Kasabian – Velociraptor!
(Sony Music)
Kasabian – Velociraptor!A Kasabian az a zenekar, akiknek tényleg csak valami elképesztően radikális változáson kell átesniük ahhoz, hogy ne hasonlítgassa őket mindenki állandóan az Oasishez. Úgy tűnik azonban, hogy erre körülbelül annyi az esély, mint a Gallagher-testvéreket Manchester United-mezben látni. Mondjuk a zenekar negyedik nagylemezén azért érezni lehet, hogy próbálkoztak ők mindenféle új dologgal, csak hát a hasonszőrű csapatoktól való lopkodás a kislemezeken tökéletesen működik, ellenben egy egész albumnál bizonyos idő után kissé cikinek tűnik. Pedig a Kasabian egyáltalán nem rossz zenekar és tényleg látjuk lelki szemeink előtt, ahogy megtöltenek egy futballstadiont, összeölelkezve együtt éneklő, késő huszonévesekkel.
A tizenegy számos Velociraptor!-on van feltunningolt Oasis-koppintás (Goodbye Kiss, Neon Moon), korai és késői Beatles-dalokat ötvöző tolvajlás (La Fee Verte, Let’s Roll Like We Used To), de olyanok is akadnak, ahol a zenekar konkrétan saját magától lop (Days Are Forgotten, Re-Wired). Ha ez nem lenne elég, a többi dalt is képtelenség más előadóra való asszociálás nélkül végighallgatni. Idén a pszichedelia és az electropop volt a Kasabian új húzása, de ebből csak egy gyámoltalan Metronomy-utánérzés (I Hear Voices) és egy pszichedelikusnak szánt valami született (Acid Turkish Bath), ahol a nyávogós éneknél képtelenség nem a muse-os Matthew Bellamyra gondolni, ahogy valami kurvára elvont gondolatmenetet próbál kiénekelni lónyugtató és LSD hatása alatt. A slusszpoén a Man of Simple Pleasures: azt már hozzá sem teszem melyik fentebbi együttesre hajaz a hangulata, viszont a dal kezdete szinte egy az egyben hasonlít a Gorillaz Clint Eastwood című számának nyitására.
Akad azért pozitívum is, ha nem is túl sok. A lemez címét viselő szám például kifejezetten jóra sikerült, tipikusan slágergyanús alkotás, és a refrénjét simán el tudom képzelni, ahogy valamelyik másodosztályú angol focicsapat drukkerei teli torokból üvöltik. A Switchblade Smiles a legkomorabb dal az egész albumon, még is nagyon jól működik az elektronika és szinte nu metálos gitár riff együtt, illetve a végletekig elnyújtott vokál is kifejezetten megy a hangulathoz.
A sok hasonlítgatás miatt úgy tűnhet, hogy a Velociraptor! egy borzalmas album, pedig ez nem igaz. Sok csapat a fél kezét – vagy a dobosát – adná, ha ilyen nagylemezt össze tudna dobni ezzel a hangzással. A Kasabian ezzel az utolsó lépéseket teszi a stadionzenekarrá válás útján, ez pedig a legtöbbször azzal jár, hogy a kreativitást leváltja a bevált formulák használata. A rajongók bizonyára ujjonganak, hogy kedvenceik továbbra is ugyanazt hozzák, mint amit eddig, akik viszont valami többre vágynak, azoknak sajnos csalódniuk kell, mert a Velociraptor! semmivel sem több vagy kevesebb, mint a korábbi három lemez.
Itt meghallgatható a teljes lemez:
