The Hives – Lex Hives
(Disque Hives)
The Hives – Lex HivesA Hives egyike volt a nagy garázsrock-újraélesztő generációnak a kétezres évek közepén. Annak a négy zenekarnak – rajtuk kívül a White Stripes, a Vines és a Strokes – akiket a sajtó sokszor a rock and roll megmentőinek titulált. Rendkívül humorosra vett imidzsük miatt a svédek kicsit kilógtak a sorból, de talán az ő zenéjük a leglendületesebb a négy közül. Öt évvel a legutóbbi Black and White Album után végre itt az együttes ötödik nagylemeze, a Lex Hives.
A Hives zenéje sohasem volt túl bonyolult, viszont a saját határaikon belül mindig kihozták magukból a maximumot, számtalan slágert hagyva maguk után. Energikus hangzásukat és Howlin’ Pelle Almqvist utánozhatatlan énekstílusát Guy Ritchie-től kezdve a magyar reklámokig sokan felfedezték már maguknak, emiatt egyáltalán nem csoda, hogy a Lex Hives semmivel sem több vagy kevesebb, mint a korábbi munkáik. Illetve azt mindenképp szembetűnő, hogy az első két lemezükhöz hasonlóan nagyon sok a rövid szerzemény és olyanok is akadnak, amik a kétperces hosszúságot sem érik el. Ebben biztosan közrejátszik az a tény, hogy a Lex Hives már az együttes saját kiadójánál jelent meg, így igazából azt csináltak rajta amit csak akartak. Azt viszont elég jól.
A Hives garázsba oltott punkzenéje kiegészítve néhol stadionrockos elemekkel az a kategória, amit élőben képtelenség nem élvezni, és otthon hallgatva is gond nélkül működik. Az alig félórás album olyan gyorsan halad el mellettünk, mint egy régi Ramones-koncert. Nincs idő elmélyedni benne, mert ahogy vége az egyik tornádó erejű dalnak úgy süvít utána a másik.
Hangzásában szinte semmit sem változott a zenekar. Howlin’ Pelle hangja még mindig olyan, mint egy absztinens Joey Ramone-nak, a gitárok úgy visítanak, ahogy eddig és a dob továbbra is földbe döngöl. Persze sokadik hallgatásra mégis akadnak említésre méltó szerzemények. Ilyen a Without The Money a maga komótos, Hammond-orgona áztatta dallamvilágával és Almqvist pszichopata énekével. A másik hasonlóan lassan induló szám a My Time Is Coming, ahol az énekes hangja Mick Jaggerére hasonlít néhol már kísértetiesen.
Ha már Howlin’ Pelle Almqvist. Elképesztő, hogy ez a pali hányféle stílusban tudja előadni magát. Szinte minden egyes dalban képes valami újat nyújtani, hogy aztán a védjegyének számító fejhangon való üvöltésbe végezze. Ettől az olyan zenék, mint a kicsit rockabillys Midnight Shifter vagy a mindössze két szó ismételgetéséből álló, alig egyperces Come On is egy dögös rock and roll számmá válik. Magasan kedvenc a Take Back The Toys, ami egy annyira tipikus Hives-energiabomba, hogy bármelyik korábbi lemezen rajta lehetne.
A Lex Hives nem váltja meg a világot, de az együttes esetében ezt akár le is szarhatjuk. Dögös, karcos garázspunk egy karakteres frontemberrel, aki a taknyát-nyálát kiüvölti néhol. Márpedig ebben a műfajban ennyi bőven elég még akkor is, ha a Hivesnak évekkel később sem fog soha eszébe jutni legalább egy kicsit feszegetni a saját határait.
