniális göteborgi riffet nem írtak manapság, mint ami a State Of Slow Decay elején van. Aki annak idején az At The Gatesszel vagy a Dark Tranquillity-vel, vagy ad abszurdum, a Dimension Zeróval szerette meg ezt a stílust, az egyszerűen nem állhat ellen ennek az egy dalnak. Ezen és a Forgone Pt.1-on kívül azonban nagyobb retrózás nincsen, egyszerűen csak erős riffek, erős dallamok, végtelenül fogós refrének, változatos dalfelépítések, megadallamos, dúdolható gitárszólók. Ez utóbbi még jelenthet visszakanyarodást, és valószínűleg Chris Broderick volt Megadeth-gitárosnak köszönhető, hogy ráfeküdtek a szólókra. A hallottak alapján remélhetőleg itt végre megtalálja a helyét, ahogy a többiek is, mert a Gelotte/Friden koprodukciónak sem árt, ha valódi zenekarként funkcionál az In Flames, és nem csak egy gitáros és énekes duójaként.

A zenekarnak van azért rossz tulajdonsága, ugyanis még a legklasszikusabb, akár a kilencvenes években készült lemezein is akadnak töltelékdalok, és ez most is így van. Az End Of Transmission és a Bleeding Out valami ilyesmi, de a többi nagyon-nagyon erős. Nem túlzás kimondani, hogy utoljára talán a 2002-es Reroute to Remain idején volt ennyi kreativitás, feeling és stenk az In Flames zenéjében.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,926KedvelőTetszik
3,059KövetőKövetés
3,460FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók