Túl sok – Soilwork-lemezkritika

Soilwork – The Living Infinite
(Nuclear Blast)

Amikor elkezdtem hallgatni az új Soilwork-lemezt, kíváncsi lettem, hogy vajon az olyan oldalak, mint például a Wikipedia, milyen stílusba sorolják a csapatot. A hallottak alapján a progresszív szót kerestem, és meglepő módon nem találtam, pedig a skatulyák hívei már régen lecsaphattak volna egy ilyen magas labdát. Most a Soilwork lecsapja maga, legalábbis szándékozik.

A svéd metálzene egyik legismertebb képviselője már a kezdetekben is előrébb nézett, mint sok társa. Nem volt egyszerűen death, sem thrash, sem klasszikus metál, hanem mindez egyszerre. Ráadásul ki is nyúlt ezekből, bár nem túl bátran. Annyira nem, hogy az utóbbi lemezek a saját paneleken kívül nem is nyújtottak mást. Ráadásul a zenéjük rendkívül sterillé vált, szépen lekockázott riffekkel, és menetrendszerű dallamos refrénekkel. Amikor jött a hír, hogy az új lemez dupla lesz, egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy ez a kiszámítottság működni tud majd’ két órán át. Nem azért mondom, mert én megmondtam, de képtelen működni.

A hír hallatán két változat merült fel bennem: kurva hosszú, önmagát csavargató számokkal állnak elő, vagy lesz rengeteg standard paneldal, néhány átkötővel. Még talán az elsővel tudták volna fenntartani tovább a figyelmet, de persze hogy nem amellett döntöttek. Az egyetlen reményem az volt, hogy legalább majd a dalokban megpróbálnak olyan kreatív erőt megmutatni, ami elviszi a hátán ezt a monstrumot, és itt most nem arra gondolok, hogy a blastbeat jazzbe vált és vissza. Nem nagy titok, utóbbi megesik a lemezen, de az olyan, mint halottnak a csók.

A zenekar mindent megpróbált, minden tudását belepakolta ezekbe a dalokba, és amúgy nem töketlen, sőt kifejezetten tehetséges zenészekről van szó, az önmérséklet viszont az először felböffent nagy ötlet után („csináljunk duplaalbumot!”), elengedhetetlen lett volna. A zene a dinamikai váltások ellenére túl nagy, túl sokfelől szól, nem pihen le igazán, és nem ugrik fel magasra. Vannak egész pofás refrének, sok szinti, sok black metal utalás, még hammond orgona is, sőt metálsikolyok, de az ilyen minőségű dalokból egy albumnyi is unalmas lett volna. Akármennyire is távol áll tőlem a Five Finger Death Punch zenéje, de bizony erős dalokkal ők sokkal jobban állnak, mint a hozzájuk valamennyire hasonló Soilwork, ráadásul a svédek régebben a pályán vannak.

Biztosan hosszan gondolkozhatnék, hogy miért nem alakult ez jól. Vannak is ötleteim, például a homogén hangzás, az egymást másoló gitárriffek, vagy Björn Strid fantáziátlan éneke (az már nem is fájdalmas, amikor a Realm Of Wasted refrénjét hosszú úúúzással zárja le, hanem vicces). De ehhez sincs erőm, mert ezek a számok, ekkora mennyiségben szétzilálták az agyamat, de ami megbocsáthatatlan, nem töltöttek fel, és még el is vették az időmet.

A The Living Infinite sok és mégsem elég. Nem képes megmutatni, hogy az önuralom sem mindig előny. Arra pedig semmiképpen nem bizonyíték, hogy a Soilwork képes megbirkózni egy duplalemez hatalmas kihívásával. Kiszámítható öngól volt ez.